Mit akar Ferenc pápa?

2016-08-02 12:35:28

Szilvay Gergely
Mandiner
Sokan kopaszodnak mostanában a rengeteg fejvakarástól, amire Ferenc pápa kijelentései miatt vetemednek.

ferenc_papaa.jpg

Sokan kopaszodnak mostanában a rengeteg fejvakarástól, amire Ferenc pápa kijelentései miatt vetemednek. A pápa a krakkói Katolikus Ifjúsági Világtalálkozóról hazafelé menet a legnyíltabban feltett kérdésre, miszerint miért is nem emlegeti az iszlámot a terrorizmus vonatkozásában, azt felelte, hogy azért, mert sok a bűncselekményeket elkövető rossz katolikus is, minden vallásnak megvannak a maga fundamentalistái, s az iszlám nem okolható a nevében elkövetett terrorizmusért, aminek leginkább a személytelen gazdaság és a szegénység az oka.

Az alábbiakban arról lesz szó, vajon kerülhetnek-e konfliktusba egyetemes értékek a politikai szükségszerűséggel; hogy a hajthatatlan szent vagy a gyakorlatias realista-e a felelősségteljesebb; és hogy vajon maga Ferenc pápa egy naiv szent vagy egy ravasz diplomata-e inkább.

Az iszlám nevében elkövetett terrorizmussal kapcsolatban Ron Dreher fogalmaz igen találóan az American Conservative hasábjain: a mindennapi bűncselekményeket elkövető keresztényeket azért tévedés párhuzamba állítani az iszlámra hivatkozó terroristákkal, mert a mindennapi bűncselekmények az emberi természetből fakadnak. Következésképpen a világ minden társadalmában előfordulnak. A legjobb, legtökéletesebb szentjelölt sem hibátlan.

Ron Dreher hozzáteszi: egy pápától meglepő, ha a terrorizmus kapcsán nem akarja meglátni a vallási indíttatást, és mindenképp anyagi okokra akarja azt visszavezetni, miközben szegények tömegei bírnak meglenni hasonlóan erőszakos fellépés nélkül a világban. Végül úgy sóhajt fel: „Nem tudom eldönteni, melyik a nyugtalanítóbb: ha a pápa tényleg nem látja, miben téved, vagy ha csak diplomáciai okokból mondja azt, amit mond.”

Nem jött be az egyszerűség

És ez a mondat az egyik legsúlyosabb dilemmát veti fel a kereszténységgel kapcsolatban. Nagyanyám jegyezte meg a minap: ha azzal a naiv jósággal próbálnánk meg irányítani a világot, ami a pápa szavaiból árad, nem sokáig maradna meg az emberiség. Cinikus kiábrándultság vagy derűs életbölcsesség ez? Lehetne akármelyik is, vérmérséklettől függően. Mindenesetre naponta jelennek meg az újabb és újabb cikkek szerte a világban, amelyek azt a kérdést teszik fel: mi a baj Ferenc pápával, mit gondoljunk a pápa szavairól?

Ha csak a kommunikációs stílust veszem, annyi biztosan elmondható, hogy baj van azzal a pápával, akinek minden szavát magyarázni kell. Azokat a szavait ráadásul, amelyeket éppen egyszerűnek és közérthetőnek szánt − hogy ne kelljen azokat magyarázni, mint elődei esetleg túl akadémikus és körültekintő megszólalásait. Mégse normális, hogy a pápa elejt egy félmondatot, aztán a váratlan félreértelmezés-cunamit a vatikáni sajtóiroda meg mindenféle önjelölt publicista próbálja rendbe tenni. Sok lesz az állandó verbális takarításból. Az egyszerűsítés-projekt tehát nem jött be.

Diplomácia és örök értékek

Legutóbb itthon egy jezsuita szerzetes indított a Facebookon egyfajta „segédletet” azoknak, akik nem értik a pápát. Mint írja: „A pápa spirituális vezető. A politikai, a gazdasági, a törvényi, a hadászati keretek átalakítása nem az ő feladata. Az ő felelőssége a helyes spirituális válaszra serkenteni, a maga részéről ezt megadni. A többi szereptévesztés”.

Egyre többen vannak azért, akik a pápa tetteit és megnyilatkozásait inkább a nyugati progresszív elitek felé való megfelelési kényszerként, vagyis ravasz egyházi diplomáciaként értelmezik. Mintha Ferenc és a mögötte állók ettől remélnék, hogy visszafogadtatnak a szalonokba és újra megtelnek a templomok (tévednek). A verbális diplomácia nem ördögtől való dolog, de talán nem a Ferenc-féle iskola a legjobb alkalmazása.

A pápaság mindig is mestere volt annak, hogy az általa vallott, örök és egyetemes erkölcsi értékek mellett hajthatatlanul kiálljon és azokat ügyes diplomáciával képviselje. Néha azonban becsúsztak hibák, hiszen a pápai diplomáciát is emberek csinálják. Az Ostpolitik például egyértelműen zsákutca volt. És Ferencnél is az Ostpolitik túlságosan hippi hozzáállását vélem felfedezni.

Lehet-e kritizálni a pápa szavait, a Vatikán lépéseit? Az egyházpolitikát minden bizonnyal lehet. A pápa szavait is. Egyszer egy konferencián – írja George Weigel, II. János Pál életrajzírója – egy katolikus filozófus megjegyezte: ha a pápa azt mondaná, kettő meg kettő az öt, ő hinne neki. Azonban egy másik katolikus filozófus azzal válaszolt neki: „Ha a pápa kijelentené, hogy kettő meg kettő az öt, nyilvánosan azt mondanám: talán félreértettem Őszentségét. Magamban ugyanakkor imádkoznék, hogy jöjjön meg a józan esze.”

Politikai teológia

Lehet azzal jönni, hogy a pápa nem engedhet a keresztény elvekből és elsősorban nem politikus, hanem spirituális vezető, na de akkor ebből mi következik? Hogy van keresztény erkölcs és attól függetlenül egy politikai erkölcs? Mert akkor felesleges a kereszténységre hivatkozni a politikában (kivéve, ha a politikai termék megkívánja, ugye). És akkor viszont felesleges számon kérni a politikusokon a keresztény elveket. Mielőtt a balos olvasók nekiállnak ujjongani: ez nem csak azt jelentené, hogy okafogyott a „keresztény politika” abortuszellenzéstől vasárnapi zárva tartásig; hanem azt is, hogy ők sem olvashatják rá a pápa szavait Orbán Viktor fejére. Hiába hangoztatják ugyanis, hogy a papok ne politizáljanak: láthatóan imádják, ha a papok (éppenséggel a pontifex maximus, Ferenc) épp az ő szájuk ízének megfelelően foglalnak állást politikai kérdésekben.

Élesen elválasztani egymástól tehát vallási (vagy akármilyen, pl. felvilágosult, humanista, szekuláris, stb.) és politikai etikát: öntökönlövés, minden oldal részéről. Szőnyegnek kihúzása, talajnak elvesztése egymás számonkérésének lehetősége alól. Sokan irtóznak a politikai teológiától, de ettől még, ahogy Richard Weaver írta: az eszméknek következményei vannak. A vallási meggyőződés pedig részben eszme, amiből fakadnak etikai követelmények. Ebből nem az következik, hogy senki sem keresztény, akinek nem sikerül mindezt mindig, minden körülmények között betartania (ezt imádják a fejükre olvasni azzal, hogy képmutatóak). Csak egy mércét jelent, ami akkor is mérce, ha épp elbukunk, esetleg tartósan nem tudunk hozzá felnőni.

Van itt még egy baj: ugyan funkcionálisan jogos a spirituális és politikai vezetés elválasztása, azaz a civitas Dei és a civitas terrena megkülönböztetése, de Gelasius pápa kétkard-elméletétől VII. Gergely pápa Dictatus papae-ján át VIII. Bonifác Unam Sanctam bullájáig, amelyek megfogalmazták a két hatalom különbségét, mindegyik vallotta, hogy a spirituális felette áll a világi-politikainak. A kettő konfliktusában tehát a spirituálist illeti az elsőség. Ezek persze már régen voltak, de a józan ész mégsem hajlandó azt elfogadni: ha egy spirituális és egy politikai vezetőnek ugyanazon kérdésben ütközik az álláspontja, akkor mindkét álláspont ugyanannyira érvényes.

Magyarán ha Ferenc pápa mond valamit bevándorlás- vagy terrorizmus-ügyben, és mondjuk magukat valamennyire kereszténynek nevező politikai vezetők homlokegyenest mást mondanak, akkor a kettő egyszerre biztos nem lehet igaz, még akkor sem, ha a kétféle vezetői pozíció más síkon mozog, másra vonatkozik. Az én fejemben legalábbis sehogy sem férne ez bele.

Bevallom, már II. János Pál és XVI. Benedek idejében is ugyan egyetértőleg, de szkeptikusan hallgattam a folyamatos békefelhívásokat a különféle kisebb-nagyobb diplomáciai, politikai vagy háborús konfliktusok esetén. Persze, fontos a békés megoldás; és mit tehet mást egy pápa, mint hogy felszólít a konfliktusok békés rendezésére? De könnyű felszólítani általánosságban a békés rendezésre, mint tető alá hozni. A pápák ilyenkor kissé kibicelnek: nem övéké a döntés felelőssége, szavaikat mégis ráolvassák a döntést hozó politikusokra, akik – szemben a pápával – gúzsba kötve táncolnak.

Talán ez a különbség: hogy a konfliktusok élesebben jelentkeznek a mindennapi politikában, mint Ferenc pápa szintjén, az érintett döntéshozók pedig gúzsba kötve táncolnak. Tiszteletre méltó a pápa részéről a hajthatatlan kiállás bizonyos értékek mellett, de a politikus erőfeszítései is tiszteletreméltó, amellyel zavaros pszichológiai helyzetekben, az ellenérdekeltekről szóló félinformációk közepette, egymással konfliktusban lévő értékeket talán mérlegelve próbál döntést hozni, itt és most, forró helyzetben, creatio ex nihilo. Ez a régi, klasszikus, szent ágostoni dilemma, amit még nem sikerült feloldania az emberiségnek, minthogy olyannyira szeretett világunk mégiscsak tökéletlen. Ez a tökéletlenség pedig gyakran feloldhatatlan feszültségeket rejt magában, amelyeket nem kezelni kell, hanem megtanulni velük együtt élni. 

Naiv idealizmus és realista józanság

Az egész kérdéskör végső soron oda lyukad ki, hogy lehetünk-e naivan idealisták, aminek a következménye az „utánam az özönvíz” (alias: mindenkit be kell fogadni, ha össze is omlik a nyugati civilizáció), és ezzel mondjuk szentté válunk; vagy legyünk realistán józanok, és akkor azt kockáztatjuk, hogy talajt vesztünk, alkoholista és hatalommániás, macchiavellista cinikusok leszünk. (Tátikásoknak: igen, ez egy maxweberi dilemma.)

Megoldás nincs, csak általános irányelv: örök értékek figyelembe vétele, nem a róluk való lemondás, s egyben annak elfogadása, hogy nem lehet azokat mindig egyenest képviselni, azonnal átültetni a gyakorlatba. Vagy hogy örök értékek között is lehet konfliktus. Aztán a gyakorlatban mindez hol így, hol úgy sikerül. Marad a bizalom az irgalomban.

Ferenc pápa elsőre talán inkább a szimpatikus, naiv idealista figuráját hozza, ám lehet, hogy ennek diplomáciai okai is vannak. Mindamögött, amit mond, éppannyira vannak egyházpolitikai és diplomáciai megfontolások, mint amennyire naivan egyszerűnek és szentnek tűnnek mondatai. Pápasága elejétől fogva a vatikáni játék a következőképp néz ki: itt van a szerethető, tiszta pápa, s szemben vele a rossz, korrupt vatikáni adminisztráció. Ferenc a jó, akik pedig mögötte pucolják a dolgokat, azok a rosszak. Az ő magyarázataik (például a pápa szavainak értelméről) már úgysem hatnak olyan messze. A decentralizálást hirdető római püspök elődeinél jóval rövidebbre fogta a gyeplőt, és ugyan díszes ruhákat nem hajlandó felvenni, sokkal inkább viselkedik abszolút uralkodóként, mint elődei.

A pápai kommunikációs vonal első naptól kezdve a hippi attitűdöt képviseli: béke, zöldség, szeretet. Éppenséggel helyénvaló, csak egyoldalú. Kár lenne kétségbe vonni, hogy a pápa őszintén gondolja mindezt. Ugyanakkor ő is tudja, hogy akit a Földön képvisel, az azt is mondta: „legyetek okosak, mint a kígyó”. Mindenesetre, amiket a világtalálkozóról hazafelé mondott, azok a kijelentések nem állják meg a helyüket, akár egy naiv szent, akár ravasz diplomata mondta őket. (Egy ravasz diplomata úgyis hozhatja a naiv szent figuráját, ha arra van szüksége.)

A naiv szentek és a ravasz diplomaták konfliktusát egyébként megfogalmazhatjuk a később szentté avatott V. Szent Celesztin pápa és utódja, VIII. Bonifác eltérő attitűdjének konfliktusaként is. Celesztin, a pápai trónra halogató kompromisszum által ültetett erdei remete pár hónap után lemondott. Utóda, VIII. Bonifác elzáratta. Celesztin tuti szent volt, Bonifácot senki nem meri szentté avatni. De a naiv szent és a ravasz diplomata közül utóbbi volt a rátermettebb vezető − bár Dante a pokolban szerepeltette őt az Isteni színjátékban. Celesztin tudta, hogy ő maga alkalmatlan, és bizonyára nagyszerű ember lehetett. Mégis: vezetők között jobban becsülöm a bonifácokat, mint a celesztineket.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.