A keresztény értelmiségről

2014-04-03 14:28:35

Lázár Kovács Ákos
Mindenki lehet szarvasvadász
A vallásos értelmiségi nem tud maradéktalanul azonosulni semmilyen gondolkodásmóddal, sem politikaival, sem ökomániákkal, sem gazdasági elvekkel, egyebekkel, csakis eggyel: Istennel.
„Ez az egész észhasználat aztán a francia felvilágosodás nagy humbugja lett. Mindaz, ami itt az elmúlt háromszázötven esztendőben történt, beleértve Auschwitzot, meg a Gulágot is, ennek a felvilágosodásból eredő, úgynevezett működő, működtető észhasználatnak »köszönhető«. (…)
 
Az észhasználat a középkorban is, és előtte is létezett. (…) Én most csak azt állítom, hogy a felvilágosodás észhasználata nem más, mint mítosz. (…) Sajnálatos dolog ez, mert az ész csodálatos képességünk, lehetőségünk, de kísértésünk is. (…)


Álláspontom szerint az értelmiség nem más, mint olyan, nyilvánosságot feltételező kritikai beállítódás, amely az értelem hivatásszerű használatához kapcsolódik. Magyarán: önmagában a kritikai beállítódás vagy a hivatásos észhasználat még nem tesz értelmiséggé, ehhez nyilvánosság is szükséges. (…)

Magam Rahnerrel és másokkal együtt úgy gondolom, hogy a papi munka abszolút értelemben vett értelmiségi tevékenység, és minden más értelmiségi munka – teológiai értelemben - »csak« relatív értelmiségi tevékenység. Miért? Mert a pap abszolút mértékben hordozza az Isten-kapcsolat felelősségét, az isteni nyilvánosságot, a pap Krisztus imágója a keresztény közösségben, Krisztus mintája. (…)

Beszélhetünk hívő vagy vallásos (tehát hitét gyakorló), vagy később polgári és egyházias értelmiségiekről is. Az egyházias keresztény értelmiség: az egyház funkciójához és feladataihoz is kötődik, persze szabadon. Ezzel egyre inkább közelítünk az egyházhoz, az egyházi értelmiség problematikájához, amely nekem továbbra is nagyon fontos. Egyház nélkül ugyanis nincs keresztény értelmiség, ahogy keresztény hit sincs. Krisztus akarta az egyházat, Péternek azt mondta, hogy »én erre a sziklára akarom az egyházamat, az eklézsiámat alapítani. A gyülekezetemet hozzád akarom kapcsolni, Péter!«

Kereszténységről eleve csak azért beszélhetünk, mert van egyház. (…) S ne feledjük: az egyház gondoskodik az emlékezet kultúrájáról is – Jézus azt mondja: »ezt cselekedjétek az én emlékezetemre« –, amely egyúttal az egyház ajánlata az emberiség számára. S az egyházias értelmiségnek éppen ez az egyik feladata: ezt az emlékezetkultúrát felajánlani a többiek számára.

Az egyházias értelmiségi tehát nem tekinthet az egyházra úgy, mint tetszőleges partnerre, hanem alá kell vetnie magát neki! Az alávetés pedig annak feltétel nélküli elfogadását jelenti, hogy nem én találtam ki a játékot, és nem én határozom meg a játékszabályokat. (…)

Szerintem jelen korunk politikai kereszténysége – tisztelet a kivételnek – a bukott nyilvánosság kategóriájába tartozik. Az a politikus, aki a kereszténységet ideológiaként használja, és az élete közben olyan, amilyen – az a bukott nyilvánosság tagja. (…)

A gondolkodás kísérlet is. A vallásos ember észhasználata, legyen az természettudós vagy költő, ugyanúgy kritikai észhasználat. A kritikáját, a mértékét, a mércéjét Krisztustól, a megtestesült Istentől kapja. Ha úgy tetszik, ez hívő, sőt, vallásos kritikai észhasználat. Mert a kritikához mindig is tartozik valamiféle kívülállás, hogy hogy nem vagyok »benne a dologban«, hanem képes vagyok kívülről vizsgálni. Mindezzel tehát azt állítom, hogy a vallásos ember észhasználata szintén kritikai észhasználat. 

Zárójelben megjegyzem: a természettudományos Nobel-díjasok nyolcvan százaléka vallásos ember, ez is azt mutatja, hogy Isten nem akadály a gondolkodásban, éppen ellenkezőleg... (…)

A vallásos értelmiségi nem tud maradéktalanul azonosulni semmilyen gondolkodásmóddal, sem politikaival, sem ökomániákkal, sem gazdasági elvekkel, egyebekkel, csakis eggyel: Istennel. (…)

Az egyházias értelmiségi, akár a keresztény emberek általában – Eric Peterson, nagy teológusunk szerint – az eszkatologikus fenntartás embere, vagyis aláveti magát Isten végső tervének és megmutatkozásának, ugyanakkor soha nem hiszi el, hogy itt van már akármilyen »megoldás«. Nem gondolja, hogy politikai vagy egyéb messiásoknak kellene engedelmeskednie. Egyetlen nem tetszőleges viszonya, partnere van: Isten egyháza, aki Istent adja a hívő népnek. Az egyház az ősszentség. (…)

A válaszom tehát az, hogy a kritikai funkciónk ez az eszkatologikus fenntartás, vagyis, hogy csinálom a dolgomat, ahol élek, dolgozom, te tudom, hogy nem ebből a világból való vagyok. Ha tetszik, nem merülök fejtetőig abba, amiben élek. (…)

Kötelező kívül maradni! Isten mindig kint áll és mindig kopogtat. Amikor alávetjük magunkat az (Istent közlő) egyháznak, nem egyszerűen az egyháznak, hanem Krisztus egyházának vetjük alá magunkat. (…)

Mindezzel együtt is érdemes idéznünk Tomka Miklós vallásszociológust, aki egyszer úgy fogalmazott: keresztény értelmiség nincs, keresztény értelmiségiek vannak, vagyis az értelmiségi rétegen belül nincs keresztény értelmiség, de vannak értelmiségiek, akik keresztények. Szigetszerűen, ha úgy tetszik, magányosan. Ezt az álláspontot ugyan sokan osztják, én azonban nem teljesen értek egyet vele.

Tapasztalataim szerint Európa-szerte él és alkot egy olyan »kreatív keresztény kisebbség«, amely már túl van a modernitás felvilágosodott projektjén. Nem akar megfelelni a felvilágosodás korában született és azóta is itt, velünk makacskodó elvárásoknak. Az én nemzedékem már a posztmodern divaton is túljutott, és nekünk megint új lehetőségünk nyílott arra, hogy ne szekunder, vagyis másodlagos, hanem primer, azaz elsődleges önazonossággal legyünk jelen a külünböző értelmiségterekben. (…)

Én tehát  azt állítom, hogy igenis, élnek kreatív keresztény kisebbségek, akár értelmiségi csoportokként is, és ők primer önazonossággal rendelkeznek. Ilyen például Johann Baptist Metz, Hans Urs von Balthasar, vagy éppenséggel Ratzinger bíboros, az éppen most visszavonult XVI. Benedek pápa és mindazok, akik az ő köreikben dolgoznak, gondolkodnak. Ők ugyan teológusok, de említhetném Georges Bernanost vagy Jacques Maritaint, a két francia katolikus gondolkodót, írót is.  És itt vannak a szerzetesrendek, ők aztán igazán kreatív keresztény kisebbségek. (…)

A keresztény politikus, író, művész, orvos nem attól keresztény, hogy állandóan a kereszténységre hivatkozik, hanem attól, hogy miközben tisztességgel  elvégzi a napi feladatait, tanul, művelődik, aközben jobban szeret, mint az, aki nem keresztény. (…)

Jézus mit mondott: Add meg a császárnak, ami a császáré, és add meg Istennek, ami Istené... De Jézus azt is mondja: legyetek szelídek, mint a galambok, és legyetek, okosak, mint a kígyók! (…) A jézusi szelídség nem a jól fésült, polgári szalonkereszténységet jelenti. Mikor volt szelíd Jézus? Amikor kiverte a kufárokat a templomból, vagy elküldte Pétert melegebb éghajlatra, vagy amikor viperák fajzatának mondta kora értelmiségieit?” 

(Részlet Lázár Kovács Ákos: Mindenki lehet szarvasvadász című beszélgetős kötetéből. Lázár Kovács Ákos teológussal, a PPKE BTK kommunikáció tanszékének vezetőjével Járai Judit beszélget. Kairosz, 2013)

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.