Képmutató vagyok…

2013-03-12 12:21:58

Illés Hajnalka
A képmutatás nem egyszerűen a bűnök egyike, hanem ennél sokkal súlyosabb: az erénnyel való visszaélés.

Meghökkentő cím, de őszinte. Igen, képmutató vagyok. Nem vigasztal a feltételezés, hogy bizonyára tisztelt Olvasóim közül is sokan és sokszor, velem együtt, így érzik magukat.

Az sem vigasztal, hogy olyan világot élünk, ahol mindenki képmutató. Tény, hogy az emberek manapság többnyire farizeusok. Talán túl szigorú vagyok önmagamhoz és Önökhöz is, de miért hazudnék? Igen, számtalan olyan élethelyzet áll mögöttem, amikor szeretet nélkül akartam a szeretetről beszélni, amikor türelmetlenül sóztam mások agyát a türelemről, amikor megértésről papoltam és csöppnyi megértés sem volt bennem, amikor mások bűneit akkorának láttam, hogy csak no, a magamét meg piciny bűnöcskének éltem meg…

Szóval gondolkodjunk el együtt a képmutatásról!

Globális válságok korszakát éljük, nap mint nap emberek milliói száján megfordul, hogy milyen hazug a világ, mennyi a mellé beszélő és hamis politikus, és hogy még az egyház is tele van képmutató emberekkel, hívőkkel és papokkal egyaránt. Egyházi körökben hierarchiára törekvő papokkal és laikusokkal találkozni naponta, akik önmagukat másoknál jobbnak, fontosabbnak tartják, akik hosszú prédikációikban az evangéliumi szegénységről szónokolnak és gyűjtést szerveznek a szegények részére, de a saját kocsijuk termetüknél is nagyobb, akik úgy gondolják, ők jobb keresztények hisz bátrabbak a gyermekvállalásban vagy mert befejezték a hitoktatóképzőt. Soroljak még példát? Hagyjuk inkább… Közéleti eseményeket követve is szinte mindannyian tudjuk, hogy egy politikus azért, hogy megválasszák, mindent elkövet, még hazudik is érte, ennek ellenére az emberek többsége úgy tesz, mintha ez nem így lenne, szeretne hinni, rászavaz, aztán a hit reményében megpróbálja nem álszentként látni az általa megválasztott és „hőn szeretett” politikust… De hát nem sikerül sokáig, hisz a lepel hamarosan lehull és nem lát mást, csak hogy nézd ez is hazudik, ez is csal, ez is lop, ez is magasabb rendűnek érzi magát… Országszerte korrupcióval megvádolt politikusokat, üzletembereket kapcsolnak le folyamatosan és bizony nagyon úgy néz ki, az ellenük felvetett vádaknak bizony valóságalapjuk is van. Pedig azt a képet mutatták magukról, hogy feddhetetlen közéleti tevékenységet folytatnak, vagyonukat becsületes és tiszta úton szerezték, majdnem kétkezi munkával, emellett teljesen makulátlanok sőt még jótékonysági célra is adományoznak „kicsinyke” bevételükből, és esetenként feltesznek egy-egy közösségi oldalra családi fotót, amelyből arra utalnak, hogy micsoda remek családapák és még remekebb szülők.

Nemrég volt egy érdekes „élményem”. Évekig együtt dolgoztam egy kedves Hölggyel, aki most „Valaki” lett, és mindig felnéztem rá, mert tudtam, hogy hasonló nehéz időszakokon ment át, mint ahogy én is, és úgy éreztem, példaértékű emberi értékek gazdagítják. Nos, csalódottan látom nap mint nap, hogy már nem az az ember, egészen más hangnemben szól hozzám és értékeli munkámat. Vagyis nem értékeli… És elszomorít a tudat, hogy nem ő az egyedüli hitelét vesztett politikus, aki a közélet hullámaiban ügyesen hajózgat. Báránybőrbe bújt farkasként…

Jézus és a farizeusi képmutatás

A farizeusok Jézus korának legkegyesebb csoportjához tartoztak; és akik büszkék voltak arra, hogy milyen tökéletesen betartják a törvényt. Nem papi rendről beszélünk, hanem olyan irányzatról, ahol az Ószövetségi iratokat és a rabbik le nem írt hagyományait mélyrehatóan ismerték. A szertartásos vallásosság irányzata volt ez. Akkoriban a farizeusok írásértelmezését szinte mindenki gondolkodás nélkül elfogadta, a nép előtt tökéletes vallásos embereknek és törvénybetartóknak látszottak. A valóságban azonban elviselhetetlen igává tették az Isten törvényét, méghozzá úgy, hogy emberi törvényekkel bástyázták körül. Pedig ők jót akartak, csak nem jól… Aztán jött Jézus és szinte botrányosan támadta őket! A Szentírásból tudjuk, mit gondol Jézus a farizeusok képmutatásáról.

„Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják. Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Minden tettükben az vezeti őket, hogy az emberek előtt feltűnjenek…” Mt 23,2-5 

„Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Tisztára mossátok a pohárnak és a tálnak a külsejét, belül azonban tele vannak rablással és mértéktelenséggel. Te vak farizeus! Előbb belül tisztítsd ki a poharat és a tálat, akkor majd kívül is tiszta lesz. Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.” Mt 23,25-28

Jézus erősen támadja a külső, szertartásos vallásosságot! A szeretet nélküli lélekmentés-akarást. Támadja az álkegyességet, amely szebbnek, jobbnak, tisztábbnak mutatja magát, mint amilyen valójában. Támadja a régihez való görcsös ragaszkodást, a hagyományos előírásokhoz mindenáron való betartását, amely mögött nincs meg az Istenhez való, igazi ragaszkodás. Támadja a tetszetős álarcot, a képmutatást, a szó és a tett közötti ellentmondást!

Modern farizeusok, avagy álszent jámborság a köbön

Fájdalmasan reális ez a kép rólunk… Külső magatartásunk és belső meggyőződésünk szinte teljesen ellentétes. Vajon a külső és a belső fedi-e egymást? Vajon őszinte vagyok-e? Vajon hiteles keresztény vagyok-e nemcsak a környezetem, hanem Isten előtt is?

Mi a hitelesség? Hiteles az, aki nemcsak beszél a hitéről, hanem meg is éli azt a mindennapokban. Hiteles az, aki nemcsak mutatja életével, szavaival, hogy Krisztust követi, hanem aki a bensőjében is Krisztusé. Mert lehetek én vallásos a magam módján, mehetek a templomba megszokásból is. Lehetek szenteskedõ, hogy mások ámulva nézzék, milyen nagyszerű ember vagyok! Vajon meg merem-e mutatni igazi arcomat az embereknek? Vajon van-e bátorságom felvállalni azokat a tulajdonságaimat, lépéseimet és rossz döntéseimet, amelyek miatt kiderül, hogy annyira azért nem vagyok jó…

Sokszor úgy érzem, hogy mennyire az eredmények, sikerek körül forog minden. Hogy az a lényeg, ki mit tud elérni, mit tud felmutatni, hogyan tud minél gyorsabban minél feljebb jutni a társadalmi ranglétrán! S eközben nem ajánlatos őszintének lenni! Ha vannak problémák, gyengeségek, akkor azokról nem tanácsos őszintén beszámolni. Sokkal inkább egy vonzó külsőt, egy eladható felszínt kell mutatni! Eddig még mindig „rosszul” jártam, amikor akár a munkahelyemen, akár máshol, őszintén beismertem, hogy erről vagy arról én másképpen gondolkodom, hogy nem vagyok azért minden lépésemre büszke, hogy igen, hibáztam. Ez nem menő. Azt emberek képesek évekig csámcsogni egy-egy őszinte kijelentésemen, amikor beismertem, nem vagyok tökéletes…

Persze könnyebb jámbornak és jónak mutatni magunkat. Ráadásul ahhoz, hogy valaki képmutató legyen, formális értelemben tulajdonképpen nem is kell áthágnia az előírt törvényeket. Vasárnap mise, péntekenként böjt, napi ima, rózsafűzér, aktív részvétel a plébánia életében, semmi káromkodás, házastársi hűség stb. Tulajdonképpen tehát nem is arról van szó, hogy a képmutató farizeus „vizet prédikál és bort iszik”. Nem kell feltétlenül mást tennie otthon, mint amit az embereknek hirdet; nem kell feltétlenül más elvek szerint viselkednie otthon, mint nyilvánosan. Nem ez a lényeg – hanem az, hogy minden megnyilvánulása puszta formalizmus. Vasárnap misére jár, de nem azért, mert úgy érzi lélegezni nem tudna, ha nem menne misére. Hanem azért, mert vasárnap misére szokás járni és mert ő fontos ember a plébánián és közben elítéli azokat, akik nem járnak templomba. Péntekenként igaz, hogy böjtöl, de egész nap dünnyög. Házastársához lehet, hogy valóban hűséges, de szinte már észre se veszi őt vagy goromba vele. Gyermeket vállal negyven évesen is, már nem az elsőt, de azt hiszi magáról, hogy ő jobb ettől, mint mondjuk egy elvált nő egyetlen gyermekkel. Rózsafűzérezik buzgón és jámboran, de különböző kitalált pletykákon csámcsog és jóízűen továbbadja. Esetleg hatalmas plébániát vezet, kiváló szónok és igazi egyházi értelmiség. Hívek hada rajongja körül, körbeutazza a fél világot, aztán meg egyházi pénzekkel „jótékonykodik” és ezzel az irgalom megtestesítőjének koronázza magát. Vajon mi ez, ha nem képmutatás?

A képmutatás nem egyszerűen a bűnök egyike, hanem ennél sokkal súlyosabb: az erénnyel való visszaélés. Márpedig az erénnyel való visszaélés, vagyis a hamisság nem bűn, hanem valami teljesen más kategória. Hamvas Béla szerint létrontás…

Miért ne vetnénk le álarcunkat már ma? Igazi arcunk még akkor is szebb, ha messze is áll a tökéletességtől. Hisz Isten által alkotott, Isten által szeretett. Mindentől függetlenül.