Marvel

Doctor Strange: Csodás külső, értékes belső

2016. november 10. 12:59
A gyógyulásra és a teljességre való törekvés: ez a témája a legutóbbi Marvel-filmnek. A Doctor Strange az a film, ami úgy használja a vizualitást, a CGI-t és a 3D-t, hogy az nem parasztvakítás, hanem valódi eszköze a történetmesélésnek; ráadásul azoknak is élvezhető, akik nem látták az univerzum eddigi filmjeit. Kritikánk.

Nem hiszem, hogy Ádámtól és Évától kell kezdeni a Marvel-univerzum bemutatását, és nem hiszem, hogy részletezésre szorul, ha azt mondom róla, hogy bár nagyon szórakoztató követni a szálak összeérését és kavarodását, szórakoztató az egymástól eltérő karakterek külön útjai és csoportos feltűnéseit, sokan egy kicsit belefáradtunk abba, hogy nincs új a nap alatt. Botrányosan rossz film nem született – talán a Hangya az, amelyik a legkisebb visszhangot verte –, de arról, amit a Bosszúállók nyújtott, lemondtunk. A Dr. Strange azonban pont az olyanoknak lesz nagy élmény, aki minden ismerős elem mellett irányváltásra és frissességre vágynak – illetve meglepő, de még talán azoknak is mondhat valamit, akiket eddig nem rántott be a szuperhősök világa.

A film az idővonalon a Civil War eseményei után helyezkedik el, de ezt nem könnyű kikövetkeztetni, mert a történet nem igazán hangsúlyozza a korábbi eseményeket. Nem kacsintanak be ismerősök, és nem is egy korábbi filmből átmentett konfliktus áll a középpontban. Emiatt az izoláltság miatt néha nagyon könnyű elfelejteni, hogy egyébként Marvel-filmet néz az ember, de ez nem baj, mert megteremti a lehetőséget arra, hogy ne folyton valamihez képest határozzuk meg, milyen Strange doki története, hanem önmagában. Ez persze nem azt jelenti, hogy aki követte az eddigi filmeket és érdekli a nagy egész, az ne látná meg az összefüggéseket, ne találná ki, nagyjából hogyan fogják Strange-et hozzácsatolják az események fősodrához.

Strange egy baleset után keresi orvosilag lehetetlennek tartott felépülésének lehetőségét, és ez a kutatás tereli őt spirituális útra. Steven Strange racionális és Tilda Swinton karaktere, az Ősmágus transzcendentális világa a film előrehaladtával egyre közeledik egymáshoz, aminek a folyamatát nagyon érdekes látni. Mindez akkor csúcsosodik ki, amikor kifejezetten elhangzik, hogy a merevség és a rugalmasság, a hagyománytisztelet és a kritikus gondolkodás nem ütik, hanem kiegészítik egymást. Még a legjobb poénok is az e két világnézet ütköztetéséből fakadó feszültségből származnak, és mintha magának a filmnek pontosan ez a „híd” szerep jutna az univerzumon belül. Az eddig bemutatott hősök jelentős része eddig a tudományos oldalról, technikai kütyük és vívmányok, emberkísérletek által került a kalapba – Steven Strange azonban mágiával kapcsolódik be.

Az ő útja a filmben a miénk is: egy leheletnyi keleti filozófiával kövezett ösvényen keresztül eljutunk a több dimenzióról szóló elméletekig, valamint az idő- és térmanipulációig. Ennek a képi megvalósítása lenyűgöző – akár a káprázatos színeket használó multiverzumot, akár a minden irányba dőlő, forduló, folytonos mozgásban tartott teret mutatják, minden más szinte érdektelen lesz. A harci koreográfiák biztosan kreatívak és ütősek voltak, nem tudom, fogalmam sincs, egyszerűen nem láttam őket, mert annyi minden más történt a környezettel, ami sokkal grandiózusabb és figyelemreméltóbb volt, hogy nem is nagyon érdekeltek. Amikor azért rimánkodunk, hogy vessünk véget a látványfilmekként aposztrofált művek uralmának, és használjuk a vizualitást, a CGI-t, a 3D-t úgy, hogy ne parasztvakítás, hanem valódi eszköze legyen a történetmesélésnek, akkor meg kell nézni a Doctor Strange-et, és láthatjuk, hogy a kívánságunkat néha mintha meghallanák a filmkészítők.

A csodás külső értékes belsőt takar: nagyon velős eredettörténetről van szó, ami szépen építi fel a főszereplőt. Kritikusan és pragmatikusan gondolkodó doktorból intuitív és kreatív hőssé válik, és most már a nevéhez fűződik minden idők egyik legfigyelemreméltóbb – és mém-gyanúsabb – boss-fightja is.  Benedict Cumberbatch és Tilda Swinton játéka kiemelkedő, a tőlük megszokott profizmussal nyúlnak a szerepükhöz, a többieket pedig csak azért nem nevesítem, mert nem töltenek annyi időt a vásznon, nem olyan hangsúlyos a karakterük, hogy igazán zsonglőrködhessenek velük. Ha van némi csalódás, némi gyengeség a dologban, az talán Mads Mikkelsen karaktere, aki – talán ennyi spoiler belefér – valóban nem a real deal, de azon a statisztikán, miszerint az MCU-nak alig van jó főgonosza, nem segít.

A Doctor Strange minden elszálltsága – mágia, multiverzumok, dimenziók, stb. – ellenére rendkívül nézőbarát. Olyan topikot választott, mely jó eséllyel a legtöbb embernek ismerős és nagyon is átérezhető: a gyógyulásra és a teljességre való törekvést. Ez Strange elhívása, ez a cél fejlődik azzá az üzenetté, hogy ha magadon segítesz, a világnak is segítesz, és fordítva. Na, ez már tényleg szuperhős-történet. Ezért lesz élvezhető és szerethető film azok számára, akik nincsenek otthon az MCU világában, ami pedig a rajongókat illeti: a Doctor Strange rendkívül erős tagja a franchise-nak, kiérdemelten kap helyet a legütősebbre sikerült részek között. És ne feledjük el, hogy ráadásul az Infinity War első szeleit is magával hozta…

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában