Mindannyian jövevények vagyunk

2016. szeptember 27. 11:11

Szemerei János
Kötőszó

Mi is népvándorlás keretében érkeztünk ide, a Kárpát-medencébe. Nem baj, ha ezt nem felejtjük el. Sokan akarnak keresztyénné lenni a menekültek közül. Lehet persze ezt is gyanakvással fogadni, de tényszerűen ez a helyzet. Interjú.

Sokan úgy gondolják, hogy a menekültválság tétje, hogy elveszítjük-e a gyökereinket, avagy újra keresztyén lesz-e Európa. Ön miként látja ezt a kérdést?

Egy kicsit másként. Nagyon nehézzé teszi az egész téma mélyebb megértését az a tény, hogy amit mi keresztyén kultúrának nevezünk, egy olyan kornak az emléke, amikor a nyugati államokban a világi kormányzat szorosan össze volt fonódva az egyházi hatalommal. Ez azért érdekes, mert az iszlám világban, amelytől sokan annyira félnek, most is így van. Ha a keresztyénség megőrizte volna azt a mozgalmi, kisközösségi jellegét, amilyen Jézus korában volt, akkor könnyen lehet, hogy Európában most nem lenne annyi hatalmas katedrális.

Az úgynevezett keresztyén Európa a konstantini politikának a gyümölcse. Igaz, hogy nagyon meghatározó Európa történetében ez a korszak, ám nyilván nem véletlen, hogy az európai nemzetek többsége eljutott odáig, hogy az egyházat és az államot szét kell választani. Ennek a helyzetnek ugyanis elég nagy árnyéka is volt, sok nehézség fakadt belőle. Azt sokan elég régóta tudják, hogy a keresztyén felekezeteknek nem konstantini stílusban kellene jelen lenniük a társadalomban.

Ne éljen bennünk tehát romantikus visszavágyódás a »keresztyén Európába«?

Amire keresztyén Európaként szoktak sokan hivatkozni, az nem is volt annyira keresztyén, mint ahogyan romantizálva visszagondolunk rá. Beépültek az európai társadalomba a keresztyénségből fakadó elemek, de a szó hitéleti értelmében itt sem feltétlenül beszélhetünk keresztyénségről, még ha vezényszóra sokan is jártak templomba. Nagy kérdés tehát, hogy ebbe az állam és egyház összefonódásán alapuló irányba akarunk-e menni, vagy valamilyen más jellegű kapcsolatot képzelünk el az állam és az egyház viszonyában. Jézus korában a zsidó vallás ugyancsak szorosan össze volt fonódva az állammal, ő pedig ezzel szemben egy mozgalmi hitgyakorlatot indított el, kisközösségi alapon.

Nem rémlik, hogy ezek a kezdeti kisközösségek az állam mellett, vagy azzal szemben határozták volna meg magukat.

Így van, és nem is az volt a napi programjuk, hogy állást foglaltak volna az állam katonai, védelmi, pénzügyi kérdéseiben.

Az október 2-án tartandó népszavazással kapcsolatban meg kell-e szólalnia az egyházi vezetőknek konkrét iránymutatással?

Érdekes volt az a körkérdés, amit az egyik médium a különböző egyházak vezetőihez intézett, azzal a felütéssel, hogy a Bibliában is benne van: a ti igenetek legyen igen, a nemetek pedig nem. Ez így igaz, de miért mindig politikai kérdésekben faggat minket a média? Ráadásul a sajtó munkatársai talán nem igazán tudják azt sem, hogy egész más a különböző felekezetek berendezkedése, gondolkodásmódja, belső kommunikációja. Más, mondjuk, a protestáns és más a katolikus szokás e tekintetben. A protestánsok évszázadok óta arra rendezkedtek be, hogy a gyülekezeti tagok többnyire autonómok.

Nem mondjuk meg nekik, mit kell tenniük. Erre szocializáltuk őket: hitéleti kérdésekben világos útmutatást adunk a híveinknek, politikai témákban viszont nem vagyunk hajlandóak rá. Ennyi. Akad, aki ennek ellenére fontosnak tartja, hogy elmondja a saját véleményét politikai kérdésekben. Arra buzdítjuk a híveinket, hogy éljenek állampolgári jogukkal, vegyenek részt a választásokon, ezen a szavazáson is, de nem mondjuk meg, mire, kire szavazzanak, mert ez politikai kérdés. Nem gondoljuk, hogy csak egy jó válasz van, és azt sem gondoljuk, hogy csak egy rossz válasz létezik.

Az előbbiekben említette, hogy vannak ugyan üzenetei az egyháznak, csak nemigen hallják meg a médiumok azokat. Mi lenne az, amit szívesen elmondana, hogy minél többen meghallják?

A Bibliában szerepel egy fontos gondolat, ami a népvándorláshoz kapcsolódik: legyél irgalmas a jövevénnyel, mert ne feledd el, hogy te is jövevény voltál a világon valamikor. Mi is népvándorlás keretében érkeztünk ide, a Kárpát-medencébe. Nem baj, ha ezt nem felejtjük el. A világ ráadásul folyamatosan változik, és vannak olyan területek, ahol megszűnnek az életlehetőségek. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ahol élünk, ott adottak az életfeltételek. Vajon gondolkodhatunk-e úgy, hogy na, ide aztán senki be ne jöjjön? Én ezt nem tartom helyénvalónak. Azt gondolom, sok tennivaló van ebben az országban, hogy az itt élőknek és az esetleg ide érkezőknek jobb körülményeket alakítsunk ki. Ez biztos. A munkafeltételek jobb biztosításával, jobb szervezéssel a munkaerő hazai kihívásaira hatékony válaszokat adhatnánk például.

A jelenleginél lehetnének élhetőbbek falvaink, városaink. Nem gondolom, hogy zárt, elszigetelt országban kellene gondolkodnunk. Magyarország a történelem során rendre befogadó hely volt, ennek révén nagyon sokan magyarokká lettek azok közül, akik ide érkeztek. Ha a magyar és a hitbeli identitásunk erős, akkor biztosan szívesen fognak hozzánk csatlakozni az ide érkezők. Sok megtévesztő hír érkezik a médián keresztül a vándorlók integrálhatóságát illetően. Konkrétan tudom, mert egyházi csatornákon keresztül értesülök róla, hogy sokan akarnak keresztyénné lenni a menekültek közül. Lehet persze ezt is gyanakvással fogadni, de tényszerűen ez a helyzet.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://kereszteny.mandiner.hu/trackback/25034