X-Men: Apokalipszis

2016. május 23. 14:01
Arcanist
SFmag
Valaki azt írta egyszer, hogy az X-Men: Apokalipszis a kihagyott ziccerek filmje. Részben sajnos igaza van. Egy kis odafigyeléssel több tartalommal lehetett volna felturbózni a látványorgiát és ki lehetett volna küszöbölni néhány bosszantó hibát.

Ahhoz azonban, hogy érdekeljen minket, mi történik a főszereplőkkel, nem ártana azonosulni velük. A régi karaktereket (Xaviert, Mystique-t, Magnetot, stb) már ismertük a korábbi filmekből és mindhárman remekeltek ismét. Végre azt is megtudjuk, hogy lesz kedvenc professzorunk kopasz. Az új karaktereknél a helyzet azonban elég felemás. Sok X-Men filmre jellemző, hogy beharangoznak ilyen meg olyan mutánst, aki végre szerepelni fog és milyen jó lesz (*fangirling*), de ezzel szemben kap két mondatot, szerepel egy-egy harcban és ennyi. Biodíszlet lesz, a látványfilm része, de nem a történeté. Pedig nem kellene sok. Erre alkalmas egy-egy jelenet, ahol az adott karakter igazán kibontakozhat. Lehet, hogy azon kívül csak annyit beszél, mint Schwarzi a Terminatorban, de az a fél perc csak az övé. Ez történik (újfent) Higanyszállal egy zseniális mentőakció keretében. Az új X-Menek esetében Singer tovább megy és néhány kritikus helyzet bedobásával ügyesen eléri, hogy Scott (egyszer sem hívják Küklopsznak), Jean Grey és Árnyék a szemünk előtt váljon csapattá és nőjön fel. Sokan aggódtak, hogy “Sansa” nem fogja megállni a helyét Jeanként, de szerintem mind ő, mint Scott szerethetőbb volt, mint az eredeti trilógiában.

6Sajnos az ellenfeleknél a probléma megmaradt. Hiába szerepel (újfent) Vihar/Ciklon, Psziché és Angyal, nem sikerül túlnőniük Apokalipszis csatlósainak szerepén, és még ha csatlakozásuk érthető is, az már kevésbé, miért maradnak mellette. Egyikük sem tömeggyilkos típus. Jó, persze félnek tőle, de akkor be lehetett volna rakni egy dialógust, ahol egyikőjük legalább fontolgatja a lázadást, csak lebeszélik egymást – ehelyett mindenki badass műmosollyal megy harcolni. Azért érezhető a próbálkozás az új gonosztevők integrálására. A film első harmada pont erről szól: ide-oda ugrálunk térben (Lengyelország, Kelet-Berlin, Kairó), és láthatjuk, ahogy Xavier és Apokalipszis maga köré gyűjti embereit. De Singer túl sok szereplőt akar mozgatni és megkedveltetni. Egy filmsorozat első évadában remekül működött volna ez a technika, a mozivásznon ennyi idő kevésnek bizonyul hozzá. És ezt nem segíti a már említett »kulcsjelenet« (és rendes motiváció) hiánya sem néhány szereplőnél. Viszont miután a bemutatkozó fázist letudtuk, a film egyszer csak tempót vált és beindul. Apokalipszis hangzatos mondatok szónokából valódi fenyegetéssé válik és az érdemi történet hiánya ellenére (*khm világvége, jaj*) kellemesen izgalmas második felvonást és szó szerint apokaliptikus főcsatát kapunk.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában