Csak logisztika

Magyarországon nincs menekültválság – Karel Zelenka a Mandiner.kereszténynek

2015. december 7. 17:01

Magyarországon igazából nincs menekültválság, számára ez csak logisztikai kérdés – vélekedik Karel Zelenka, a Jezsuita Menekültszolgálat egyik vezetője, aki végigjárta a migránsok balkáni útvonalát. Jelentését közvetlenül Ferenc pápának adta át Rómában. Zelenka a Katolikus Segélyszervezet munkatársaként ott volt a délszláv háború idején Szarajevóban, de mesélt a Mandiner.kereszténynek arról is, hogyan élte át a haiti földrengést és miként élt túl egy pakisztáni terrortámadást.

Felfelé ívelő menedzseri karrierje volt olyan cégeknél, mint a Motorola és a Gillette. Miért váltott a nonprofit szférára?

Régebben a profitorientált és a non-profit szervezetek között éles választóvonal volt. A non-profit szférában rosszul hangzott profitot említeni, politikailag inkorrekt volt a gondolata is, az emberek nem ismerték el, hogy a szféra csak a profitorientált szektornak köszönhetően létezik egyáltalán. Ez képmutatás. Az én esetemben úgy történt a váltás, hogy az üzleti világban szerzett munkatapasztalatom révén kaptam egy nagyon érdekes ajánlatot egy szervezettől: az új találmányuk értékesítését kellett megszerveznem, ami a fejlődési programunkban kulcsfontosságú volt. Nem tudták, hogyan kell ezt csinálni, azonban tetszett nekik a hátterem és a tapasztalatom, így nekem ajánlották az állást. Ez volt a fő ok. Én pedig élveztem a nyugodtabb munkakörülményeket, ahol nem a durva verseny és a teljesítménykényszer uralkodott. Egy bizonyos idő után jó kipróbálni új dolgokat. Nagyon élveztem például, hogy sokféle embert megismerhettem a munkámnak köszönhetően a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, Marokkótól Pakisztánig, ugyanis ez a bizonyos termék az e téri klímát kedvelő növényekre lett tervezve.
 

Hogyan került Szarajevóba?

Ekkor már a Catholic Relief Service-nél, a Katolikus Segélyszervezetnél dolgoztam. A hatékony gazdálkodás elvéből következően egy szervezeten belül az embereket nem szabad egy helyen tartani, küldeni kell őket más helyekre, és előnyt kovácsolni az így átélt különböző tapasztalataikból. Így először is lehetőségük van a személyes fejlődésre, másodszor tapasztalatokat gyűjtenek, amik hasznosíthatók. Három évente ideális váltani, azután már domesztikálódik az ember, és megszűnik az objektív rálátás. Először Zágrábban állítottam föl egy irodát, aztán 1993 októberében érkeztem meg Szarajevóba.

Mit csináltak? Beleszóltak például a politikába?

Csak humanitárius célok vezérelnek minket, a politikába nem szólunk bele, hiszen külföldi szervezetként nincs rá jogosultságunk. A helyi szervezetek képviseletét lehet erősíteni olyan formában, hogy tréningeket tartunk nekik. Nagyon érdekes az a része a katolikus társadalmi tanításnak, ami arról szól, hogy hogyan tudja egy közösség demokratikus módon önmagát kormányozni. Vészhelyzet esetén, ahol a túlélés és az életmentés az elsődleges prioritás – mint Szarajevóban is – nem lehet azzal törődni, hogy mi történik később. A feladat az alapvető élelmiszer, bébiétel, gyógyszerek biztosítása, más dolgokra nem jut idő. Az 1995-ös daytoni békeszerződés után lehetett már másra is gondolni, de ezek a szervezetek az éles helyzetekben szigorúan az életmentésre koncentrálnak.


Lebeszélt a liftről, és sokszor keresztet vetett, azt mondta: »Támadás! Támadás!« 
És akkor rájöttem, hogy terroristatámadásról van szó.

1995-től mi változott?

Az első számú igény a rehabilitáció és a rekonstrukció volt. Több mint félmillió horvát és boszniai ember rekedt Horvátországban, az ő visszatérésük elsődleges fontosságú volt. Másodsorban a pszichoszociális területre kellett koncentrálnunk: rengeteg traumatizált embert hagyott hátra a háború, és a darabokra széttagolt közösségeket újra össze kellett rakni; már ha valaha is sikerülhet ez a vállalkozás, mert ezek a közösségek a háború előtt többnemzetiségűek voltak. Jugoszláviában egy szekuláris, relatíve modern társadalom volt, amelyekben újra felbukkant a vallások közötti konfliktus. Így az volt a kérdés, hogy ha rehabilitáljuk a lakosságot, tudnak-e majd együtt élni? Horvát és szerb egyetemek pszichológus és pszichiáter professzoraival működtünk együtt olyan szemináriumok és programok létrehozása céljából, amik a közösséget hivatottak összekovácsolni. 

Milyen emlékei vannak Szarajevóról?

Egyik este a városban sétáltam, és egyszer csak feltűnt egy posta. Bélyeggyűjtő voltam régebben, így mindig keresem a postákat. Ilyen körülmények között – épp bombázták a várost – nyitva találni egy postát igen furcsa élmény volt. Ráadásul voltak bent emberek, akik beszélgettek egymással. Sok régi bélyeget is kínáltak, szóval körülnéztem, majd megkérdeztem, hogy van-e levélforgalom. Nem volt. De ezek az emberek lelki okok miatt jöttek oda. Ilyen helyzetben ugyanis az első dolog, amire az embernek szüksége van, az a normalitás, a dolgok visszatérése az eredeti kerékvágásba. Ezért mindennap elmentek a postára, habár levél se ki, se be nem érkezett, de ők ott ültek és úgy viselkedtek, mintha egy átlagos nap lenne. Ettől jobban érezték magukat. Máskülönben őrjítő elviselni, ami ott ment, különösen télen. Nem volt fűtés, nem volt semmi, és ha az ember ott alszik – ahogy én is tettem -, ahogy reggel fölkel, látja, hogy az ablak belső oldalán is jég van, ráadásul sötétség mindenütt, mert Szarajevó nagyon ködös város. Nincs menedékhely, nincs munka, semmi sincs. A várost három szervezet látta el a legszükségesebb dolgokkal, nagyon válogatni kellett, a legrászorultabbakat szolgáltuk ki először.

Adódtak igazán nehéz helyzetek munkája során?

Hogyne, több is. Szarajevóban három felfegyverzett járművel közlekedtünk, amit sokszor eltaláltak. Az irodából nem tudtunk kimozdulni, mert állandóan mesterlövészek kereszttüzébe kerültünk. Szarajevóban karácsonyoztunk. Ott volt a híres Holiday Inn, ami folyamatosan működött, ahol lehetett szobát bérelni zongorán kísért gyertyafényes vacsorával. De csak gyertyafényes vacsorára volt lehetőség, mert más világítás nem volt…

Egy másik élményem a 17 milliós pakisztáni városhoz, Karacsihoz kötődik. A 2001-es terrorcselekmények után az Egyesült Államok Afganisztánt bombázta, így sok afgán menekült  Pakisztánba. A Katolikus Segélyszervezet ezen emberek alapvető higiéniás és egészségügyi feltételeinek biztosítását tekintette feladatának. Tranzitközpontokat hoztunk létre, táborokat létesítettünk, elláttuk az embereket. Szóval Pesavar felé tartottam, de éjjel meg kellett szállnom Karacsiban, és másnap délben átszállással mentem volna tovább Pesavar felé. Lenyűgözött a luxushotel, ahova szólt a szállásom. Erkélyes szobát kaptam, nehéz bársonyfüggönyök lógtak az ablak előtt. Kimerült voltam, és az időeltolódás is fáradttá tett, így lefeküdtem aludni. (A pakisztáni időzónáról érdemes tudni, hogy fél óra eltérés van az indiai időzónához képest, bár logikailag nem lenne szükség különbségre, a lakosság önérzete annál fontosabbnak tekinti a különállást.) Rögtön elaludtam, és a következő emlékem egy hihetetlen, villámszerű villanás volt. A nehéz függönyök egészen a mennyezetig emelkedtek, és hirtelen forró, párás levegőt éreztem a bőrömön. A légkondicionáló a földön hevert. Teljes csend honolt mindenütt. Ez egy elképesztő robbanás volt. Az ajtóm félig nyitva volt, kimentem, a folyosók is csöndesek voltak. Szó szerint olyan volt, mint egy rémálom. A lifteknél állt egy hölgy, a névtáblájáról láttam, hogy Mariának hívják, így arra következtettem, hogy keresztény. Lebeszélt a liftről, és sokszor keresztet vetett, azt mondta: „Támadás! Támadás!” És akkor rájöttem, hogy terroristatámadásról van szó. Gyorsan mentem a bőröndömért, majd mielőbb igyekeztem kifelé venni az irányt. A földszinten volt az étkező. A látvány, ami ott fogadott – ilyen az, amit apokalipszisnak neveznek. Emberek kiáltoznak és sikítanak, törött tárgyak vérrel borítva, éppen reggeliztek ugyanis. Ha nem lettem volna olyan fáradt, és én is lementem volna reggelizni…

Mint később megtudtam, a pakisztáni kormány egy nukleáris tengeralattjárót építtetett francia mérnökökkel. Ez a 28 mérnök minden reggel az Al Bustan  étteremben (sosem felejtem el a nevét) fogyasztotta el a reggelijét, és 8 órakor értük jött egy busz. Ezen a reggelen pontban 8 órakor egy vagon haladt el pontosan mellettük, és felrobbantotta magát. A busznak csak a váza maradt meg, a hotelek ablakai mind kitörtek. Mind meghaltak, és még megannyi pakisztáni vendég és a személyzet tagjai, akik a reggelinél segédkeztek. 

Értünk jöttek autóval, hogy kivigyenek a reptérre. Egy elegáns arab úr lett az útitársam a reptérig. Bemutatkoztunk egymásnak, elmondtam, mi járatban vagyok. Ő pedig elmesélte, hogy szintén előző nap érkezett, mégpedig azzal a megbízatással, hogy értékelje annak a lehetőségét, hogy a KLM légitársaság újraindítja járatait Karacsiba. Mindketten nevetni kezdtünk. Képzeljék el, jön ez az úr, majdnem életét veszti, pedig azért van itt, hogy bizonyítsa, hogy a KLM visszatérhet Karacsiba, és most inkognitóban menekítenek ki minket a hotelből! Teljesen abszurd.  

Haitin is szolgált – hogyan élte át a földrengést?

Haiti a nyugati félteke legszegényebb országa, egy nagyszabású segítségnyújtási program keretében kerültem oda. Ottlétem alatt történt a nagy katasztrófa. Egy nap, 2010 januárjában, ültem éppen az irodámban, amikor olyan érzésem volt, mintha valaki belémrúgott volna, és  hatalmas zajt hallottam. Azt hittem, valami robbanás történt. Mintha a falak omlottak volna le körülöttem. Kint pedig volt egy kb. 70 százalékos meredekségű völgy, ami fölött egy gomba-alakú felhő jelent meg – mint egy atomrobbanásnál.

Sekélyfészkű földrengésnek hívják, mindent elpusztít, amik alacsonyan van, a magas szintek azonban nem sérülnek annyira. Az utak is megrongálódtak. A mobiltársaság is tönkrement, ahová tartoztunk – hiába volt mobilunk, nem lehetett elérni minket. Sosem felejtem el azt az éjszakát. Vendégek voltak nálunk: egy orvos és a családja. Meghívtak, hogy maradjunk náluk, mert féltek.

Az emberek többsége épp hazafelé tartott a munkából. Borzasztó volt látni őket, ahogy rohannak és sírnak. Ez volt a legrosszabb. A szeretteiket keresték. Haiti a földkerekség egyik legszegényebb országa. Az emberek többségénél még áram sincs.  És még ekkora katasztrófa is sújtja őket!  Minden ember a templomokhoz sietett, amik megmaradtak. És mindenki síkított, de hogyan! Azt gondoltam, hogy ez a világ vége… Ahogy pedig teltek a napok, a halottak szaga terjengett a levegőben. Fogkrémmel kellett kenni az orrunkat, hogy levegőt tudjunk venni. 

A nagy rengés után sem vált biztonságossá a vidék, hiszen az utórengések ideje jött, ami leginkább a trambulinon való járáshoz hasonlítható: semmi sem stabil, semmi sem biztonságos, minden mozog. Szörnyű érzés, teljesen megbénít. Nagyon sok utórengés volt.

Néhány év múlva pedig a Jezsuita Menekültszolgálat munkatársa lett. Mi az ennek keretében működő gyorsreagálású csoport, a Rapid Response Team feladata?

Ez egy kis egység a Jezsuita Menekültszolgálaton belül, ami folyamatosan reflektál a változó világ kihívásaira, minél hatékonyabb és hasznosabb módszereket keresve. Elérhetőek vagyunk, nem Rómában ülünk, hanem én például kifejezetten terepmunkán vagyok, van még két társam, akik hat hónapig vannak a csapatban. Amikor felmerül egy probléma, elérhetőnek kell lenni, ilyenkor a feladat: odamenni a helyszínre, testközelből tájékozódni és minél jobban megérteni a helyzetet, majd a szerzett tapasztalatból kiindulva kell valamilyen tervet kiötleni, vagy a helyi szervezeteket segíteni a megoldás megtalálásában.

Mostani útja során meglátogatta Európa több országát is. Milyen benyomásai vannak a bevándorlásról, és azon belül Magyarország helyzetéről?

Az ötlet az volt, hogy a migránsok útját kövessük az érkezési ponttól a célig, és így felmérjük, hogyan lehetne jobban kezelni a helyzetet. Fontos például figyelembe venni a szándékon kívül az országok befogadóképességét is. A benyomásaim alapján Görögország a legérintettebb ország, nagyon sok segítségre van szüksége, mert nem zárhatja be határait, és nem is tenné ezt meg. Nyolc és tízezer közé esik a különböző szigetekre érkező menekültek száma egy nap alatt. Elmentem Leszboszra, majdnem egy hétig ott is maradtam. Az egész sziget zsúfolt a migránsoktól. A turizmust ellehetetlenítik, ami csak halmozza a pénzügyi krízisből még ki sem lábalt ország problémáit. Görögországon kívül Németország van nehéz helyzetben, aminek a kapacitását nehéz előre megmondani.

A  közbeeső országok csupán tranzitállomások, ahol téma, de nem valódi probléma a migráció, inkább csak logisztikai kérdés. Itt az a gond merül fel, hogy indokolatlanul hosszú a procedúra a sok átszállás miatt, ami még nehézkes is. Csak egy regisztrációra lenne szükség az érkezési pontokon, utána pedig közvetlen járatok kellenének. De legalább Szerbiából Szlovéniába nem kell átszállni, mert született erről egy megállapodás az országok között.


Afganisztánban nagyon kedvesek és vendégszeretőek az emberek,
ugyanakkor olyan, mintha évszázadokat mennénk vissza az időben

Hogyan látja, mi az oka a menekültválságnak?

A migránsmozgalom a sok konfliktuszónából ered, ahol a fiataloknak nincsenek kilátásai. A szírek és az irakiak indították el azt a folyamatot is, aminek hatására már Koszovóból és Macedóniából is érkeznek az emberek. Felmerül a kérdés, hogy hol lehet meghúzni a vonalat befogadandó és elutasítandó között? A nagy migrációk az emberi történelem részei. Félek, hogy sok időbe fog telni, mire megoldódik a helyzet, ha egyáltalán ez bekövetkezik valaha. Komplex helyzet előtt állunk abból a szempontból is, hogy a nyitott határok, a demokrácia, a különféle jogok és védelmek kiterjedt rendszere miatt nem könnyű bárkit is visszautasítani, ezért szükség lenne egy olyan egyezményre, ami tisztázza a kereteket. 

Mit kellene tehát tenni?

Ötlet van a megoldásra, de nehezen megvalósítható: a háborús országok fejlesztése. Időre van szükség ahhoz, hogy a fejlesztéseknek köszönhetően az emberek a saját országukban újra érezzék, hogy van ott jövőjük (jobb, mint amit pl. Svédország kínálhat). Több ilyen befektetés történt már, én is dolgoztam ilyen célú fejlesztésen, ahol a hangsúlyt az oktatásra helyeztük, ám ez a lehetőség is limitált, nem elérhető a tömegek számára, mert a támogatásra az európai oktatásban is szükség van. Volt korábban szó arról, hogy az OECD-tagországok GDP-jének 1 százalékát fordítsák ezen országok fejlesztésére, azonban ez az ötlet nem valósult meg. Aztán probléma az országok belső korrupciója is, ami szintén nehézzé teszi a beérkező támogatások hasznosulását.

Mire lenne szükség például Afganisztánban?

Afganisztánban is vannak jezsuiták, akik próbálnak segíteni, de a szolgálatuk inkább szimbolikus, mert nincsenek elegen ahhoz, hogy a helyzetre hatni tudjanak. Azonban nem az embereken múlik (több non-profit szervezet is tevékenykedik a területen), hanem az erőforrások hiányán. Nem külföldiek fogják megoldani egy ország belső problémáját. Ráadásul a tálibok megint erőre kaptak, és nagyon nehéz úgy dolgozni az oktatásban például, hogy az ember fenyegető levelet kap, hogy hagyja abba az oktatást.

Voltam személyesen is Afganisztánban, ahol nagyon kedvesek és vendégszeretőek az emberek, ugyanakkor olyan, mintha évszázadokat mennénk vissza az időben. A Katolikus Segélyszolgálat egy olyan projektet vezetett, melyben az anyákat és a gyermekeket segítette. Még a védőnők segédanyagain sem lehetett ábrázolni a nőket, csak egy sematikus alakot. A nők oktatását nagyon fontosnak tartom, felelős népesség-növekedésre van szükség, ami nagymértékben összefügg a nők képzésével.  Az afgán társadalomban élő fiatalok más irányba szeretnének elindulni – a baj az, hogy sokan a fegyverek és a drogcsempészet hálójába esnek bele. 

***

Karel Zelenka Csehországban született 1943-ban. 1968-ban disszidált az USA-ba. Bostonban tanult a Fletchter Schoolban Nemzetközi Kapcsolatok szakon. Először nagy cégeknél(Gillett, Motorola)dolgozott menedzseri pozíciókban. 1993-2014 között az amerikai Catholic Relief Service-nál (CRS) dolgozott, specialitása a helyi menedzseri-organizációs struktúrák kiépítése volt. Dolgozott Szarajevóban a háború alatt, Haitin a földrengés idején, és több éven át volt a CRS dél-afrikai vezetője. 2015 eleje óta egy éves szerződéssel tagja a Jesuit Refugee Service Nemzetközi Irodájának Rómában, ahol segített létrehozni a Rapid Response Team gyors reagálású csapatot. Ennek keretében három hónapot töltött Dél-Afrikában az ottani JRS iroda migrációs áradattal kapcsolatos tevékenységeinek strukturálására, utána három hónapot töltött Kamerunban. 2015 őszén az migránsválság vizsgálata végett érkezett Európába: végigment a balkáni migrációs útvonalon, Görögországon, Macedónián, Horvátországon és Szlovénián át. Útját Magyarországgal zárta. Egy nappal azután, hogy interjút készítettünk vele, átadta jelentését Ferenc pápának Rómában.
A bejegyzés trackback címe: https://kereszteny.mandiner.hu/trackback/18580