Halálbüntetés – Csak az tudja, mit jelent, aki kihirdetett ilyet

2015. május 7. 15:59

dr. Nagy Zoltán
Kisalföld
„Az ítéletet hajtsák végre” – ezt az utasítást kellett adnom. Megtörtént. Felakasztották.

(A Kisalföldnek nyilatkozott dr. Nagy Zoltán bíró, aki az utolsó halálos ítéletet meghozta Győr-Moson-Sopron megyében).)

„Az ügyben egy agglegény volt a vádlott, a faluban kocsmatöltelékként emlegették. Kinézett magának egy fiatal asszonyt, akinek férje, két gyermeke volt. Az asszony kerülte a közeledését, de egy búcsúban nem lehet, nem illik visszautasítani a táncra való felkérést. Ő megtette. A vádlott ezt zokon vette. Mi az, hogy őt visszautasítják?! Mérhetetlen harag és gyűlölet alakult ki benne, ehhez a jellemtorzuláshoz nyilván az alkoholizmusa is hozzátett. Elhatározta, hogy rettenetes bosszút áll az asszonyon és a férjen is.

Egy éjjel késsel megjelent a kertben, a zajokra kijött a férj, akit azonnal szíven szúrt. Ezt követően pedig az anyával is végzett, mintegy negyven késszúrással. A kicsi gyerekek közben a házban voltak, mit sem sejtettek arról, mi történik. Amikor a szülők nem jöttek vissza a házba, átmentek a szomszédba, de szerencsére nem vették észre, hogy mi történt. A felnőtt szomszédok hajnalban találták meg a holttesteket. (...)

A tárgyalás során nyilvánvalóvá vált, hogy milyen irányba haladunk. Ténybelileg és jogilag könnyű esetnek minősült. Nem volt kétséges az elkövető személye, a gyilkosság módja. Az előre kiterveltség egyértelmű volt, az is, hogy több emberen elkövetett gyilkosságról van szó. A különös kegyetlenség is megállt. Az aljas indokot szintén megállapítottuk, hiszen pusztán azért kellett meghalnia a kétgyermekes anyának, mert elutasította az »udvarlóját«. Abban az időben, ha több súlyosbító körülmény is megállt, a törvény lehetővé – de nem kötelezővé – tette a halálbüntetés kiszabását. Ebben az esetben a beszámíthatóság volt a kulcskérdés számomra. Megvizsgálták az embert, beszámítható volt.

Egy dolog maradt: tudom-e alkalmazni a törvényi passzust? Ez nem kicsi lelki teher. Megfogadtam, hogy ha ez az ember szembe tud nézni azzal, amit csinált; a saját tette súlya alatt képes megtörni, akkor az lesz az ő büntetése. Az életét így kell meghagyni. De nem engedte. Mert azon kívül, hogy saját magát sajnálta, a fogát fájlalta, a börtönkosztot panaszolta, semmivel nem foglalkozott.

Kifejezetten figyeltem az arcát, amikor ítéletet hirdettem. Ha láttak már faarcot, akkor az övé olyan volt. Ezt a pillanatot a vádlottnál sokkal jobban megsínylette a bíró. De egy szót kimondani, ami ráadásul nem végleges, hisz még több fórumon megvizsgálják, semmi ahhoz képest, ami a végrehajtás közben vár a törvény szolgájára...

Minden fokot megjárt az ügy. Maradt a halálos ítélet. Az akkori törvény szerint a végrehajtás az elsőfokú bíró feladata, az pedig én voltam. A kegyelmi kérvény elutasítását a börtönben hirdettem ki, s azt is én mondtam ki, hogy másnap kivégzik a gyilkost. Az egykoron faarcú ember összeomlott. Artikulálatlanul üvöltött, gesztikulált, nem lehetett érteni, mit mond. Elmeorvos vizsgálta meg, még egyszer, utoljára.

Másnap reggel mentünk a végrehajtásra. Egy ütött-kopott asztalt tettek ki egy nagy hodályban. Behozták a férfit, aki ellenkezett. A karjánál emelték fel, rúgkapált. Az utolsó kívánságát teljesítették előtte: az édesanyjával beszélhetett, valami ételt is kért. Még egyszer ki kellett hirdetnem az összes határozatot, de az ismételt ordítozástól alig hallottam a saját hangomat. »Az ítéletet hajtsák végre« – ezt az utasítást kellett adnom. Megtörtént. Felakasztották. Utána még tizenöt percig, síri csendben, a teremben vártuk az orvosi vizsgálat eredményét, hogy valóban meghalt.

Mindez olyan szörnyű, borzalmas dolog, hogy akkor és ott kimondtam magamban: ezt nem szabad többé megcsinálni. Az államnak szólt a gondolatom, s én csak reménykedhettem abban, hogy nem lesz részem hasonlóban. Nem az eset miatt. Az egyértelmű volt. De az állam nem ölhet. Akkor sem. Most sem.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 65 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mindez, amit a bíró itt leírt,
" Az életét így kell meghagyni. De nem engedte. Mert azon kívül, hogy saját magát sajnálta, a fogát fájlalta, a börtönkosztot panaszolta, semmivel nem foglalkozott."
Majd:
" Az egykoron faarcú ember összeomlott. Artikulálatlanul üvöltött, gesztikulált, nem lehetett érteni, mit mond. "
megerősít abban, pontosan a halálbüntetés volt az egyetlen hatóerő, amely rádöbbentette ezt a gyilkost, mit tett.
Ezért: mást nem érdemelt, csak ezt.

Válaszok:
Schollander | 2015. május 7. 16:34
Onurisz | 2015. május 7. 16:43

Jól látod.

Az olyan elkövető,
akiről bebizonyosul, hogy
előre kitervelten aljas indokból, beszámítható állapotban gyilkol,
az ezt érdemli.

Az olyan bíró pedig,
megretten attól,
hogy egy ilyen elkövetőre halálbüntetést szabjon ki,
az sajnos, alkalmatlan a bírói hivatásra.

Válaszok:
Gombóc XVI. Artúr | 2015. május 13. 20:31

Egy dolog kivételével egyetértek, bár teljesen megértem a bírót is. Azt hiszem azonban, hogy nem arra döbbent rá a fickó, hogy mit tett, ilyesmire alighanem képtelen volt, mert szétitta az eszét. Csupán arra döbbent rá akkor, hogy tényleg megölik.

A halálbüntetés nem az ilyen elkövetőknek és a hozzá hasonló mentális állapotban lévő "potenciális" elkövetőknek "üzent", hanem a meggyilkolt házaspár gyermekeinek és szüleinek. Nekik nem kellett azzal a tudattal élniük, hogy a szüleik (gyermekeik) már nincsenek köztük, az a két lábon járó selejt, pedig ott zabál és tévézik a börtönben.

Eeegen.

A halálbüntetést ellenzők egyik szokásos érve ez,
hogy
- sokkal nagyobb büntetés a gyilkosnak akár az élete végéig börtönben sínylődni,
- mintha kivégzés során, rövid ideig szenvedve halna meg.

Erre viszont azt lehet mondani,
hogy
- a társadalom ne legyen ilyen kegyetlen az elítélttel, amikor
- neki kíméletesebb dolog a halál,
ráadásul az
- az emberek többsége igazságézetének is megfelel és még
- kisebb kiadás is a társadalomnak.

Ezt írtad:
"Akár a közelmúltból több olyan döntést is tudnék mondani, ahol bíróként halálbüntetést szabnék ki, és amikor ki kellene mondanom, hogy hajtsák végre, akkor az elítélt helyett az áldozatokat látnám..."

Volt ilyen bíró:

"dr. Pálinkás György
a Legfelsőbb Bíróság tagjaként szakmai kiválósága, jogászi racionalitása, saját szavaival élve ún. „különleges érzéke” miatt a legsúlyosabb bűncselekmények felett ítélkezhetett, őrködhetett jogrendszerünk felett.

Abban a szerepben, amibe helyezi magát, kifejezésével élve: a törvény hű szolgájaként.
Szavait idézem:
"...tényleg szigorú voltam, ezzel nem vitatkoztam, de hogy vérbíró lettem volna, nem hiszem. A vérbírósághoz valami más kell, valami mentalitásbeli különbség, ami bennem nem volt meg."

Elmondhatjuk tehát, hogy a számos kiszabott halálbüntetés nem az önkényeskedés következménye, a mű főszereplője olyan bűncselekményeket tárgyalt, melyekre az akkori jogszabályok alapján halálnál enyhébb büntetést nem lehetett kiszabni.

Ennek ellenére Pálinkás György köztudottan soha nem engedett szigorából.

„..valahogy egyszerűen mindig a sértett lebegett a szemem előtt. A sértett, aki kiszolgáltatott, a sértett, aki legtöbbször védekezésre képtelen.”

(http://www.mcc.hu/jogasz_filmv..)

Bizonyos, hogy rettnetes élmény lehetett.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy a Kádár éra utolsó 10-15 évének (nem sok ilyen volt) ez a gyakorlata rendben volt. Olyanokat ítéltek halálra, mint a Sós (tucatnyi embert ölt meg a bűntársaival, akiket azután elkapart kukoricásokban) vagy pedifil gyilkosokat akik áldozataikat megölték.
Lássuk be, hogy nevelésükre semmi esély nem volt.

Másrész ennek a büntetési formának az eltörlése az elvetemültség fokát emelte. Azelött nem volt divat öregeket 3000 Ft-ért megölni a lumpen rétegek körében sem, mert tudták: ezért ők is az életükkel fizethetnek. Vannak olyan elmaradott és primitiv létformák, ahol csak ez a visszatartó erő. Ne keverjük ide a többi életellenes bűncselekményt, mert azért akkor sem járt halálbüntetés.

Elismerem, hogy vannak ellenérvek. A legfontosabb a tévedés lehetősége. Ennek esélye viszont azt hiszem minimalizálható. A kérdés, hány ártatlan életet mentene meg a fenálló fenyegetettség és hány ártatlant ítélnének halálra.

Mivel az mar regen eldolt, hogy pusztan ennek visszatarto hatasa nincs, igy a valasz: egyet sem.

Sajonos ezt nem hiszem, akárhogyan mondják. Persze hogy mindig lesznek elvetemült gyilkosok és akkor már lehet ezt mondani, de ha egyet visszatart, az már nyereség. De ezen nem nyitok parttalan vitát.

"Mivel az mar regen eldolt, hogy pusztan ennek visszatarto hatasa nincs, igy a valasz: egyet sem."

Téves állítás.
Könnyen belátható, hogy
akiket azért végeznek ki, mert bebizonyosul, hogy előre kitervelten, aljas indokból, beszámítható állapotban gyilkoltak,
azokat a halálbüntetés mindenképpen visszatartja a további gyilkolástól.

Nagy szerencse, hogy ilyen kiválóan tudsz érvelni, nem is tudom, mi lenne velünk nélküled.

Az azért kár, hogy a második érvednek semmi értelme. Ha egy nem stabil demokrácia megdől, és netán addig nem lett volna benne halálbüntetés, akkor az új rezsim első dolga volna bevezetni, kezitcsókolom.

A tényleges életfogytiglannak is van pár hátulütője, pl. a tényleges életfogytos valódi következmény nélkül ölhet rabtársat is, őrt is.

Kivégzőosztag? "Önkéntesek jelentkezését várjuk"? Aki támogatja a halálbüntetést, attól elvárható, hogy hajlandó legyen tagja lenni egy kivégző osztagnak.

Megverni? Koplaltatni? Nyilván vannak olyan dolgok, amitől egy TÉSZ-es is fél, csak ezek azok, amiket a hipercivilizált ejrópai BV kizár.

Ezért mondom, hogy morálisan az a vállalható megoldás, ha a halálbüntetést "társadalmasítjuk". Aki szeretné X-et halottan látni, az vállalja a keze bepiszkolását egy kivégzőosztagban. Ha rákerülve a sor, nem tudná meghúzni a ravaszt, akkor X megúszta.

"Mindez olyan szörnyű, borzalmas dolog, hogy akkor és ott kimondtam magamban: ezt nem szabad többé megcsinálni."

Azért mert neki személy szerint kényelmetlen volt végignézni az ítélet végrehajtást.

Az Egyesült Államokban, legalábbis annak egyes tagállamaiban bevett gyakorlat a halálbüntetés.

Szólnak erős érvek a halálbüntetés mellett. Például:

1. A potenciális áldozatnak (az ártatlan, vétlen embernek) is volna joga a létezésre, sőt több joga van a létezésre, mint annak, aki már bebizonyította, hogy képes önös érdekből elpusztítani más embereket.

2. Sok elvetemült gazembert, aki számára mások élete nem jelent értéket, bizonyosan képes visszatartani tervezgetett gaztettük elkövetésétől.


3. Ha a legsúlyosabb büntetés a tényleges életfogytiglan, akkor a halálbüntetés általi fenyegetettség hiányában a bűnöző a börtönben bármit megtehet, nincsen vesztenivalója, hiszen vele szemben súlyosabb büntetés akkor sem alkalmazható, ha például megöli a rabtársát vagy a börtönőrt.Legyen valami, amit a bűnöző elveszíthet, ha a puszta életén kívül már semmi mással nem rendelkezik

Az Amerikai Egyesült Államok 32 államában van érvényben jelenleg a halálbüntetés lehetősége.” (Forrás: MTI, 2007.11.04.)

Az Amerikai Egyesült Államok tagállamai közé az 50 szövetségi tagállam tartozik, amelyek együtt alkotják az Amerikai Egyesült Államokat.

"Mindez olyan szörnyű, borzalmas dolog"

Elhiszem. De kicsi gyerek artatlan szuleit igy lemeszarolni, szinten az.

Helyes iteletet hozott.

Megertem a lelki terhet, de aki "nem birja a vert", ne menjen bironak, mint ahogy orvosnak se, ennyi.

Általános véleménynek tűnik, hogy a zuglói nyilasperben valódi gazembereket ítéltek el, de az akkor is kérdés, hogy miért pont akkor szedték elő ezeket az embereket, miért nem öt évvel előbb, és miért nem öt évvel később.

Mondjuk úgy, hogy félig politikai: a pártközpontnak olyan fejlövése támadt, hogy eljött az ideje szuttyongatni kicsit a nyilasokat, és akkor az ügyészség parancs-értettem alapon szuttyongatta őket.

Azután a pártközpontnak olyan fejlövése támadt, hogy ideje abbahagyni, és akkor az ügyészség parancs-értettem alapon leszállt a témáról.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés