Hogyan érd el, hogy ne legyenek papi hivatások az egyházmegyédben?

2015. február 9. 10:50

Anthony Esolen
Crisis Magazine
Tégy úgy, mintha mindenki, akit nem Hitlernek hívnak, a mennybe jutna, mert valami közepes, természetes kedvesség elég a Mindenható kedvére tenni.

„Néha elgondolkodom, hogy mi, katolikusok egyáltalán akarunk-e papi hivatásokat. Értelmes gondolatnak tűnik megítélni az emberek szándékát a szokásos cselekedeteik alapján. Ha valamiféle kísérleti dolgot csinálok a főiskolai óráimon, és a tehetséges diákok egy jelentős része otthagyja a kurzust, ha ragaszkodom az elképzelésemhez, megpróbálhatom újra egy módosított formában. De ha a tehetséges diákok megint faképnél hagynak, és és akkor sem tágítok az ötletemtől, a józan eszű megfigyelő érthetően arra jutna, hogy egyszerűen engem nem érdekel, ha otthagynak a diákok. (…)


A mi egyházmegyénkben, amelyhez több mint százezer katolikus tartozik, nincs szeminarista. Ezt szó szerint értem: egy sem. Az előző tíz évben két papot szenteltek, egyikük otthagyta a papságot, hogy megházasodhasson. A templomok mindenfelé bezárnak. A mi megtermett plébánosunk öt templomban kell misézzen húsz mérföldes körzetben. Nebraska és Lincoln kőhajításnyira lévő egyházmegyéiben, amelyekben kevesebb, mint százezer katolikus lakik, 48 szeminarista van, minden plébánián legalább két pap, nem zárnak be templomokat, és sok az iskola is. A nyilvánvaló kérdés az, hogy miért nem próbálja meg mindenki azokat a dolgokat, amiket Lincolnban csinálnak, pontosabban pedig az, hogy miért nem hagynak abba kilenc-tíz olyan gyakorlatot, amelyet Lincolnban sosem csináltak.

Összegyűjtöttem pár dolgot, hogy mit kell tenned, ha ki akarod nyírni a papi hivatásokat az egyházmegyédben – és nagyszerű pozícióban vagyok ezek megfigyeléséhez:

Higítsd fel a hitet! A harcosok akarnak valamit, amiért harcolhatnak. Légy benne biztos, hogy nincs semmi, amiért harcolni lehet. Ne hirdesd az egyház teljes tanítását.  Sose beszélj korunk szörnyű bűneiről. (...) Tégy úgy, mintha mindenki, akit nem Hitlernek hívnak, a mennybe jutna, mert valami közepes, természetes kedvesség elég a Mindenható kedvére tenni. (…) Sose sugalld, hogy a hit az örök élet vagy halál kérdése.

A Szent Áldozatból csinál uzsonnát. Szabadulj meg a maradék szentélyrekesztő rácstól. Győződj meg róla, hogy mindenki a kezébe veszi az Eucharisztiát, mint egy szerencsekekszet. Mondd nekik, hogy utána maradjanak állva. Érd el, hogy az emberek ne tudjanak térdelni a mise közben. Tedd bonyolulttá a gyónáshoz való járulást. Kezeld ezt lényegtelenként. 

Kopaszd meg az oltárt! Vannak festmények a templomodban? Meszeld le vagy akaszd le őket! Van egy régi főoltár a szentélyben? Fűrészeld szét és használd tűzifának! Még jobb, ha lebontasz két-három régi templomot, és építesz egy újat, ami úgy néz ki, mint egy tornaterem. (…) Szabadulj meg a népművészet minden eredeti nyomától, vagy az egyház nagyszerű művészeti örökségétől! (...)


Zárd be az iskoláidat. Ad át őket a kormánynak, ahogy Kanadában csinálták. Végy föl szekularistákat tanítani, vagy még jobb, ha katolikusokat veszel föl, akik gyűlölik az egyházat. (…)

Légy puhány! Szabadulj meg minden olyan himnusztól, amiben bármilyen szó esik a keresztény katonaságról! A maradék himnuszokat heréld ki! Vagy még jobb, ha olyan himnuszokat részesítesz előnyben, amelyek amolyan édes fiúkának mutatják be Jézust! (…) Hagyd, hogy a nők vezessék az zenei szolgálatot, főleg olyanok, akik szeretnek szerepelni! (…) Hagyd, hogy a lányok idétlen táncokat adjanak elő a templomhajóban! (…) Részesíts előnyben mindenféle hangszert az orgonával szemben! (…) Ministráljon annyi lány, amennyi csak lehetséges! Bizonytalanítsd el a ministrálni akaró fiúkat! Ne adj nekik semmi fontos teendőt! Foglalkoztass annyi női lektort, amennyit csak lehet! Ha már a lányoknak is túl mézes-mázos a mise, foglalkoztasd az öregasszonyokat mint akolitusok, akik úgy szorgoskodnak az oltár körül, mintha egy partira terítenének asztalt!

Sose sugalld, hogy az egyháznak bármilyen okból is szüksége volna férfiakra! A „férfit” tedd ocsmánysággá! (…) Kajáld be a hülye feminista szöveget arról, hogy a keresztény nőket kétezer évig elnyomták!

És imádkozz a hivatásokat, miután mindent megtettél, hogy egy se legyen.”
 
Anthony M. Esolen a Providence College angol irodalom tanára, számos kötet szerzője, az Isteni színjáték fordítója.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 49 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nagyon jó meglátások. Sajnos.

Nincs igazad, túlzol, és rosszindulatú vagy.

Engem is minősítesz, anélkül, hogy ismernél, és tudnád, minek gondolom a Zsinatot. Nem annak, aminek szerinted gondolom:). Nem vagyok "tradicionalista", nem járok a rendkívüli rítus szerinti szentmisékre, és nem hiányolom a latinul- vagy a háttalmisézést.
De nagyon sok mindenben egyetértek a cikk szerzőjével. Közelről érint a dolog, közvetlen közelről. Ki itt egyébként szerinted a betegszemélyiségű? A cikk szerzője?
Tényeket ír le, nem zavar?

"A linkolni szemináriumban csak ünnepnapokon van bor az asztalon, míg Nebraskában minden este."

Tényleg tények? Honnét lehet ezt tudni?

Meg egy kicsit azért is sántít nekem ez az alkoholizálós példa, mert a HIVATÁS nem attól függ, hogy mi van a szemináriumban - hiszen az ottlét a hivatásnak következménye. Nem?

Amúgy tényleg jó lenne egy mindenre kiterjedő kutatás, ebben teljesen igazad van.

Viszont hasonló tényeket közlő cikket Franciaországgal kapcsolatban is olvastam nemrég itt a M-n. És a saját - húsbavágó! -tapasztalataim is alátámasztják, amiről a szerző beszél.

Hm.

Saját (nagyon közeli) tapasztalatom azt mutatja, hogy egy olyan fiú/fiatalember, aki konkrétan semmit nem tud a szemináriumban uralkodó (például) alkoholfogyasztási szokásokról, tehát ez nem befolyásolja semmiben, hosszú-hosszú idő után fájó szívvel, de lemondott a ministrálásról éppen a cikk által felsorolt jelenségek eluralkodása miatt. És megszakad a szíve, de úgy érezte, hogy nem tehet mást - és így ez az utolsó cérnaszál is elszakadt, ami talán még összekötötte őt azzal, ami egy papi hivatás volt, vagy lehetett volna.

Teljesen értelek, és igazat is adok neked.

Viszont a sok példa utal valamire, az ember meglátja/érzi a mintázatokat - és itt jön az, hogy tényleg kell egy átfogó kutatás, amiről aztán majd lehet érdemben beszélgetni, vitatkozni.

Nagyon kéne egy ilyen, bár valaki megcsinálná.

Mit akar takargatni, szerinted?

Hogy ő valószínűleg elmélkedik-e így, azt nem tudom. Egyébként pontosan honnét van az ige?
Viszont a papi hivatás férfi-hivatás, ezt nem vitathatja senki (aki katolikus, persze) - és meglátásom szerint ő azt támasztja alá több példával, hogy a liturgia "elnőiesedése" - és nem feltétlenül (csak) a nők szereplése miatt, hanem a jellege miatt! - riasztóan hat azok közül sokakra, akikben a hivatás megszólalt esetleg. És - ha olvastad volna a hozzászólásaimat fentebb - én ezt saját példámmal, saját tapasztalatommal alátámasztom.

Egyébként valakivel arról is beszélgettem itt, hogy jó lenne erről egy széleskörű, komoly kutatás.

"amerre én jártam nem volt nőiesedés"

amerre én jártam/járok, arra meg nagyon is van. Nem tudom, merre van az, amerre te jársz, de állítom, hogy nem jellemző Magyarországon!

"Ha fiú lennék és papi hivatást éreznék magamban, engem még több minden riasztana."

Hát, kit mi riaszt, ez szerencsére nem probléma, mert nem vagy fiú, és én sem:)

Maradjunk a közös nevezőnél: jó lenne az átfogó kutatás!

Biztos roppant szerencsés ember vagyok, de papot sem barátnővel sem élettárssal nem láttam eddigi (nem annyira rövid) életemben.

Ezért mindig kis hitetlenkedéssel viszonyulok a hasonló bejegyzésekhez. Belátom, hogy nyilván nem látom át a magyar Egyházat teljes egészében... de azért elég reprezentatív a mintavételem. Bp-ről, vidékről egyaránt.

Azért ilyen súlyos állításra ennél konkrétabb, nyomtatott forrást is adhatnál, ill. adhatna a hivatkozott jezsuita blog.

Mai tapasztalataimat visszavetítve elég nehéz elhinnem, hogy ilyen lett volna a helyzet a pécsi egyházmegyében.

Az, hogy a ma működő papok olyan felének alakul az évek folyamán szerelmi kapcsolata, amelyet azután jó részük lezár az életében is, szentségi gyónásban is, elhihető állítás volna, különös tekintettel a fogadalmaikat megszegő papok elég jelentős arányára.

Azért ez így eléggé nihilista megközelítés: vagy végezzen átfogó szociológiai kutatást, vagy meg se szólaljon.

A tény, amiből kiindul, mármint a 48:0 kb. ugyanabban a kultúrában, tehát egy egyházmegye ide vagy oda, elég robosztus ahhoz, hogy egy gondolatmenet kezdőpontja legyen.

A következtetése sem rossz: ha el akarod érni, hogy ne legyenek papok, ki kell irtani a papság iránti lelkesedést. Papnak menni valahogy úgy kell, ahogy Loyolai Szent Ignác leírja a két zászlóról szóló elmélkedésben: tessék beállni a királyi jelvény, Krisztus keresztje alá, és harcba fogni a Sátán serege ellen. Lelki szemeinkkel lássuk, hogyan toboroz sereget a Sátán, hogyan Krisztus, és válasszunk. Akinek ez nem megy, annak a "kereszténység" nevű vállalkozás nem megy igazán, de persze papnak sem fog elmenni.

A kézbenáldozás kapcsán tényleg nem látja a lényeget, de ettől még ez egy elcseszett liturgikus reform. A probléma ugyanis az, hogy egyszerre javasolja a mai egyház a kézbenáldozást, és a két szín alatti áldozást úgy, hogy a két szín alatti áldoztatás tömeges megvalósítására semmi mást nem ajánl, mint pont azt, hogy a bemártott ostyát szájba adják a papok.

Namost, ez így teljes elbizonytalanodást tükröz pont a Legszentebb kapcsán. Kb. mint a rabbi viccében. Az egyik tábor azt mondta, "legyen tenyérben áldozás, mert valamikor az V.-VI. században volt ilyen gyakorlat." Az egyház azt mondta, "igazatok van". A másik tábor azt mondta, "legyen két szín alatti áldozás, mert az ősegyház idején ez volt". Az egyház azt mondta, "nektek is igazatok van". Én azt mondom, "A kettő együtt nem megy", mire az egyház azt mondja, hogy nekem is igazam van.

Ha viszont mindenkinek igaza van, akkor abszolút nem világos, mit is kell csinálni. És ha valami kioltja a lelkesedést, az pont ez a hozzáállás.

Átfogó vizsgálatot én sem végeztem, és a papi gyónások tartalmáról végképp nincsenek első kézből származó infóim, mert történetesen nem én vagyok a Jóisten :-)

Következtetni abból lehet, hogy a fölszentelt papok kb. mekkora arányban tagadják meg a fogadalmukat, azaz közkeletű szóval mekkora arányban "ugranak ki", ez ugyanis nyilvános adat.

Sajnos elég jelentős, úgy minden negyedik. Konzervatív, vállalható tipp, hogy minden megtagadott fogadalomra esik egy, ami súlyos válságba kerül, de azután az illető lezárja a kapcsolatát, és a papság folytatása mellett dönt. Azért egy párkapcsolatnál nem elfelejtendő, hogy kettőn áll a vásár. Akárhányszor nem is a pap kezdeményez, hanem a partnere lát meg benne egy olyan férfit, akire - elvben - rábízhatná az életét. Nem túl sok ilyen férfi szaladgál ám manapság a világban, mert a családalapításra alkalmas férfiak halmaza nem azonos az 1-es személyi számmal kezdődő magyar állampolgárok halmazával.

Egy bejegyzés egy blogon?
Most ez komoly, hogy ez szerinted bizonyíték bármire?

Erről az az eset jut eszembe, amikor egy vizsgán egy hallgató a névjegyével akarta nekem bizonyítani a személyazonosságát.

KB.

Bizonyítani mindig annak kell, aki állít valamit, sajnos.

Miért lepett meg? A jezsuita forrásod becslése olyan 80% folyamatos fogadalomszegésben élő pap volt, már amennyiben föltételezzük, hogy élt a harmincas években 100 pap a Pécsi Egyházmegyében.
Ezek szerint te sem vetted komolyan? :-)

Két dolog hozzátartozik:

1. Valójában nem számoltam utána: a "minden negyedik fölszentelt pap kiugrik" csak afféle "szakértői becslés", ami igazából a leggyöngébb statisztikai eljárás. Bár elfogadott, ha jobb nincs. Hipotézisek fölállíthatóak ilyen módon...

2. Ilyesmit olyan fél évszázados távlatban érdemes vizsgálni. Namost, az elmúlt fél évszázad elég viharos papi generációkat hozott. Egyrészt csöpp hazánkon belül akárhány beszervezett ügynök is eljuthatott a papszenteléshez, másrészt a hatvanas években nagyon sokan olyanok, akik a zsinati hírek hatására a cölibátus közeli föloldására számítottak. Tehát mondjuk a VI. Pál pápasága idején szenteltek jelentős része esetében a fölszentelés volt a hiba, nem a kilépés...

Ahogy lentebb írtam, az egyes kilépések nyilvános adatok, elvileg összegezhetők.

Az elmúlt ötven év távlatában a minden negyedik az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében, az szubjektív benyomás, hogy hízelegjek magamnak, "szakértői becslés". Tényleges összegzést nem végeztem. Elvi akadálya azonban nincs, és mindenesetre ad(na) egy kiindulópontot arra nézve is, hogy hány olyan pap lehet, aki súlyos válság(ok) átélése ellenére ragaszkodik a papi hivatásához.

Az egy mérsékelten korrekt vitamódszer, ha a számodra nem szimpatikus mondandójú szerzőket hallgatásra ítéled addig, amíg a számodra kívánatos mértékben meg nem alapozzák statisztikailag a mondandójukat.

Ha ezt a módszert általánosan bevezetnéd, tehát a számodra szimpatikus szerzők vonatkozásában is, és mindenki hallgatna rád, akkor igen nagy csöndesség támadna a földön...

A 48:0 az egy valós, robosztus statisztikai tény, amit egy ilyen cikkben jogos kiindulópontként használni.

A havas példád megfelelője az volna, ha azt mondanánk magyarázatként, hogy "Isten az egyik egyházmegyének 48 hivatást adott, a másiknak egyet sem, nincs ezen mit vizsgálni".

Minthogy te nem ismered el a vizsgálódás jogosságát, ez lényegében éppen a te mondandód a kérdésről.

A posztot író szerző viszont a példa logikája szerint aszongya, meg kék vizsgálni, hogy egyik vagy másik felület mit kezd a lehullott hópelyhekkel.

Már önmagában a kérdésfölvetés közelebb visz a jó válaszhoz, mint a te problématagadásod.

Ami mármost engem illet, a jó válasz részeként hajlamos vagyok elismerni, hogy abból lesz jó pap, aki lelkesedik a papságért, és úgy véli, saját papságával Isten eszköze lesz a lelkek megmentésében. Ha tetszik, Krisztus seregének katonája a Sátán seregével szemben.

Jó halbiológus abból is lehet, aki nem él át ilyen elemi lelkesedést a halbiológia iránt, de jó pap nemigen.

Namost, ha egy egyházmegyében gyakran lelkesítik ilyen módon a fiatalokat a papság iránt, egy másik egyházmegyében meg ilyesfajta gondolatok kevéssé hangzanak el, akkor az egyik egyházmegye megfogja a hópelyheket, a másik egyházmegye meg elemészti.

Elhiszem, hogy oda nem tartozónak vallod magadat, és azt is, hogy így is érzed. Amit viszont én látok, hogy a negatívumok (és sokszor nem alátámasztva!) csak úgy sorakoznak a bejegyzéseidben, Megbocsáss, ha ezért úgy éreztem, valahol mégis "abba a bandába" tartozol... megengedem, akaratodon kívül, de sokszor a durva mocskolódásnál veszélyesebb a halk szavú, udvarias, "érted haragszom, nem ellened"-feelinges elmarasztalása az Egyház dolgainak.

Vissza lehet olvasni a hozzászólásaidat.

A tutihoz dógozni kéne, mi meg itt csak kommentelünk...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés