Hitelek és csapdák

Bar-Gill: Egy ideális piacon ki sem alakult volna a devizahitel

2015. január 22. 16:23

Írta: Bakó Beáta
A Mathias Corvinus Collegiumban tartott előadást Oren Bar-Gill harvardi professzor, akinek a jog és közgazdaságtan a szakterülete. Legismertebb könyve, a „Seduction by Contract”, amelyben esettanulmányokon keresztül mutatja be, hogy miként vezetik félre a fogyasztókat például a bankok vagy a telefontársaságok; és arról is ír, hogy mennyire avatkozhat bele mindebbe az állam. Bar-Gill a magyar devizahiteles ügyről azt mondta: egy jól működő piacon valószínűleg ki sem alakult volna egy ilyen termék. Interjúnk.
Mivel foglalkozik pontosan a „viselkedésalapú jog és közgazdaságtan”? Ezeknek a joggal vegyes diszciplínáknak egyelőre nincs nagy hagyománya Európában.
 
Az Egyesült Államokban már évek óta foglalkozunk ezzel, ez egy nagyon komplex terület, de a lényege igen egyszerű: amikor jogszabályokat fogad el a jogalkotó vagy a bíróságok ítéleteket hoznak, ezek a döntések hatással vannak a jövőre. Sőt, eleve azért hozzák ezeket a döntéseket, hogy hatásuk legyen a jövőben. Például a büntetőjogszabályokat azért hozzák, hogy az emberek ahhoz igazítsák a viselkedésüket és ne kövessenek bűncselekményt; vagy épp ha magasabb adót vetnek ki a dohánytermékekre, annak az lehet a célja, hogy visszaszorítsa a dohányzást, és így tovább – így működik ez más jogterületeken is. Viszont ha a jogalkotásnak, a jogi döntéseknek a célja az emberek viselkedésének a befolyásolása, akkor azt is tudnunk kell, hogyan viselkednek az emberek: hogyan hoznak döntéseket, hogyan reagálnak a jogszabályokra. A jog hagyományos gazdasági értékelése a racionalitás modelljét veszi alapul. Abból indul ki, hogy az emberek racionálisak és racionális válaszokat adnak a jogszabályokra.
 
Egy német professzor épp a minap fejtette ki egy cikkében: szerinte a fő különbség az európai és az amerikai jogi gondolkodás között, hogy az amerikai jogászok valójában „politikacsinálók”. Nem hisznek a jog specifikus logikájában vagy értékében, hanem a jogot a társadalomirányítás és a politikai viták egyik eszközének tekintik. Egyetért ezzel?
 
A kérdés az, hogy mire gondolunk, amikor „amerikai jogászokról” beszélünk. Az említett, emberi viselkedésre hatással bíró jogszabályok mögött a jogalkotó vagy más szabályozó szervek állnak, akik a szabályokat megalkotják. Vagy a bíróságok, amelyek döntéseket hoznak, hogy valaki mondjuk egy balesetben felelős-e vagy sem. Tehát olyan emberekről beszélek, akik valamilyen módon jogot alkothatnak – nem pedig ügyvédekről, akik egyes peres ügyekben eljárnak. A jogalkotók tehát kifejezetten próbálnak az emberek viselkedésére hatást gyakorolni. E jogalkotók számára nagyon fontos hogy értsék: valójában hogyan fog hatni a döntésük az emberek viselkedésére. Például ott van a maximalizált árak esete. Ha a jogalkotó bárhol, akár Európában, akár Amerikában valamire meghatároz egy maximális árat, akkor azt egy bizonyos céllal teszi: segíteni akar a fogyasztóknak, mert így kevesebbet kell majd fizetniük a termékért. De ezen cél eléréséhez a jogalkotónak tudnia kell, hogy miként hoznak meg gazdasági döntéseket az emberek és hogy ezekre hogyan reagál a piac, tehát, hogy összességében mi lesz a szabályozás következménye. Lehet, hogy ha csökkent egy árat, akkor egy másik ár felmegy. Tehát a jog gazdasági elemzésének az a feladata, hogy információt biztosítson a politika alakítóinak. Meg kell nekik mondanunk, hogy mi történik, ha az A-megoldást választják és mi, ha a B-t. Persze ettől még választhat egy harmadikat is. Ő a jogalkotó, akit az emberek megválasztottak, de legalább tudja, hogy mik lesznek a hatásai az általa meghozott szabályoknak.
 
Tehát akkor ez valóban politikacsinálás.
 
Igen, a jog ilyenfajta gazdasági elemzése politikacsinálás. Abszolút. De hadd mondjak még valamit. Az Európából nézve is egyértelmű, hogy a parlament és egyes szabályozó szervek jogot alkotnak. A bíróságokkal már más a helyzet. Az Egyesült Államokban a bírói döntések precedens értékkel bírnak, tehát alapvetően olyan kötőerejük van, mint a jogalkotók által hozott szabályoknak. Európában teljesen más a helyzet, az ítéletek csak abban az egy ügyben kötelezők. A viselkedés-alapú jog és közgazdaságtan megértéséhez azt is fontos szem előtt tartani: egy dolog, hogy az emberek valójában hogyan viselkednek; és egy másik, hogy racionálisan hogyan kellene viselkedniük egy adott helyzetben.
 
A „szerződések csábításáról” szóló, legismertebb könyvében azt írja, hogy a fogyasztók „tökéletlenül racionálisak”. Holott általában a fogyasztóvédelmi szabályok egy „átlagosan ésszerű” fogyasztóra lettek írva. Akkor hogy van ez?
 
Szerintem az átlagos fogyasztónak nincs is szüksége arra a fajta racionalitásra, amit a közgazdászok annak neveznek – ilyen értelemben mondom, hogy tökéletlenül racionálisak a fogyasztók.
 
Akkor ezért van szükség fogyasztóvédelemre?
 
Nos, igen is meg nem is. Még egy tökéletesen ésszerű fogyasztó is lehet, hogy hiányosan informált. Tehát a racionalitás nem jelenti azt, hogy valaki rendelkezik is a döntéshez szükséges összes releváns információval. Fogyasztóvédelemre még akkor is szükség van, ha egy tökéletesen ésszerű fogyasztót veszünk alapul, mert őt is el kell látni a döntéshez szükséges információval. Nagy a különbség aközött, hogy valaki jól informált vagy ésszerű. A valóságban ritkán fordul elő, hogy a fogyasztók teljes körű információkkal rendelkeznek. Viszont ha valaki ésszerű, akkor azt is tudja, hogy miként kezelje a tökéletlen információkat. Ha például racionálisan úgy döntök, hogy nem olvasom el a harmincoldalas szerződést – mint ahogy egyébként tényleg sosem olvasom el a szerződéseimet –, akkor azt sem feltételezhetem, hogy ez a szerződés annyira jó nekem; azt viszont igen, hogy valamit úgyis elrejtettek benne.
 
Bizonyára hallott a magyar devizahiteles ügyről: rengetegen vettek fel hiteleket devizában, főként svájci frankban úgy, hogy a szerződésben vállalták az árfolyamkockázatot. Aztán jött a válság, az árfolyam megugrott, és sokan nem tudtak törleszteni. Az ügy megjárta az Európai Bíróságot és a magyar Kúriát is. A kormány végül azt a megoldást választotta, hogy alkottak egy törvényt, amellyel visszamenőleg tisztességtelennek vélelmezték ezeket a szerződéseket és a bankok a bíróság előtt bizonyíthatták az ellenkezőjét. Mi a véleménye erről a megoldásról? Be kell ilyenkor avatkoznia az államnak, vagy inkább rá kell nevelnie a fogyasztókat, hogy elolvassák a szerződést?
 
Az ilyen szerkezetű hitelek pontosan egy viselkedési alapú piaci hibának a termékei. Ezek a hitelek úgy lettek kialakítva, hogy az átlagos fogyasztó nem érti pontosan, hogy mibe megy bele. Úgy reklámozták őket, hogy nagyon kedvezőek, mivel akkor épp olcsó volt a deviza.
 
De azért az széles körben ismert volt, hogy jó eséllyel ez nem marad örökké így, és bizony van kockázat...
 
Ez egy fontos kérdés annak megítélésekor, hogy volt-e piaci hiba vagy sem. Ha valaki tudatosan úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot, akkor ott nincs hiba. De az a tény, hogy a kockázat ismert volt, önmagában még nem bizonyítja, hogy nem volt piaci hiba. Tegyük fel: értem, hogy a svájci frank árfolyama mozoghat. Ez még nem jelenti az, hogy tisztában vagyok ennek a nagyságrendjével vagy a hatásával is, tehát ezeket az információkat bele sem építhettem a döntéshozatalba, amikor felvettem a hitelt. Meg amúgy is jobban érdekel az, hogy most kevesebbet kell fizetnem, mint hogy mi történhet a jövőben. Tehát az absztrakt kockázat ismerete nem jelenti azt, hogy az adós tisztában volt a részletekkel is.
 
Szerintem az ilyen hitelszerződésekkel kapcsolatban mindig az az első kérdés, hogy egy hatékonyan működő, racionális fogyasztókból álló piac vajon kitermelne-e egy ilyen típusú hitelszerződést? Nem ismerem a magyar devizahiteles ügy részleteit, de nekem ez ebben az esetben kérdésesnek tűnik. Hogy miért? Azért mert ezek a hitelszerződések az árfolyamingadozásból adódó kockázatokat az adósokra hárítják. Az egyéni adósokkal szemben pedig nagy pénzügyi intézetek állnak a szerződés másik oldalán. Ki van közülük jobb pozícióban ahhoz, hogy ezeket a kockázatokat vállalja? Ki rendelkezik ezen kockázatok felméréséhez specifikus információkkal? Nyilván a bank. Ehhez képest mégis az adósokra hárították a kockázatot. Talán ezeket a szerződéseket azért reklámozták nagyon, mert akkor épp olcsónak tűntek, de valójában egyáltalán nem voltak olyan olcsók.
 
Nagyon hasonló helyzet volt az Egyesült Államokban is a jelzáloghitelekkel, mielőtt a válság kirobbant. Ezek a hitelek nagyon alacsony kamaton futottak, de csak az első két évben. A kamatuk nem devizához volt kötve, hanem a Libor-indexhez. Itt megint az a kérdés, hogy az emberek értették-e, hogy mibe mennek bele, és tudtak-e ez alapján racionális döntést hozni? Szerintem nem.
 
Sokan vádolták a bankokat is azzal, hogy felelőtlenül hiteleztek és hogy ilyen értelemben kettőn állt a vásár.
 
Most az amerikai, vagy a magyar helyzetre gondol?
 
Mindkettőre.
 
Különbséget kell tenni az utólagos és az előzetes értékelés között. Utólag nézve sok ember megszenvedte ezt. Az adósok bizonyosan, de azért a bankok is. De az, hogy valaminek utóbb rossz eredménye lett, nem jelenti azt, hogy eleve rossz ötlet volt megcsinálni. Nagyon sokszor vállalunk az életben kockázatot: valamikor jól sül el, valamikor rosszul. De attól még, hogy utóbb rosszul sült el, nem biztos, hogy az eleve egy rossz döntés volt.
 
Tehát ha az állam úgy dönt, hogy beavatkozik ezekbe a szerződésekbe – mint ahogy a magyar kormány úgy döntött –, akkor annak lesz ex post és ex ante hatása is. Utólagos hatása lesz a mostani adósokra, akiken most segíteni akarnak. De szem előtt kell tartani, hogy egy ilyen döntésnek a jövőre nézve is lesznek következményei. A bankok majd meggondolják, hogy hiteleznek-e a magyar piacon és vállalják-e a kockázatát egy esetleges újabb beavatkozásnak.
 
Igen, már most is eléggé visszaesett a hitelezés...
 
Éppen ezért kell a jogalkotónak egyensúlyt találnia: hogy úgy segítsen a nehéz helyzetben lévőknek, hogy egyúttal ne ártson vele másoknak a jövőben, mondjuk más fogyasztóknak, akik hitelt akarnának felvenni.
 
Egy ideális jogalkotó egy ideális esetben bizonyára így tenne. Gyakorlatilag viszont Magyarországon pont a választások évére időzítették a nagy adósmentést...
 
Persze, az lenne az ideális, ha a jövőbeli fogyasztók érdekeit is figyelembe vennék egy ilyen döntésnél. De nyilvánvalóan a politika nem ilyen ideális módon működik – sem Amerikában, sem Magyarországon. De ha én egy bank lennék és azt fontolgatnám, hogy hitelezzek, akkor a kockázatok között a politikai kockázatokat is mérlegelném. Ha lehetséges, hogy a jogalkotó utóbb beavatkozik és mérsékli a hasznomat, akkor esetleg úgy döntök, hogy nem hitelezek vagy más feltételek mellett hitelezek.
 
Hol vannak akkor a beavatkozás határai és mennyiben kell a fogyasztóknak viselniük a felelősséget? Hiszen mint ahogy említette, az sem jó, ha a vállalkozásoknak folyton egy lehetséges állami beavatkozástól kell tartaniuk.
 
Szerintem a legfontosabb, hogy már az elején megfogjuk ezeket a piaci hibákat. Ehhez a legjobb megoldás, ha az információk mind kifinomultabb közzétételére kötelezik a cégeket. Így a fogyasztók részére rendelkezésre állna annyi információ, hogy maguk tudjanak döntéseket hozni. Ezzel el lehetne kerülni az állami beavatkozás erősebb eszközeit. Másrészt látni kell: irreális az az elvárás, hogy a fogyasztók olvassák el a szerződéseiket. Ha egy szolgáltató elém rak egy harmincoldalas szerződést, az nem lenne ésszerűen elvárható, hogy elolvassam – ez senkitől sem lenne elvárható. De még ha el is olvassa, az átlagos fogyasztó úgyse érti meg, hogy összességében milyen következményei, milyen hasznai és milyen költségei lesznek az adott terméknek vagy szolgáltatásnak. Másrészt ezeken a piacokon – például a hitelpiacon – alapvetően az árazási struktúrákkal van a baj. Ezt pedig meglehetősen nehéz megérteni, mert nagyon összetett, többoldalú kérdés. Az árak egyes tényezői ráadásul valamitől függenek – akár olyasvalamitől, amire egyszerűen nincs ráhatásunk: mint például a devizaárfolyamokra. Tehát ezek miatt még ha el is olvasná a szerződést és tudná, hogy pontosan mik az árak vagy a kamatok, egy átlagos fogyasztó akkor sem értené meg ezeket az összefüggéseket. Viszont ha a cégeket az adatok szofisztikált közzétételére köteleznék, akkor valamennyivel könnyebb lenne a fogyasztóknak.
 
Az angolszász jogrendszerekben azért jóval nagyobb a felek szerződési autonómiája, mint Európában, nem? Mi ennek az oka?
 
Igen, ez így van. Ha megnézzük a fogyasztói szerződéseket, Amerikából nézve úgy tűnik, hogy az EU-ban eléggé szűk a szerződési szabadság. Sokkal részletesebbek azok a kötelező szabályok, amelyek megmondják, hogy mit lehet és mit nem. Hosszabbak azok a felsorolások, amelyek arról szólnak, hogy mi tisztességtelen. Tehát a szerződésekbe való beavatkozás sokkal nagyobb az EU-ban, mint Amerikában. Hogy miért? Csak találgatni tudok. Valószínűleg különbözők az uralkodó nézetek arról, hogy a szabad piac más értékekhez viszonyítva mennyire fontos. És hogy mik ennek a következményei? A szabad piacoknak kockázatuk is van: a piacok hibázhatnak, elbukhatnak. És különösen a fogyasztói szerződéseknél, ahol a fogyasztók nem teljesen értik, hogy mibe mennek bele. Az a nézet, hogy ha hagyják a piacot szabadon működni, az majd hatékony piaci válaszokhoz vezet, azt feltételezi, hogy az emberek eléggé jól informáltak és még ésszerűek is.
 
Ha pedig a piac elbukik, akkor viszont meg kell fontolni a beavatkozást valamilyen formáját. De ezt jól meg kell gondolni, mert nem csak a piaci hibáknak, egy piac bukásának van ára, de a szabályozásnak is. Tehát itt egy kényes egyensúlyt kell találni – különböző jogrendszerekben pedig más és más egyensúlyok működnek. Amerikában a több piac-kevesebb szabályozás modell működik, Európában inkább fordítva.
 
El tudna képzelni egy, a magyar devizahiteles törvényhez hasonló megoldást Amerikában?
 

Kifejezetten ilyet nem igazán. De persze Amerikában is volt állami beavatkozás a hitelpiacba. Például van olyan szabályozás, ami arra ösztönzi a bankokat, hogy korlátozzák az előtörlesztés díját és segítsék elő, hogy az adós tudjon törleszteni. De ez eleve előretekintő, tehát nem visszamenőleges szabályozás, nem nyúl bele már létező szerződésekbe. Vagy ha érint is létező szerződéseket, akkor azt nem kötelező jelleggel teszi, hanem csak ösztönzi a bankokat, hogy módosítsák ezeket a szerződéseket. Tehát maga az utólagos szerződésmódosítás nem idegen Amerikában sem, csak ott ezt sokkal puhábban csinálják.

 

Fotó: Boros Ádám, MCC

Összesen 58 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Bar-Gill hitelezéssel kapcsolatos állításiban sorozatos ellentmondások vannak. Ez jórészt abból fakad, hogy nem ismeri a magyarországi devizaalapú hitelezés körülményeit. Ennek ellenére összehasonlítja az amerikai ingatlanhitelekkel, amely lényegesen más. Ugyanakkor arról is elfeledkezik, hogy az amrikai ingatlanhitelezés következményét az Európai bankok, kormányok is kénytelenek voltak elviselni. Másként fogalmazva az amerikai helytelen hitelezés, kormányzati munka hiányosságai Európát is sújtotta.

Válaszok:
Lion | 2015. január 22. 17:35
hátakkor | 2015. január 22. 18:11

Pénzügy-történelmi tapasztalatainkban csak az infláció szerepelt. A hitelt felvevők feltételezhették, hogy nem vágtató infláció esetén jövedelmük növekedése arányos az árfolyam változáséval. A bankok bebiztosíthatták magukat az árfolyam változás ellen, a hitelt felvevők nem. Ez volt a csapda. Ezt is megtanultuk.

Sőt, az egész világot súlytotta ahol van piac.

Amúgy 'túl jól' lett ez a képlet ott kitalálva.

A felelőtlen döntéshozók és a 'nem ideális' (mohó és hazárdírozó) piaci szereplők nagyrésze megúszta állami beavatkozással. A szintén mohó de naiv és ezért évtizedekre elúsztatott adósok nagyrésze meg szépen tönkrement.

És a csődbe jutott ügyfél tud tüntetni tömegekben és sokáig? Nem. Ügy lezárva.

Válaszok:
Berecskereki | 2015. január 22. 18:07

Ezzel is egyetértek. Erről én is akartam írni, de úgy gondoltam meghagyom másnak. Úgy látszik jól gondoltam.

"Ennek ellenére összehasonlítja az amerikai ingatlanhitelekkel, amely lényegesen más. "

ez igaz. de sokáig az volt a szabály, ahhoz, hogy hitelt kap sokáig és alaposan be kell bizonyítsd olyan jó helyzetben vagy, hogy nincs is szükséged hitelre. Amerikában Clinton idején kezdődött, hogy olyanok is hitelt kaptak, aki egyszerűen nincsenek erre predesztinálva. Béreltek volna normálisan, vagy szülőkkel élnek tovább, kisebbe mennek, stb. Olyanok is beleugrottak, alsó középosztály, vagy alább, akik soha nem tudták visszatéríteni a hitelt. Idehaza más, de szintúgy lakást, házat akartak, LCD tv-t, autót, mikor nem engedhették volna meg maguknak. Politikailag az eleje jó, van kérónk ( a banké valójában), nagy tv-énk, nagy és új autónk. Aztán 25 év múlva is azt fizeti, akár többet. 25 év vazz! Jön egy baleset, bármi. Aki azt mondja 3 évnél tovább lát az hazudik, vagy orosz rulettet játszik.

Válaszok:
Berecskereki | 2015. január 22. 18:19

Tapasztalatom szerint ideális piac nincs és nem is lesz.

Legtöbbször azt tapasztaltam ezektől a szakértő személyektől, hogy azt mondják el; ha valaki B-t csinál, hogyan tegye, hogy A-nak nézzen ki.
Lásd a balliberális kormányok "tanácsnokait".

Tisztázzuk. Én az ingatlanhitelekről írtam. Ebbe nem tartoznak bele a fogyasztási hitelek. A devizaalapú hiteleknél pedig a lakásvásárlási hitelekről.
Amerikában ezzel kapcsolatban kötvények, értékpapírok voltak.
Amerikában ehhez még a biztosítók is társulnak.
Ezért nem lehet összehasonlítani.

Senye Péternek igaz van amikor azt írja: A bankok bebiztosíthatták magukat az árfolyam változás ellen, a hitelt felvevők nem.

Az árfolyam kockázat kivédésére a magán személynek, mint hitelfelvevőnek nincs olyan lehetősége amit te gondolsz. Valószínű összekevered a következő linken található példa témájával.

https://www.kh.hu/publish/kh/h..

A magyarországi devizahitelezés azt gondolom egy külön precedens értékű dolog. A Ft alapú hitelek kamatait az égbe emelték ÉS megszüntették a kamattámogatást rajta. A devize alapú hitelezés különösen hpsszú távon (nézzük meg az elmúlt évtizedek statisztikáit az árfolyamok alakulásáról), mindenképpen (még válság nélkül is) durva lehúzást vetített előre.
(Pontosan emlékszem, amikor vagy Patai Mihály vagy Kovács Levente (sok év távlatából nem emlékszem) a 180 perc című műsorban egy órán át ecsetelte:
A magyaroknak semmi pénzügyi kultúrájuk nincsen. Itt van a nagyon kedvező hitel és mégsem élnek vele, nem vásárolnak. Aki berdőlt nekik, az durván ráfizetett. Utána azt mondták, hogy "semmi pénzügyi kulturája nincs a magyaroknak, minek vettek fel ilyen kockázatos hitelt.")
Hozzá kell tenni, hogy úgy gondolták ők sértehetetlenek. Egyrészt a legjobb jogászok által kiagyalt szerződésekkel fedezték magukat, másrészt úgy gondolták, hogy hozzájuk senki nem merészel nyúlni. Emlékezzünk rá, hogy kezdetben hogyan hajtották el az új kormányt, amikor megpróbált tárgyalni velük a lehetetlen helyzet kezeléséről. Ráadásul nem csak az árfolyam válzozást kellet lenyelniük a hitelfelvevőknek, hanem a kamatemeléseket (miközben a svájci alapkamat nulla lett), a mindenféle egyéb - szintén valutában számított - kezelési és egyéb költségek emelkedését is. Vagyis többszörösen visszaéltek erőfölényükkel (gyaníthatóan - bár nem bizonyíthatóan - kartelezve).
Igen, ilyen egy jól működő piacon nem fordulhat elő.

Az amerikai butát pedig - igen -szétterítették a világban (kötvények, hitelbiztosítások, stb.)útján. Sok sok elektrónikus pénzt teremtettek a semmiből, majd ezt a pénzt kölcsönadták a miattuk bajba került államoknak (akik a mérgezett papíroktól fuldokló bankjaikat mentve adósodtak el és így fizettek extra magas CDA felárral számított kamatot. A fiktív pénzért pedig kaptak valóban megtermelt kamatot és kényszerértékesített vagyont.
Nos ezért igegesít különösen, amikor azt mondják: Amerika kilábalt a válságból. Mások tönkretétele és kifosztása árán állnak jobban. Valójában semmivel nem termelnek többet mint a válság elött (valami csúcs- és haditechnikát. A mintaország pedig mások kifosztásából él és úgy gondolja, ez hosszútávon így maradhat. Éppen ezért agresszívabb a szokásosnál is, mert persze az országok próbálnak kitörni ebből a lehúzásból.
(A mi ballibjeink pedig ezt a technikát ajánlgatják itthon, csak az USA hadserege és világpénze nélkül.)

Valamit összekeversz. Honnan vetted az idézeteket (Szentes, Mátyás)? Amennyiben nem idézet, akkor mi akar lenni, mert ezeknek semmi köze a témához.

A flow pontosabban a cash flow a pénzáramlás vizsgálata, amely arról ad információt, hogy vizsgált időszakban milyen a be- és kiáramlása a pénzeszköznek. A végeredmény pedig a szabad pénzeszközt jelenti.

A infláció változásának pedig számos oka van. A jelen témakörben nem az a lényeges amit felvetsz, hanem a "mesterségesen" felduzzasztott kereslet, amely felhajtja az árakat.

A monetáris politika azért küzd az infláció ellen, hogy a piac egyensúlyba legyen, alakuljon ki olyan nagymértékű kereslet, amely felhajtja az árakat. Ilyen mesterséges kereslet lehet, ha a bankok "fedezetlenül" bocsájtják ki a hiteleket.

A munkanélküliséget is több tényező okozza. Ezek közé tartozik a kereslet csökkenése, az élőmunka szükséglet csökkenése (fejlett technika miatt).

Inflációt pedig a mesterségesen visszatartott árú is okozhat, amely nem jelent a termelésben volumennövekedést.

A liberális gazdaságpolitika bukása elsősorban abban érhető tetten, nem igaz az állítása, hogy a piac önszabályzó. Ezt bizonyítják a nagy túltermelési és pénzügyi válságok. A mostani 2008-as pénzügyi válság is ennek bizonyítéka.

A távlatokban pedig arról kellene gondolkodni, hogy a technika, technológia fejlődésével egyre kevesebb élőmunkára lesz szükség, így egyre kevesebb lesz aki jövedelemmel rendelkezik. Ekkor pedig az sem lesz aki a fogyasztási árukat, szolgáltatást megfizesse.
Már most érződik annak hatása, hogy egyre kisebb azoknak az aránya, ahol a jövedelmek koncentrálódnak és egyre nagyobb azok aránya akiknél a kisebb rész marad. Ezt pedig hitellel nem lehet pótolni.

A 29-33 világválság nem hasonlítható össze a mostanival. Még akkor sem, ha a következményben vannak hasonlóságok.

A devizahitelek már 2001 előtt is voltak. A 2001 évi jogszabály csak az uniós jogszabály harmonizációját jelenti. Szó sincs benne a devizaalapú hitelezésről.
A devizahitelezés most sincs letiltva.
Helytelen lenne a tiltás, mert akiknek exportjuk van, azoknak szükségük lehet rá. Az import-export ügylet pedig az árfolyamokat kiegyenlíti. Sőt, ha nagyobb az exportbevétel akkor még árfolyam nyereség is van.

A dohány luxusárunak számít ezért van rá jövedéki adó kivetés. Az adó nagysága ugyanakkor esetenként csökkentheti a fogyasztást. Nagyon sokan az ismerőseim éppen emiatt szoktak le.

Az adó az államháztartás működését szolgálja. Szó sincs semmilyen nemes feladatról. Az államnak olyan feladatot kell ellátni, amelyet az állampolgárok egyenként, vagy csoportosan nem tudnak elvégezni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés