Karácsony puskacsövek között

2014. december 25. 8:57

Jakab Bálint
reposzt
Óhatatlanul ki kell mondanunk, ami történt, Isten nélkül nem és nem így történhetett volna meg. A történelmet át lehet írni, az igazságot soha.

„Valahogy megmozdult a nemzet emlékezete a negyedszázaddal ezelőtti történésről, amelynek magam is részese lehettem. S bár sokan nem gondolták történelmi pillanatnak, mégis valami felszabadító érzést éltek át az emberek ott és akkor, az 1989-es események kapcsán Romániában. És talán Magyarországon is. Egy világ nyílt meg az emberek előtt, azok előtt, akik korábban azt sem tudták, hogy élnek magyarok Magyarország határain kívül is. Egyszerre ismert lett egy református lelkész neve: Tőkés Lászlóé, aki nem félt a nyilvánosság elé állni egy totális diktatúra leleplezésére, egy olyan helyzetben, amelyik a világ egyik legkiterjedtebb és legjobban szervezett titkosszolgálatát működtette. (...)

Ahhoz, hogy a szabadságot értékeljük, meg kell idézni annak hiányát. Jómagam is negyed századig éltem benne. Bele szocializálódtunk. Megtanítottak (volna), hogy mit szabad és mit nem kimondani. Voltak, akik tartották magukat a játékszabályokhoz, voltak, akik nem. Sokakat egzisztenciális félelem mozgatott, másokat ígérvények vagy jutalmak. (...)

Az a világ, amelyben mi éltünk, az elővigyázatosság világa volt viszonylagos védettséggel. Legalábbis így gondoltuk akkor. A félelem az 1980-as évek második felére ért el minket, református teológusokat, akik akkor a kolozsvári teológián tanultunk. Történt ugyanis, hogy egyik diáktársunknak – nevét őrizze az emlékezet, kalotaszegi fiú volt: Kis Lukács István – nyoma veszett egy hétvégi eltávozás után. Hivatalos engedéllyel távozott (akkor még ilyent is kellett kérni a rektortól hazautazáskor!), barátnőjét indult meglátogatni valahol Háromszéken, hogy aztán nyoma vesszen. Szülei érdeklődtek először a több hete haza nem látogató fiuk után. A teológia tanácstalan volt. Hírzárlat és sustorgás váltotta egymást. Feltételezések a külföldre szökéstől az elbujdosásig. S ahogy múltak a napok és nőtt a bizonytalanság, úgy a félelem is. Néhány hét múlva mindenki tartotta magát a szabályhoz: lehetőleg egyedül ne utazzon senki haza, sötétedés után a városba sem tanácsos egyedül kimenni. (...) Ebbe robbant bele 1989 karácsonya. Pontosabban már december 17-e. Akkor már híre volt Temesvárnak minden hírzárlat ellenére. December elején kiválasztottuk a legációs helyeket, a szemináriumi dolgozatokat még sikerült leadni és kollokviumokat letudni. A rektor néhány nappal korábban küldött mindenkit haza azzal a megbízással, hogy ha valaki nem tud legációba menni, saját biztonságát ne kockáztassa, igyekeznek az esetleges fegyelmiktől eltekinteni. Áldást kívánt, s a diákságot útnak eresztette Erdély minden irányába. Csoportosan vonatozunk Marosvásárhelyig a földiekkel, onnan másnap hazáig. Közben zajlottak az események, december 21- és 22-én a már ismert romániai történések. Az ország a forradalom lázában égett. Ezekben a napokban legtöbb megyeszékhelyen lőttek, emberek haltak meg, sírokat ástak, kereszteket, kopjafákat állítottak a városok főterein. Fegyverek árnyékában született a nehéz szabadság.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés