Ferenc pápa alatt a kereszténység nem nagy ügy

2014. december 3. 10:34

Sandro Magister
Italia Oggi
Bergoglio szájából a kereszténység többé már nem provokatív, nem okoz problémát, mint egykor, lehet vele bánni előzékenyen, leereszkedően és szenvtelenül. Interjú.

Ebben az évben ünnepli Vatikán-szakértő újságíróként töltött 40. évét Sandro Magister, akinek az első cikkei a L’Espresso-ban 1974-ben jelentek meg, és még ma is e hetilap hasábjain teszi közzé jól megalapozott és részrehajlás nélküli vatikáni és egyházi híreit.


Az 1943-ban, Busto Arsizioban született, a „Cattolica”-ban (a milánói Szent Szív Egyetemen) filozófiai és teológiai diplomát szerzett Magister sok római pápát követett végig. A jelenlegi szentatyáról, Ferenc pápáról szóló cikkei abban térnek el a főáramú vatikáni újságírók cikkeitől, hogy habozás nélkül ír az ellentmondásokról is.
 
***

Magister, Bergoglio pápa világszerte nagy sikernek örvend az utóbbi hónapokban, de azért néhány döntése igencsak elgondolkodtató. Például római püspöknek jelentette be magát, de a családról szóló szinóduson már az Egyházi Törvénykönyvre hivatkozva erősítette meg a péteri hatalmat. 

Így igaz. Ezt a záró beszédében tette meg.

Az Egyház kormányzásával kapcsolatban egy kollegialitásra építő, nyitott elképzelést vázolt fel, mégis egy keményen fellépő külső biztost nevezett ki a Szeplőtelenről Nevezett Ferencesekhez, valamint de facto rövid pórázon tartja a püspöki konferenciákat

Úgy, mint az olaszt, amivel tulajdonképp megsemmisítette azt.

Amikor népi mozgalmakhoz beszél, úgy tűnik, mintha Tony Negri munkáról szóló elemzéseit visszhangozná, ahogy ön írta ezt blogján, a Settimo Cielo-n. Ezután pedig elfogadja 500 munkás „elbocsátását”, közöttük kalligráfusokét, festőkét és nyomdászokét, akiket a pápai hivatal nem alkalmaz többé.

Valóban, ez a dolog eléggé visszás.

…amilyen visszás az ő ultralibertariánus álláspontja az igazságszolgáltatásról és a Dominikai Köztársaság volt nunciusának előzetes bebörtönöztetéséről a pedofília puszta vádja miatt.

Így van.

Tehát ön, aki már hosszú ideje vatikanista, mit gondol minderről?

Hogy feloldhatatlan ellentmondások vannak Jorge Bergoglio személyiségében. Ez több hónap bizonyítékainak alapos megfigyelésén alapul.

Hogyan jutott erre?

Ő egész életében egy olyan személy volt, aki egyidejűleg csatázott különböző frontokon, és most pápaként is ugyanezt teszi; mondatokat hagy nyitva, amelyekben első olvasatban sok ellentmondás van. De hát ön sem csak egy ilyet említett.
 
Mondjon még néhányat…

Ő egy nagyon beszédes pápa, és mindenféle emberrel – közel s távol – telefonál és beszélgetésbe kezd, de Asia Bibi ügyéről hallgat. 

Az a pakisztáni hölgy, aki régóta börtönben van, hitehagyásért halálra ítélve…
 
Pontosan. Ferenc pápa egyetlen szót sem szólt róla. Ugyanez áll az elrabolt nigériai lányokra, és arra a néhány nappal ezelőtti hihetetlen esetre Pakisztánban, amikor egy keresztény házaspárt halálra égettek egy kemencében.

Ezek az esetek az iszlámmal állnak kapcsolatban, amire később még visszatérünk. Néhányan ezeket az ellentmondásokat „jezsuitizmus”-nak nevezték, „többutas gondolkodás”-t értve alatta.

Ez egy befeketítő és elfogadhatatlan megítélés, még akkor is, ha az igaz, hogy a jezsuita szellemiség története azt mutatja, hogy a jezsuiták a legkülönfélébb helyzetekben is képesek voltak alkalmazkodni, beleértve a maguk közötti ellentmondásokat is.

…a jelenlegi szinódus megszervezése is ellentmondásosnak tűnt…

A pápa által pontosan kitervelt szervezés nem a véletlen műve volt, mint ahogy hinnénk, de más ellentmondásos esetek is voltak ott. 

Mint például?

Bergoglio ismételten elmondta, hogy ő nem akar szembeállni az egyházi tanítással, hogy ő az Egyház hagyományának pártján áll. Aztán egy olyan vitát kezdeményezett az elváltak és újraházasodottak áldozásáról, ami lényegében az Egyház alapjait érinti.

Miért?

Mivel elkerülhetetlen, hogy az elváltak és újraházasodottak áldozása a második házasság elfogadásához, és így a házasság szentségi kötelékének a feloldásához vezessen.

Én nem vagyok vatikanista, de kívülállóként is olyan érzésem van, hogy a zavarodottság egyre nő, és nem csak a hierarchia felsőbb köreiben. Mi több, olyan körökben is, amiket nem nevezhetnénk tradicionalistának…

Ez tagadhatatlan. Olyan prominens pozíciókban álló vezetők, akik nem lefebvristák, ezt már világossá tették, még ha nem is annyira drasztikus és antagonista terminusokban. Még az Apostoli Szignatúra éléről épp most eltávolított Burke bíboros sem tett így, mivel azért a pápához elfogult módon ellenségesen viszonyuló tendenciák nem léteznek. De azért az aggodalom megnyilvánulásaira sok ékes bizonyíték van.

Mondana egy példát?

Vegyük például az Egyesült Államok püspöki karát, a világ legnépesebb katolikus közösségének püspökeit. Az elmúlt években ez a püspöki konferencia következetesen és harciasan kiállt a közvélemény elé, még Barack Obama bizonyos etikai kérdésekben hozott rendeleteivel szemben is. A sorba sok magasrangú főpap beállt. E közös kiállás volt, semmint egyének összességének fellépése, mondhatnánk, egy teljes menedzsement… 

Az amerikaiak is aggódnak?

Némiképp mindannyian. A bíborosok és az érsekek, mint például Timothy Dolan New Yorkból, Patrick O’ Malley Bostonból, José Gomez Los Angelesből vagy Charles Chaput Philadelphiából, mind aggódnak. Maga Burke is ebből a püspöki karból érkezett és ő egyáltalán nem volt a szélső tradicionalista körökbe szorítva, hanem az egyik legszilárdabb nemzeti egyház része volt.

És az olasz püspöki konferencia, mint azt ön is említette, szintén úgy tűnik, kissé bajban van.

Igen, sok nehézség van, amit próbálnak a pápa elé vinni. Úgy tűnik, hogy az elnök, Angelo Bagnasco bíboros van a legszorultabb helyzetben.

Amit már Perugia érseke, Gualtiero Bassetti is jelzett. Őt Bergoglio tett bíborossá.

De ő is, már amennyire én tudom, az aggódó olasz püspökök között van.

Az olaszok között a legnyilvánvalóbban talán a milánói Angelo Scola és a bolognai Carlo Caffarra van szorult helyzetben.

Igen, ők többször közbeavatkoztak a szinódus előtt és alatt is. De mindez elkerülhetetlen volt, tekintve, hogy a pápa Walter Kasper bíborost kérte fel a szinódus megnyitására, és így lényegében táptalajt adott az ellenségeskedéseknek.

Miért?

Mert Kasper pontosan ugyanazokat a téziseket indítványozta, amelyeket 1993-ban már elvetett II. János Pál és Joseph Ratzinger, aki akkor a Hittani Kongregáció prefektusa volt.

Igen, a pápa bevetette Kaspert, és Bruno Forte érseket nevezte ki a szinódus különleges titkárának, akinek nagy volt a befolyása, már csak azzal is, hogy reakciókat provokált ki néhány szinódusi atyából. De aztán végül Ferenc közbelépett, és mindkét oldalt megpirongatta – csaknem úgy tett, mint egy öreg kereszténydemokrata a két szélsőséges frakció között.

Ez ennek a pontifikátusnak egy másik visszatérő gyakorlata; megdorgálja az egyik oldalt, aztán a másikat. Csakhogy, ha leltárt készítünk, akkor a tradicionalistákat, a legalistákat és a dogmákat szigorúan védőket ért dorgálások száma sokkal többnek fog mutatkozni. Másrészt, amikor mond valamit a progresszíveknek, akkor sosem tudni, kikre is utal valójában.

A szinódus Antonio Spadaro atyát, a Civiltà Cattolica igazgatóját is előtérbe állította.

Igen, ő jelenleg úgy mutatkozik, mintha ő lenne a pápa szóvivője. És a (amióta ő lett a lap, illetve a honlap és a közösségi oldal igazgatója) hanyatlásnak indult jezsuita magazin a Vatikán legmagasabb csúcsaira ért fel – főként a „jezsuita pápával” való nagyinterjúja után. Eközben Ferenc szellemírója Manuel Fernandez, a Buenos Aires-i katolikus egyetem rektora, akit a pápa tett érsekké. Ezzel a Fernandezzel írta Ferenc az Evangeli Gaudiumot, ahogy 2007-ben az aparecidai dokumentumot is Brazíliában, amikor mint akkori Buenos Aires-i érsek sikeresen megszervezte a Latin-amerikai Püspökök Konferenciáját; sokan ezt a dokumentumot ennek a pápaságnak az előrevetítésének vélik.
 
A nagy többséggel szemben vannak olyanok, mint Antonio Socci író, akik még a pápa megválasztásának érvényességét is vitatják. Olvasta az Ez nem Ferenc (Non è Francesco, Mondadori) című könyvét?

Igen, egy éjszaka alatt elolvastam. Igazán olvastatja magát, pedig több mint 300 oldal. De nem az érvénytelen választás elmélete miatt: vagyis, hogy a szavazás eredménye érvénytelen volt, mert volt egy plusz üres szavazócédula. Nézetem szerint ez egy következetlen elképzelés.

Akkor miért találta olyan érdekesnek?

Amiatt, ami a könyvet sikeressé tette; annyira, hogy a bestseller-listák élére került, felülmúlva a Bergoglioról szóló összes könyvet. Azért, mert rekonstruál, vitathatatlan tényeket és szavakat, valamint azokat az ellentmondásokat összegyűjtve, amelyekről beszéltünk.

Ez egy olyan könyv, amiről senki sem beszél, mert mintha kárt tehetne Ferenc népszerűségében, ami pedig óriási. Ennek ellenére azonban a vallásosság nem nőtt, ellenkezőleg: a katolicizmus iránti idegenkedés erősödött, még nyilvánosan is. Bergoglio igen, a többi nem.

Elődeinek népszerűsége szintén nagyon magas volt. II. János Pálnak az egész világon nagy sikere volt, és nem csak a betegsége alatti években. XVI. Benedek 2007 és 2008 között szintén a legmagasabb szintet érte el a közvélemény-kutatásokban, még ha ezt már el is felejtették. Az Egyesült Államokba való utazása volt a csúcs, amikor is a világi közvélemény is rendkívül szívesen fogadta.

Akkor mi a különbség?

Hogy az elődei főként az Egyházon belül voltak népszerűek, még akkor is, amikor élesen kritizálták őket a nem katolikus közvélemény soraiból. Ellenben Ferenc népszerűsége sokkal szembetűnőbb az Egyházon kívül, még ha megtérési hullámokat nem is kelt. Tulajdonképpen bizonyos tetszést nyert el a világi, akár ellenséges kultúrában a kereszténységnek.

Milyen értelemben?

Abban, hogy azt látják, hogy az egyházfő az ő álláspontjuk felé fordul, mintha megértené, sőt elfogadná azt. Az Eugenio Scalfarival való ismételt beszélgetései jól illusztrálják ezt: a pápa hozzájárul, hogy Scalfari (aki korábban a pápaság legádázabb ellensége volt) bármit leközöljön, amit csak akar ezekből a beszélgetésekből. 

Csakugyan, Scalfari maga állította, hogy olyan dolgokat is közzé tett, amiket Bergoglio nem is mondott.

Pontosan. De mindettől függetlenül ő nem közeledett a kereszténységhez. Bergoglio szájából a kereszténység többé már nem provokatív, nem okoz problémát, mint egykor, lehet vele bánni előzékenyen, leereszkedően és szenvtelenül. A kereszténység nem nagy ügy. Csak nézzen rá a miniszterelnökre, Matteo Renzire, aki katolikus. Egy fikarcnyit sem törődik azzal, hogy mit csinál az olasz püspöki konferencia. Vagyis áttértünk a konfrontációs és konfliktusos viszonyokról egy közömbösre.

Ferenc pápa nemigen beszél a muszlim világról. Az államtitkár, Pietro Parolin szintén nagyon elővigyázatosan bánik mostanában az Egyesült Nemzetekkel. Néhányan nagy óvatosságról beszélnek, s ilyenkor XVI. Benedek regensburgi beszédét hozzák fel, ami ellenreakciókat, sőt haláleseteket idézett elő.

Ez az óvatosság már-már szélsőséges. Hogy konkrét legyek, én semmi értelmét nem látom. Nekem úgy tűnik, hogy semmi segítséget – se minimálist, se részlegest – nem nyújt azon területek keresztényeinek. Az óvatosság megérthető, ha mérlegeli a következményeket. Jogos, ha ezzel kisebb veszteséget érünk el. A szituáció emlékeztet engem XII. Piusz zsidókról való hallgatására…

Egy történelmi vita még ma is…

Pacelli pápa mindent megtett, hogy megmenthesse az izraelitákat, még akkor is, ha ez számára kárral járt a Vatikánban; ez most már tudjuk. Csak tartózkodott a nyílt elítéléstől, mert attól tartott, hogy az fog történni, mint Hollandiában, ahol néhány püspök felszólalását még súlyosabb üldöztetés követte.

De ez a csend folyamatos.

Eltekintve Jean-Louis Tauran bíborostól, aki a Vallásközi Párbeszéd prefektusa, s aki könyörtelen szigorúsággal hangoztatja rosszallását.  

És mi a lényeg?

Van egy olyan hatalom, mint az Iszlám Állam, és mi túl könnyen rávágjuk, hogy az iszlámnak semmi köze hozzá; hogy őket inkább a radikális iszlám táplálja, amivel viszont nem oldjuk meg a hit és az erőszak közötti ésszerűség és kapcsolat kérdését. Ratzinger pápa pontosan erre célzott Regensburgban. Az egyetlen valódi párbeszéd a kereszténység és az iszlám között valójában éppen ezután a beszéd után jött létre, a 138 iszlám tudósnak írt levelét követően.

Még, ha egy évvel később az isztambuli Ahmed szultán mecsetjébe tett látogatását helyesbítésnek is gondolták.

Ratzinger azért tehette ezt meg, mert elmondta azokat a dolgokat Regensburgban. Kritikája nem volt talányos, hanem teljesen érthető volt. Kristálytisztán beszélt.

És Ferenc világosan beszél?

Olykor nem. Amikor Betlehemben volt, megállt a fal előtt, ami elválasztja a területet Izraeltől, és ott állt teljes csendben: fogalmunk sincs, mit akart ezzel. Vagy amikor Lampedusa szigetén felkiáltott: „Szégyen!”, de nem volt világos, hogy kinek is kellene szégyellnie magát és miért. Olaszországnak? Ami életek ezreit mentette meg? Vagy miért mondta? Gyakoriak részéről az olyan szavak és tettek, amiket szándékosan hagy nyitva.

Már nincs időnk, hogy beszéljünk a vatikáni ügyekről, úgymint Ettore Gotti Tedeschi ügyéről, akit Tarcisio Bertone bíboros távolíttatott el a Vatikáni Bank éléről, de aki becsületességét több ízben is bebizonyította. Sőt az olasz bíróság is felmentette az ügyben.

A pápa megtagadta a visszahelyezését. Tedeschi kért egy találkozót a pápától, de elutasították.

A „menhelyet” biztosító Egyház akkor néha bezárja a kapuit…

Úgy valahogy.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés