Keresztény civilek

Járay Márton: Nyitottak az egyetemisták a kereszténység felé

2014. november 26. 13:33
A közösség hiánya és a túlélésre játszás az egyetemisták két fő problémája. A start-up-gondolat viszont épp ellenkező mentalitást képvisel: az élet nem csak túlélés, alkotni is kell valamit – mondta a Mandinernek Járay Márton lelkész, mentálhigiénés szakember, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) leköszönő elnöke. Az egyetemi diákkörökből álló szervezet vezetője elárulta, hogy miért nem reménytelen a kereszténység helyzete.
Mivel foglalkozik a MEKDSZ?
 
Egyetemistákkal foglalkozunk. A diákszövetség kétféle célt fogalmaz meg. Egyrészt segítene abban: az egyetemre bekerülő fiatalok úgy tudják végigvinni a tanulmányaikat, hogy meg tudják benne találni, mi az, amivel Isten országát építhetik; másrészt bemutatná a kereszténységet a nem keresztény egyetemisták számára, elsősorban nem a tantételeken, hanem a személyes kapcsolatokon keresztül. Azaz igyekszünk elérni, hogy a kis egyetemi csoportjainkkal találkozzanak a nem keresztény diákok is, és így legyen személyes élményük, benyomásuk a kereszténységről. 
 
Hogyan működik a szervezet?
 
Ez egy hálószervezet, és a központi iroda feladata, hogy segítse a diákköröket a maguk egyetemén való működésben. A MEKDSZ lényegét ezek a kis, önszerveződő diákkörök alkotják, amelyek maguk jönnek össze és találják ki, hogy mit szeretnének csinálni, maguk választanak vezetőt. A mi feladatunk az, hogy összekapcsoljuk ezeket a kis sejteket, segítsük őket például a vezetők képzésén keresztül, folyamatos mentorálással, tanácsadással, vezetőképző anyagokkal, esetleg egy-egy projekthez megpróbálunk anyagi hátteret biztosítani. Szervezünk éves konferenciákat, ahol egymással találkozva a saját hitükben is elmélyülhetnek. Jelenleg körülbelül harminc diákkör van, hivatalos tagságunk hozzávetőleg 200 fő, csaknem 300 ember rendszeresen jár a diákköreinkbe, s emellett rengeteg szenior, pártoló volt tagot tartunk számon. Azok, akik tudnak a MEKDSZ-ről, nyomon követik, hogy mit csinálunk, és néha önkénteskednek nálunk, esetleg támogatnak minket, azaz akik „MEKDSZ-es”-nek mondhatóak, több ezren vannak.
 
Melyek azok a rendezvények, események, amelyek összekötik a sok kis diákkört?
 
Kétféle ilyen rendezvényünk van: szeptember elején az évkezdő Grund tábor, az őszi vizsgaidőszak után, a második félév előtt pedig a téli konferencia. A Grund egy szűkebb körnek van, azoknak, akik azon gondolkoznak, hogy mit is hisznek valójában, s ezt hogy tudják továbbadni – azaz, ez egy apologetikai, hitvédelmi tábor. Olyan kérdések merülnek itt fel, hogy mi van a más vallásokkal, hogyan viszonyuljunk hozzájuk; idén azzal foglalkoztunk, hogyan alakul ki valakinek az istenképe, s milyen istenképek lehetnek. Szóba került az is, hogyan van jelen Isten a cunamiban – ugyanis a tragédia után megjelent egy kötet a cunami teológiájáról, amelyben egy újságíró erről a természeti katasztrófáról kérdezte a nagy világvallások képviselőit. Azt néztük meg, hogy melyik vallás melyik lelkiségi iránya hogyan keresi válaszáta tragédiára. A téli konferencia pedig inkább a fáradtságot kieresztő együttlét, fesztivál jellegű rendezvény, amelynek mindig van egy bibliai vezérfonala. A 2015-ös tábor címe: „Kezdjetek el (f)élni!” - arra keressük a választ, hogy életre vagy túlélésre rendezkedünk be. Mindezt Jeremiás könyve alapján vizsgáljuk: mi történik, ha Isten szól, de mi nem halljuk meg, mi történik, ha Isten nem szól? s emellett rengeteg teológiai, lelkiségi, pszichológiai, közéleti szeminárium közül választhatnak a jelenlévők. A két nagy rendezvény közti időszakban szervezünk vannak vezetőképzőket, imaalkalmakat, regionális találkozókat is.
 
Milyen felekezetekből érkeznek a tagjaitok leginkább?
 
Ez egyre vegyesebb: történelmi egyházakból, kisegyházakból; a keresztény felekezetek teljes spektrumát lefedjük. Amikor jön hozzám egy diák, biztos, hogy tudok említeni neki valakit, aki már megfordult nálunk az ő felekezetéből, legyen az pünkösdi egyház vagy akár kis, szabadkeresztény gyülekezet. 
 
Hogy élitek meg az ökumenét?
 
A legtöbb diáknak ez az egyik legnagyobb ajándék. Valaki, aki egy vidéki kisvárosban élte meg valamiképp a saját hitét, és hirtelen bekerül egy budapesti egyetemre, találkozik rengeteg világnézettel, más felekezetekkel, és kinyílik számára a világ, rájön, hogy nem csak a katolikus, a református, az evangélikus vagy épp a pünkösdi vagy adventista közeg létezik, hanem itt vagyunk sokan, sokfélék. A legtöbben olyasmit neveznek meg a legnagyobb ajándéknak, hogy „életemben először beszéltem egy más felekezetű kereszténnyel, és már értem, hogy mit miért csinálnak”; emellett sokat tanulnak egymástól. Érdekes, hogy mindezt üdítőként élik meg a nem keresztény diákok, ha épp részt vesznek az egyetemi MEKDSZ-es diákkör valamely rendezvényén, például egy kiránduláson: nem egy katolikus vagy épp református egyház által szervezett valamire jöttek, hanem bárki jöhet.
 
Milyen a kapcsolat a nem hívő diákokkal?
 
Ez vegyes. Vannak olyan diákkörök, amelyek annyira befogadók, hogy a tagjaik fele nem is keresztény, és van olyan diákkör is, ahol kevésbé érzi jól magát egy nem keresztény. A célunk, hogy ebből legyen kevesebb.
 
Ilyenkor ők is részt vesznek a Biblia-órán?
 
Igen, emellett pedig nyilván ilyen esetben olyan programokat kell elsősorban szervezni, amelyek számukra is inspirálóak. Nemrég kiadtuk Márk evangéliumát olyan formában, hogy az sokkal megfoghatóbb legyen az egyetemisták számára. Érdekes élmény volt azt látni, hogy a nem keresztény diákok sokkal nyitottabbak voltak, és sokkal inkább akartak ilyen Biblia-tanulmányozó csoportban részt venni, mint hívő társaik, mivel ez nekik még új, és ezért érdeklődőbbek. Persze nyilván az eleve érdeklődő diákok jönnek el.
 
Milyen a hite egy mai keresztény fiatalnak? Mennyien vannak, akik keresztény családban nőttek fel, otthonról hozzák a hitüket, és mennyien, akik később térnek meg?
 
Vegyes a kép, mindenesetre sokan vannak, akik a MEKDSZ-ben térnek meg. Nyilván ők semmilyen hagyományt nem hoznak magukkal. Mások lelkészgyerekként érkeznek, és most kicsit újra kell gondolniuk a hitüket. Ha ezt jól kezeli a csoport, akkor ez gazdagít: egy frissen megtért ember számára egészen más dolgok fontosak, mint annak, aki három éves kora óta templomba jár.
 
Amennyiben?
 
A „veleszületettek” magukkal hoznak sok biztos panelt. Ugyanakkor nekik is újra át kell gondolniuk és újra fel kell építeniük a hitüket. Lehet persze, hogy ugyanazt fogják felépíteni, de tudatosabbak lesznek. Aki frissen tér meg egyetemistaként, az szomjúhozza, hogy legyenek biztos pontok. Egy keresztény családban felnőtt diák hajlamosabb a megkérdőjelezésre, a frissen megtértek inkább a biztos pontokat szeretik.
 
Látsz „neofita hévet” a frissen megtérteknél? Jobban át tudják élni a hitüket, mint aki ebben nevelkedett, és esetleg kicsit döcögős a hite?
 
A lendületük biztos, hogy nagyobb, és hatalmas a lelkesedésük. Ugyanakkor lehet, hogy a másik, a veleszületett hite megharcoltabb és kiérleltebb. A lendület, az Isten iránti vágy, éhség nagyobb a frissen megtérteknél. Akik gyerekkoruk óta ezt hallották, és újra kell építkezniük, azoknak a hite pedig megpróbáltabb hit. Ők sok mindent megkérdőjeleznek, de az alapjaik talán biztosabbak. 
 
Hogy látod az egyetemeken a kereszténység helyzetét? Van városi keresztény reneszánsz?
 
Az egyetemisták – beleértve a keresztényeket is – a spiritualitásra éhesek. Egyre kevésbé éhes arra egy egyetemista, hogy végiggondolja, megkonstruálja, lecsiszolja a világnézetét, és abból szülessen kerek rendszer, inkább élményre vágynak: érezni szeretnék, hogy a hitük valós, és élmény van mögötte. Ez kihívás az egyházaknak is, hiszen azért közben azt gondoljuk, hogy az Isten-kapcsolat nem pusztán élmény. Ugyanakkor az is elszomorító, amikor egy egyházban már nincs jelen az Isten-élmény, habár a rendszer fel van építve. A mai diákok annak hisznek, amit megtapasztalnak: hogy na, itt van valami igazi, valami valós. A saját bőrükön akarják érezni a dolgot, azt akarják, hogy megmozgassa őket, ami történik – és gyakran éppen nem az igazságok szintje vagy a tanrendszer mozgatja meg őket. Később persze rákérdeznek, de nem ezzel kezdődik a dolog. Persze egyeteme válogatja, és egyénfüggő is mindez: egy műszaki beállítottságú ember egészen máshogy viszonyul az Isten-kapcsolatához, mint egy bölcsész. 
 
Milyen markáns különbségeket látsz?
 
A filozófusok nehéz esetek: ritkán jönnek el a diákkörökbe, és ha el is jönnek, akkor is főleg kérdőjelekkel, ami nem is baj, hiszen ha nincs kérdőjel, akkor a filozófia sem születik meg. De egy filozófus számára nyilván fontos, hogy a tanrendszer hogyan épül fel logikailag, hogy ne csak élmény, hanem rendszer is legyen. Egy pszichológus hallgatónak az élmény a fontosabb, a megélt lelkiség, hogy az Isten-kapcsolat gyógyító hatású legyen, és ők veszik észre leghamarabb, ha egy bizonyos keresztény lelkiség inkább rombol. Én bölcsész körbe jártam annak idején, ahol egy egész féléven át vizsgáltuk a szent fogalmát: mi a szent ember, a szent szöveg, a szent hely? Egy műszaki ember számára többnyire a hit is felépítendő dolog, aminek van alapja és vannak „ráépítmények”. S szerintem Istennek nincs ezzel baja, hogy alkalmazkodik ezekhez a különféle beállítódásokhoz, attitűdökhöz. 
 
És a nem keresztények közt mely tudományterületek diákjai a fogékonyabbak, esetleg kiket nehezebb megszólítani?
 
Csináltunk egyszer egy olyan programot természettudományi karokon, hogy Gyújts alá a szentfazéknak! Ennek keretében természettudósokat, lelkészeket, pszichológusokat lehetett kérdezni bármiről. Tömve volt a terem, és nagyon élvezték, hogy tudomány és hit kapcsolatáról feltehették a kérdéseiket. Amikor ezt a bölcsészkaron szerveztük és rengeteg női hallgató jött el, akkor az Isten szeretetéről volt szó: honnan tudom, hogy Isten szeret? A saját tudományágán át mindenki eljuthat a végső ponthoz; egy jogász felteheti például a kérdést, hogy mi az ember, mi az ember joga, hogy viszonyul az egyik ember joga a másikéhoz, mi etikus és mi nem, s itt előkerül Isten kérdése. Az etika kérdése előhozza a végső igazság kérdését. Szerintem ha bárki a mélyére hatol a saját tudományának, előbb-utóbb eljut a végső, a transzcendens kérdéséig. 
 
Nyitott az egyetemista réteg a kereszténység felé?
 
Szerintem még ma is él sok diákban az, hogy a kereszténységet ismerjük és tudjuk, hogy milyen, de köszönjük, nem kérünk belőle többet; egyre több viszont az olyan diák, akinek már a nagyszülei sem voltak keresztények, és nem tudják, mi az a kereszténység. Ha pedig találkoznak vele, nyitottan rákérdeznek. Az persze, hogy a keresztény egyházak sokszor a közélet, a nagypolitika terepén is felbukkannak, sokak számára vagy ajtót nyit, vagy ajtót zár be a kereszténység felé. A spiritualitásra viszont a legtöbb egyetemista nyitott. Ha más nem, akkor elmegy egy bármilyen vallás akármilyen meditatív alkalmára, hogy megélje a spiritualitást. Ez a fajta nyitottság szerintem egyre inkább megvan az emberekben, a materializmus nem erős, illetve ahol erős, ott nagyon tudatos is. 
 
Szóval nem reménytelen a kereszténység helyzete?
 
Szerintem a kereszténység helyzete sosem volt és nem is lesz reménytelen. Persze ha pusztán az emberek alapján nézzük a kérdést, akkor reménytelen, de akkor mindig is az volt. Mi magunk is lelkes amatőrök vagyunk, s ha valaki végignézné, hogy miként élem meg az Isten-kapcsolatomat, látná a vívódásaimat, látná, hogy van benne egy nagy adag szánalmassági faktor; eközben – merem remélni – hiteles és emberi. Hogy a misszió létezik, az nem annyira az emberen múlik. Egyre többször hoz össze a sors olyan emberekkel, akik úgy találkoztak Istennel, hogy előtte nem beszélt nekik róla senki: például álomban, látomásban. Istennek fontos, hogy egyre több ember találkozzon vele, és ezért nyitott arra, hogy legyen bármi. 
 
Az ifjúság megszólítása mintha folyamatosan fejtörést okozna a történelmi egyházaknak. 
 
Ez természetes és jó kérdés: az lenne baj, ha ezt a kérdést fel sem tennék maguknak a történelmi egyházak. Egyébként meg tavaly is így szólították meg őket, idén is úgy fogják… olyan gyorsan változik minden, hogy baklövés lenne nem feltenni ezt a kérdést. Én februárig leszek a MEKDSZ vezetője, és azért köszönök le a titkári posztról, mert úgy látom, jött egy új generáció, én pedig 33 éves, háromgyermekes apukaként, a saját élethelyzetemben nem tudom ugyanolyan jól megszólítani a mai ifjúságot, mint kortársaik. A MEKDSZ könnyű helyzetben van egyébként, mert az egyetemisták saját magukat szólítják meg, pontosabban egymást. Alapelvünk a „diákok a diákokért”, s hiába van tapasztalatom, 33 évesként ne én mondjam meg, hogy mire van szüksége egy 18 évesnek. Én látok azért jó tendenciát: a történelmi egyházakban is sokan motiváltak, és tudják, hogy keresni kell a kapcsolatot az ifjúsággal. Talán nem annyit áldoznak rá, amennyit ez az ügy anyagilag és erőforrásban megérdemel, de azért áldoznak rá. Ráadásul ez egy olyan szolgálati terület, ahová a lelkes ifjoncok önkéntesként is beszállnak, ha kell, mert fontos nekik ez az ügy. Hogy ez tendenciában lefelé tartó folyamat vagy növekedés, azt nem látom; de a minőség is kérdés. Régen népegyházak voltak, aki megszületett, azt meg is keresztelték, a két háború közt egy-két százalék volt az ateisták száma. A népegyházi keretek elmúltak és kinőttük őket; akik viszont ma megtérnek, csatlakoznak, ők komolyan veszik ezt és tudatosak. 
 
XVI. Benedek vetette fel Arnold Toynbee nyomán, hogy a keresztényeknek, akár csak az ókor és a középkor határán, a népvándorlás korában, „kreatív kisebbségnek” kell lenniük.
 
Szerintem ez nagyon is igaz, Európában egyre inkább. Fontos ezt látnia és elfogadnia a kereszténységnek, hiszen amíg nem teszi ezt meg, addig légvárat építünk; míg ha elfogadjuk az előnyeit és hátrányait, akkor sokkal hitelesebb és konstruktívabb munkába tudunk belekezdeni. Egy jól megélt Isten-kapcsolat pedig gyümölcsöző a környezete számára is, s ha ezt tudjuk vállalni és vinni, akkor az tényleg élesztő vagy kovász lehet. Ugyanakkor mindez nem minden országra igaz: vannak országok Afrikában, ahol a többség keresztény. Magyarán a kisebbségi diaszpóra-lét egy európai és észak-amerikai probléma – és még Észak-Amerikában is tagállamoktól függ. Mindenesetre ezt a szókapcsolatot, hogy „kreatív kisebbség”, ízlelgetnünk kell és meg kell érkeznünk ebbe idővel.
 
Milyen problémákkal küzdenek az életükben a mai egyetemisták?
 
A hozzáállásuk abban foglalható össze, hogy „túl kell élni”: túl kell élni az egyetemet, túl kell élni a munkakeresést, de a munkát is – túl kell élni az életet. Nehezen érkeznek meg oda, hogy felismerjék: az élet önmagában küzdelmes dolog, de érdemes csinálni, mert a küzdés is jó dolog. Ezért aztán mindig a könnyebb utat keresik. Nagyon izgalmas ebből a szempontból a start-up cégek felvirágozása, a start-up-gondolat ugyanis épp ellenkező mentalitást képvisel, ahol az élet nem csak túlélés, s nemcsak fogyasztók vagyunk, hanem alkotni is kell valamit; sőt, az identitásunkat elsősorban a kreativitásra és alkotásra kell építeni, nem a fogyasztásra. A start-up egy ellenkultúra, mert a többség nem akar így közelíteni a dolgokhoz. A másik nehézség, amitől szenvednek az egyetemisták, az a kisközösségek töredezettsége. Egyre több olyan diák van a MEKDSZ-ben, aki úgy érkezik, hogy már elváltak a szülei – korábban ez nagyon ritka volt. Sokszor hiányzik az életükből az a fajta kisközösség, ami megtart kamaszkorban, vagy ami a gimnáziumi közösség volt – inkább ennek a hiányával érkeznek. Ez a két legnagyobb kihívás: a közösség hiánya és a túlélésre való játszás.
 
Ha már problémák és kihívások: a MEKDSZ kapcsolatba került-e a gyakorlatban a homoszexualitás kérdéskörével, hogyan viszonyulnak a diákköreitek a meleg diákokhoz?
 
A diákjaink közt is vannak, akik homoszexuálisként vannak jelen a MEKDSZ közösségeiben. Ugyanakkor ez egy evangéliumi szellemiségű diákszervezet, így olyan nem nagyon van, aki egyszerre a teljességében megéli a homoszexualitását és egyben jól jelen tud lenni a közösségben. Ezt nehezen élné meg a közösség. Olyan viszont van, aki ezzel küzd, szeretne valami felé mozdulni, s vagy megkeresnek engem mint lelkigondozót, vagy tanácsot kérnek tőlem, hogy kihez fordulhatnának. Azt is látom, hogy sokan a melegek közül nem merik megélni a homoszexualitásukat, ezzel együtt nagyobb elfogadottságra találnak a keresztény közösségben, mivel ez szeretetközösség; a társaság, az elfogadás miatt pedig szívesen csatlakoznak keresztény közösséghez. Ez a kérdéskör nagyon átbeszéletlen. 
 
Említetted a válások magas arányát. Ugyanakkor mintha ma Magyarországon a keresztény közösségek lennének azok, amelyek az átlagnál nagyobb hangsúlyt fektetnek a tudatos párkapcsolatok kialakítására, a tagjaik ilyen irányú felkészítésére. 
 
Rengeteg könyv, képzés, házasság-előkészítő kurzus van, s ez jó is. Erre szükség is van, a fiatalok, ha beleássák magukat, nagyon képzettek lesznek; de amit én hiányolok, az az, hogy kedvük nincs a gyakorlatban is csinálni ezt. Egyre kevesebb olyan minta van, ami alapján házasodni akarnának. Nem azt látja a saját családjában, hogy ez jó, mert a szülei huszonöt éve nyírják egymást. Ha pedig elköteleződnek, akkor már most tudni akarják, hogy az illető az ideális, az igazi. Teológiailag és szakmailag pedig nagyon nehéz alátámasztani, hogy létezik „az igazi”. Inkább létezik egy döntés, és annak mentén létrejöhet egy igazi kapcsolat. Amikor pedig arról beszélünk, hogy nehézségek is lesznek egy házasságban, akkor megrémülnek a fiatalok, és felteszik a kérdést: kell ez nekem?
 
A MEKDSZ hogyan éli meg a civil identitását?
 
Úgy, hogy következetesen ragaszkodunk hozzá. Bármilyen helyzet politikai téren érzékelhetővé tenne minket, azt kerüljük. A diákok, szenior tagok közt is vannak jobb- és baloldali szavazók, s ez nem is téma. A politika önmagában persze téma mint közéletiség, hogy egy keresztény hogyan vállaljon szerepet a közéletben, de hogy ezt milyen pártpolitika mentén, azt a tagok döntéseire bízzuk. Civil szervezetként irányt tévesztenénk, ha ebben bármit megpróbálnánk kijelenteni. A mi feladatunk, hogy kapjanak teret az egyetemisták, ahol gondolkozhatnak erről, kapjanak jó előadókat, témákat, ahol felvetődnek kérdések, a másik érveit is meghallgatják, s aztán meghozzák a saját döntésüket. Ami fontos nekünk keresztény civil szervezetként, hogy a döntéseikben tudják a hitüket is értelmezni: ne szakadjanak el egymástól a politikai nézeteim és a hitéletem.
 
Nem látod úgy, hogy Magyarországon kissé félrecsúszott a civil mivolt értelmezése? 
 
Nagy baj, hogy itthon a civilek ki vannak téve egy olyan helyzetnek, hogy ha nem kapnak anyagi támogatást, akkor az ügy, amit képviselnek, nem ér célba. Ezért sokszor politikai szereplőkkel kötnek kompromisszumot, s így a civilség elhal, a függetlenség megszűnik. Nagyon jó dolognak tartom, hogy vannak pályázatok és elkülönített források, amelyekből civileket támogatnak. De ezekre a forrásokra felépíteni egy civil szervezet működését, az a civilségről való lemondás kockázatát is magában rejti. Hiszen a projektben le kell írni, hogy mit vállalunk, és lehet, hogy olyat is vállalni fogunk, amit egyébként már nem képviselnénk, de csak arra kapunk pénzt. Ez pedig már csúszós jég. A MEKDSZ belföldi adakozókból tartja el magát, akik 95 százalékban volt diákok, akik már dolgoznak és támogatnak minket. 
 
Mi a MEKDSZ jövője?
 
Van egy hatéves, elfogadott stratégiánk. A felsőoktatásban látni, hogy cél a külföldi hallgatók számának húszezerről hatvanezerre növelése, ezért kulcskérdés, hogy a hat évig itt tanuló külföldi diákok felé hogyan tudunk nyitni, hogy tudjuk őket megszólítani és kisközösségeket szervezni nekik. A másik célunk az egyetemi oktatók felé való nyitás. Az egyetemi oktatás is sok sajátos kihívással küzd. Nem tudom, hogy van-e olyan szakmai fórum, ahol ezekről beszélni lehet, mi keresztény civil szervezetként első körben a keresztény oktatók számára szeretnénk olyan hálózatot létrehozni, ahol ők fel tudják vetni a szakmai kérdéseiket, közös gondolkodás és műhelymunka zajlik, hogy ki-ki a saját területén jobban tudja végezni a feladatát. Ha ezek a következő két évben megszületnek, akkor vehetjük sorra a hatéves terv további célkitűzéseit. Az alapműködést is csinálni kell közben. 
 
Te miként folytatod?
 
Nyolc éve vezetem a MEKDSZ-t, ez a kilencedik, és azt érzem, hogy a szervezet egy olyan ponton van, hogy eddig jó voltam vezetői karakterként, de most másmilyen karakterre lesz szükség. A frissülésre is szükség van. Biztos vagyok benne, jó döntés, hogy átadom a vezetői szerepet, de hogy mit csinálok ezután, az remélem, hogy februárig eldől. 
 
***
 
A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség 1989 óta létezik hivatalosan, de az 1910-től 1949-ig működő MEKDSZ jogfolytonos utódjának tekinti magát. Megalakítását 10 diák határozta el 1907-ben egy visegrádi konferencián. Akkorra már Magyarország több egyetemi városában működtek Bibliát tanulmányozó diákcsoportok. 1949-ben a politikai helyzet miatt a szervezet maga mondta ki feloszlását. Ugyanebben az évben nyugaton megalakult az IFES, a Nemzetközi Evangéliumi Diákszövetség. Az 1970-es években ők elküldtek valakit Magyarországra, hogy nézze meg, vannak-e itt hivő keresztyén diákok. Így kezdődött az új MEKDSZ története. Először titkos, „névnap” fedőnévvel szervezett bibliatanulmányozásokat, találkozásokat szerveztek, nyáron pedig eldugott helyeken táboroztak. 1989-ben aztán újra megalakulhatott a MEKDSZ.

Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A körülöttünk levő világból tudunk valamit az anyagról és az energiáról. De a tudatról azt hisszük, hogy csak az embereknek van. Az egész mindenségnek miért ne lehetne? A vallás feltételezi, hogy van. A tudomány kutatja annak működését, vagy mint Stephen Hawking írja, 'Isten gondolkodásmódját'.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés