Vigyázz, Ferenc pápa: a katolikus polgárháború elkezdődött

2014. november 10. 13:30

Damian Thompson
The Spectator

Borzasztó dolog ezt mondani, de lehet, hogy annak leszünk tanúi, amint Jorge Bergoglio Barack Obamává alakul.

„Ebben a kritikus helyzetben erős az érzés, hogy az egyház olyan, mint egy irányát vesztett hajó” – mondta egy kiemelkedő konzervatív katolikus a múlt héten. Nem nagy ügy, gondolhatnánk. Ferenc pápa ellenfelei hónapokon át kétségbe vonták a vezetési képességeit – különösen a családdal foglalkozó októberi vatikáni szinódus óta, amelyen liberális bíborosok előzetesen meghirdették az egyháznak a homoszexualitás és a második házasság ügyében elfoglalt álláspontjának puhítását, melyet a kollégáik darabokra szaggattak.

De ez nagy ügy. Az „irányát vesztett” megjegyzés nem egy rosszindulatú tradicionalista bloggertől, hanem Raymond Burke bíborostól származik, aki az Apostoli Szignatúra, vagyis a vatikáni legfelső bíróság elnöke.  Történetesen Ferenc pápa ki akarja tenni Burke-t, akinek bosszantja az a szokása, hogy úgy öltözzön fel a latin misére, mint egy karácsonyfa. De még nem jutott el oda. És most a legmagasabb rangú amerikai bíboros Rómában nyilvánosan megkérdőjelezi a Szentatya szolgálatát – meglehet XVI. Benedek emeritus pápa hallgatólagos egyetértésével. 

 
Nem történt hasonló ötven éve, a II. Vatikáni Zsinat színfalak mögötti hátba szúrásai óta. Mindez felveti a kérdést: vajon a katolikus egyház a liberálisok és a konzervatívok közötti polgárháború korai szakaszában van-e, amelyet nem a liturgikus pontosság (II. János Pál és XVI. Benedek idején ártatlan civakodások forrása), hanem a szexuális erkölcs alapvető kérdésein fognak vívni?
 
Az októberi szinódus katasztrófa volt Ferenc pápa számára. Mielőtt elkezdődött, sikeresen megcsavarta a katolikus hangulatot az elváltak és a melegek kérdésében. A barátságos vállrándítással a pápai repülőgépen előadott sor, „ki vagyok én, hogy ítélkezzek”, anélkül hozott barátságos szalagcímeket, hogy elkötelezte volna az egyházat hittani változtatások mellett. A konzervatívokat felriasztotta, de el kellett ismerniük Ferenc ravaszságát. „Ne felejtsük el, jezsuita” – mondták.
 
Azután Ferenc csinált valamit, ami nem túl ravasz. A szinódus megnyitásakor, ami normális esetben rutin lett volna, arra bátorította a bíborosokat és püspököket, hogy „őszintén beszéljenek”. Amit megtettek, de nem úgy, hogy ő várta.
 
A pápa első hibája Walter Kasper bíboros, a Vatikán 81 éves nyugalmazott ökumené-ügyi fejének felkérése volt a zsinat témájának meghatározására, még februárban, amikor a világ bíborosaihoz beszélt. Kasper azt mondta, meg kell fontolni, hogy az egyház megáldoztassa az újraházasodott katolikusokat. 
 
Még ha Ferenc támogatja is ezt a gondolatot – és ezt senki sem tudja – Kasper kiválasztása baklövés volt, mert a bíboros, bár szívélyes ember és kiemelkedő tudós, a németek által vezetett csoport vezetője, akik katolikus fogalmak szerint a teológiai spektrum balszélét jelentik. 1993-ban Kasper – akkor rottenburg-stuttgarti püspök – egyik aláírója volt a német püspökök levelének, melyben azt követelték, hogy a kánonjogilag érvénytelen házasságban élő katolikusok maguk dönthessék el, akarnak-e áldozni. A német egyház öntörvényű: habár a templomai üresek, ugyanakkor gazdag, hála a német egyházi adónak – és arrogáns. Hogy rövidre fogjuk a történetet, ez a csoport – amelyik kíméletlenül aknázta alá XVI. Benedek hatalmát, amikor ő volt a pápa – megpróbálta eltéríteni a szinódust.
 
Elrontották. A szinódus titkára, az olasz Bruno Forte érsek, írt egy félidei jelentést, amely azt sugallta, hogy a résztvevők el akarják ismerni a melegházasságok erényeit. Ezzel Forte – egy még radikálisabb figura – túljátszotta a szerepét. A szinódusi atyák legtöbbje nem akart ilyesmit. Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa, és George Pell bíboros, a Vatikán pénzügyeinek feje elborzadt. Gondoskodtak arról, hogy a végső jelentés az elváltak áldozását félresöpörje, a homoszexuális kapcsolatokat pedig meg sem említése. „A szinódus elutasította Ferencet a melegek ügyében”, jelentette a média – ez volt az utolsó, amit a pápa olvasni akart. 
 
Hogy tovább rontsa a helyzetet, Kasper adott egy interjút, melynek során azt mondta, hogy az anti-meleg afrikai bíborosok „ne nagyon mondják meg nekünk, mit csináljunk”. Ekkor Burke bíboros rasszistának nevezte őt. Kasper dühösen reagált és mindenkinek elmondta, aki meghallgatta, hogy az egyház hamarosan drasztikusan meg fogja változtatni a szabályait arról, kik járulhatnak áldozáshoz. Ez vágyálom.
 
És egy másik hang is megszólalt. Az utolsó pápa nem halott, nem szenilis és nem is olyan néma, mint gondoltuk, hogy lesz. A múlt hónapban XVI. Benedek az ordinariátus volt-anglikánjainak írt, melyben kifejezte örömét, hogy most a londoni Warwick Street egykori bajor kápolnájában imádkoznak; a római Pápai Urbán Egyetemnek a relativizmus veszélyeiről, és a legfontosabb, a régi liturgia támogatóinak. „Nagyon boldog vagyok, hogy az usus antiquor (a tradicionális latin mise) ma teljes békében él az egyházban, a fiatalok között is, melyet nagy bíborosok támogatnak és celebrálnak” – mondta. Valójában kevés bíboros celebrál a régi rítus szerint. Az egyik, aki igen, maga Raymond Burke. „Benedek ezt nagyon jól tudja – mondja egy ratzingeriánus. – Nem hiszi azt, hogy még pápa, de meghökkentette a látvány, ahogy Kasper szemétre veti a hagyatékát. és világosan kifejezte nemtetszését.”
 
Mit eredményez ez Ferenc számára? Olyan lesz kissé, mint a „Hamlet-pápa”, VI. Pál, akit boldoggá avatott? Támogat valamiféle reformot, de a bizonytalanság szemben álló csoportokra töri szét az egyházat, ami így az anglikánokra emlékeztet. XVI. Benedek régi ellenségei azt hiszik, rá tudják venni Ferencet arra, hogy nekik kedvezően töltse fel a bíborosi kollégiumot. Eközben Burke emelkedett ki, mint a keményvonalas tradicionalisták vezetője. „Nem akarta magának ezt a szerepet, de talán úgy tekint magára, mint egy Fisher Szent János-i figurára” – mondja egy vatikáni forrás; a párhuzam Péter utódának VIII. Henrik szerepét osztja ki.
 
Ferencnek amiatt kellene aggódni, hogy elveszíti a mérsékelt konzervatív katolikusok bizalmát. A New York Times kolumnistája, Ross Douthat, akiről senkinek sem a szélsőségesség jut az eszébe, azt gondolja, hogy ezt a pápát csak úgy lehet megóvni a tévedésektől, ha maga az egyház áll ellent neki. Cristine Odine, a Catholic Herald korábbi szerkesztője szerint „Ferenc csodákat tett az együttérző, csípőből adott megjegyzéseivel, melyek méregtelenítették a katolikus márkanevet. Megszemélyesíti az optimizmust – de amikor politikai lépésekre akarja átváltani, akkor nem uralja az eljárást vagy a részleteket. Az eredmény a zűrzavar.”
 
Mindez egy VIII. Henriknél sokkal közelebbi analógiára mutat. Van egy másik világszintű vezető, akit hatalmas izgalmak közepette választottak meg, aki meglepte híveit és csalódást okozott nekik, amikor válsághelyzetben érdektelennel, sőt tehetetlennek bizonyult. Borzasztó dolog ezt mondani, de lehet, hogy annak leszünk tanúi, amint Jorge Bergoglio Barack Obamává alakul.
 
(2014.11.8.)
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://kereszteny.mandiner.hu/trackback/14287