A hit nem szavazás kérdése

2014. október 24. 9:03

Raymond Leo Burke bíboros
Il Foglio
A szinódus nem egy demokratikus gyűlés, ahol a püspökök azért gyűlnek össze, hogy többségi szavazással megváltoztassák a katolikus tanítást. Interjú.

Mit láthatunk a „médiafüggöny” másik oldalán, mi történik a szinóduson?

A megbeszélések aggasztó elferdítését, mivel vannak, akik támogatnak egy olyan utat egy bizonyos gyakorlat elfogadása által, amely nem egyezik a hit igazságával. Habár evidensnek kellene lennie, hogy senki nem mehet tovább ezen az ösvényen, mégis sokan bátorítanak egy, a változásra való veszélyes nyitottságot, az elváltak és újraházasodottak áldozására vonatkozóan. Nem látom, hogyan lehetséges kibékíteni egymással a házasság felbonthatatlanságának megváltoztathatatlanságát a szabálytalan helyzetben élők áldozáshoz engedésének lehetőségével. Ha ezt tesszük, akkor úgy cselekszünk, mintha vitára volna bocsátható Urunk azon tanítása, miszerint aki otthagyja feleségét és más nővel házasodik össze, házasságtörést követ el.   

A „reformerek” szerint ez a tanítás túlságosan szigorú.

Elfelejtik, hogy az Úr biztosít minket afelől, hogy kegyelmével segít mindenkit, akit a házasságban való életre hív. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesznek nehézségek és szenvedés, de mindig lesz isteni segítség a velük való szembenézésre és arra, hogy végül hűek maradjunk.

Úgy tűnik, mintha kisebbségi álláspontot képviselne. 

Pár nappal ezelőtt láttam egy közvetítést, amelyben Kasper bíboros azt mondta, hogy a dolgok jó irányba haladnak a nyitás felé (a gyakorlat megváltozása felé). Pár szóban, az 5700000 olasz, akik nézték ezt az adást, most azt hihetik, hogy az egész szinódus ezen az úton menetel, és az Egyház elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy megváltoztatja a házasságról vallott tanítását. De ez egyszerűen nem lehetséges. Sok püspök mondta azt a beszédében, hogy a házasságról szóló tanításban nem lehetséges változás. 

De amit ön mond, az nem jelenik meg a Vatikáni Sajtóiroda napi összefoglalóiban. Ezt Müller bíboros is szóvá tette. 

Nem tudom, hogyan készülnek ezek az „összefoglalók”, de úgy tűnik a számomra, hogy valami nem működik jól, ha az információkat ilyen úton manipulálják, és csak egy álláspontot hangsúlyoznak ahelyett, hogy hű képet nyújtanának a számos, kifejezésre jutott véleményről. Ez nagyon aggaszt engem, mert a püspökök jelentős része nem fogadja el az Egyház tanításával való szakítás ötletét, de ezt kevesen tudják. Csak arról beszélnek, hogy szükséges, hogy az Egyház megnyissa magát a a világ zajos kényszere előtt, mint azt Kasper bíboros javasolta februárban. A valóságban elmélete a családról és a gyakorlat új formájáról az elváltakkal és újraházasodottakkal kapcsolatban egyáltalán nem új. Már harminc évvel ezelőtt is terítékre került. De február óta új életre kelt, és nem éppen ártatlan módon gyarapodik. Ezt azonban meg kell állítani, mivel a hit hatalmas kárára lehet. Püspökök és papok mondják nekem, hogy sok elvált és újraházasodott férfi és nő kéri őket máris, hogy áldozhassanak, mivel szerintük ezt akarja Ferenc pápa. A valóság, meg kell jegyeznem, éppen az ellenkező: Ferenc pápa még nem szólalt meg a kérdésben. 

De magától értetődőnek tűnik, hogy Kasper bíboros, és akik egyetértenek vele, bírják a pápa támogatását. 

Ez igaz. A pápa nevezte ki Kaspert a szinódus számára, és engedte, hogy a vita ezen a nyomon haladjon tovább. De, amint egy másik bíboros mondta, a pápa ennek ellenére még nem nyilatkozott az egész ügyben. Én igazán várom a nyilatkozatát, amely csakis az Egyház teljes történelmén átvonuló, eddigi tanításával összhangban lévő nyilatkozat lehet, amely tanítás sosem változott, mert nem tud változni. 

Egyes prelátusok, akik a hagyományos tanítást támogatják, azt mondják, hogy ha a pápa változásokat eszközölne (ebben a tanban), akkor támogatnák ezeket a változásokat. Nem önellentmondás ez?

Igen, ez önellentmondás, mivel a pápa Krisztus helytartója a földön, és ebből következően a hit igazságának legfőbb szolgája. Krisztus tanításának ismeretében nem látom, hogy miként lehetne lehetséges eltérni ettől a tanítástól egy doktrinális nyilatkozattal, vagy egy olyan lelkipásztori gyakorlattal, amely figyelmen kívül hagyja az igazságot. 

A hangsúly a pápa szerint a kegyelmen van, s ez a legfontosabb, nem pedig csak az eszme, aminek vezetnie kell az Egyházat: nem bátorítja ez annak az illúziónak a fennmaradását, amely szerint támogathatunk egy olyan lelkipásztori gyakorlatot, amely eltér a tanítástól?

Az ötlet azon elképzelés köré épül fel, hogy lehetséges egy Egyház, ami megbocsátó, és ugyanakkor nem tiszteli az igazságot.  De engem bánt az a feneketlen elképzelés, amely szerint, akár még ma is, püspökök és papok ne lehetnének megbocsátóak. Az Egyesült Államok egy vidékies táján nőttem fel, és emlékszem, amikor gyerek voltam, volt egy pár az egyházközségben egy közeli farmról, akik a templomunkba jártak misére, de sosem áldoztak. Amikor felnőttem, megkérdeztem apámat, miért volt ez így. Minden színlelés nélkül, egyenesen válaszolt. Elmagyarázta, hogy szabálytalan állapotban élnek, és elfogadták, hogy nem áldozhatnak. A plébános nagyon kedves volt velük és megbocsátó, és imádkozott azért, hogy a kegyelem munkálkodjon azon, hogy a pár egyszer majd a katolikus hittel összhangban élhesse az életét. Igazság nélkül nem létezhet megbocsátás. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy ha szeretjük a bűnösöket, akkor gyűlölnünk kell a bűnt, és mindent meg kell tennünk, hogy a bűnösöket elszakítsuk attól az ártalmas helyzetből, amelyben élnek.

A szobájában ott található a Szent Szív szobra. A kápolnájában, az oltár felett Jézus Szívének egy másik képe látható. Püspöki mottója: „Secundum Cor Tuum”. Ezek szerint a püspökök össze tudják egyeztetni a megbocsátást és a tanítást… 

Igen, ez arról szól, hogy közel kell lenni a kimeríthetetlenhez, és sosem elszakadni az igazságtól és szeretettől, Jézus dicsőséges, átszúrt Szívétől. És akkor a pap bölcsességet és erőt tud meríteni, hogy nyáját az igazság szerint és szeretetben vezesse. Az Ars-i plébános, Vianney Szent János úgy határozta meg a papot, mint a Jézus Szent Szívéből jövő szeretetet. A pap, aki egyesült a Szent Szívvel, nem fogja megadni magát a kísértésnek, hogy mást is mondjon a nyájának, mint Krisztus szavait, amelyeket az Egyház adott tovább hiánytalan módon. És nem fog abba a kísértésbe esni, hogy olyan szavakkal helyettesítse a tanítást, amelyek zavaros nyelvezetűek és könnyen hibához vezetnek. 

A reformerek viszont állítják, hogy a szeretet, az Egyház számára, abból áll, hogy halad a világgal.

Ez azok érvelésének a sarkalatos pontja, akik változást akarnak a tanításban vagy a fegyelemben. Meglehetősen aggaszt. Azt mondják, hogy megváltoztak az idők, és többé nem beszélhetünk természettörvényről vagy a házasság felbonthatatlanságáról. De az ember nem változott. Marad továbbra is ugyanolyan, amilyennek Isten akarta. Igaz, hogy a világ szekularizáltabbá vált, de ez csak arra ok, hogy még többet beszéljünk az igazságról, világosan és erélyesen. Ez a mi kötelességünk, de amint azt Szent II. János Pál írta az Evangelium Vitae-ben, a nevén kell neveznünk a dolgokat. Nem használhatunk olyan nyelvet, ami kétértelmű, csak hogy a világ kedvére tegyünk. 

A világos fogalmazás mintha nem lenne az újítók elsődleges szempontja, például nem hiszik, hogy ellentmondanak saját maguknak, amikor azt állítják, hogy az elváltak és újraházasodottak áldozását lehetővé kell tenni, ugyanakkor állítják, hogy elismerik a házasság felbonthatatlanságát.

Ha valaki komolyan megerősíti a házasság felbonthatatlanságát, megteheti a lépéseket, hogy kijavítsa a szabálytalan állapotot, amelyben találja magát, vagy nem áldozhat. Nincs középút.

Még az úgynevezett „ortodox válás” sem?

Az ortodox gyakorlat, amit az economián alapul, egy második vagy harmadik házasság lehetőségét fenntartva, amelyet bűnbánatiként értelmeznek, történelmileg és ténylegesen igen összetett. Akárhogyis, a Katolikus Egyház, amely évszázadokon át tudatában volt az ortodoxok ezen gyakorlata létezésének, valamiért mégsem vette át, az Úr szavainak alapján, ahogy az Szent Máté evangéliumában van (19,9). 

Nem gondolja, ha ez az engedmény megvalósul, számos másik fogja követni?

Bizonyára. Most azt mondják, hogy csak néhány esetben tennék lehetővé. De bárki, aki ismeri az emberi természetet, tudja, hogy ha teszünk egy engedményt egy esetben, akkor a többiben is engedni fogunk. Ha az elváltak és újraházasodottak házasságát érvényesnek fogadjuk el, akkor ez kinyitja az ajtót azon kapcsolatok elismerése felé is, amelyek úgyszintén nincsenek összhangban Isten törvényével, mert le lesz rombolva a bástya, ami biztosítja azt a helyes tanítást és a megfelelő lelkipásztori gyakorlatot, amely abból származik. 

Az újítók gyakran egy olyan Jézusról beszélnek, aki tolerálja a bűnt, és találkozik a népével. Ez volt a helyzet?

A Jézusról alkotott ezen kép egy olyan találmány, amit nem támasztanak alá az evangéliumok. Mindenkinek el kell gondolkodnia azon az ellentéten, ami a világ és az evangélium közt van Szent János evangéliumában. Jézus volt azon idők legnagyobb ellenfele, amelyben élt, és az marad a mi időnkben is. Különösen is arra gondolok, ahogy a házasságtörő asszonyhoz beszélt: „Én sem ítéllek el; menj, és ne vétkezz többet.” (János 8,11)

Az elváltak és újraházasodottak áldozáshoz járulásának engedélyezése veszélyezteti a házasság szentségét, de az Oltáriszentséget is. Nem észlel egy olyan mozgalmat, amely az Egyház leglényegét, szívét érinti?

A korintusiakhoz írt első levélben, a 11. fejezetben Szent Pál azt tanítja, hogy bárki, aki bűnös állapotban áldozik, a saját kárhozatát idézi elő. Az Oltáriszentség befogadása azt jelenti, hogy az áldozó egységben van Krisztussal, és alkalmazkodik hozzá. Sokan azzal válaszolnak ezt ellenzendő, hogy az Oltáriszentség nem a tökéletesek szentsége, de ez téves érvelés. Senki sem tökéletes, és az Oltáriszentség azok szentsége, aki küzdenek a tökéletességért, azon a módon, ahogy Jézus tökéletességre hív minket: legyetek tökéletesek, mint amiképp Atyátok is tökéletes a mennyben (Mt 5,48). Még azok is, akik küzdenek a tökéletességért, követnek el bűnt, és ha a halálos bűn állapotában vannak, nem járulhatnak áldozáshoz. Ahhoz, hogy áldozáshoz járulhassanak, bűnbánattal meg kell gyónniuk bűneiket, azzal az elhatározással, hogy többé nem vétkeznek. Ez mindenkire nézve kötelező, beleértve az elváltakat és újraházasodottakat is.

Ma az áldozáshoz járulás szinte már nem is szentségi cselekmény sokak számára, hanem inkább társadalmi tett. Többé nem arról van szó, hogy Istennel egyesülünk, ha áldozunk, hanem ezáltal ismerik el, hogy része vagyunk egy közösségnek. Nem ez a probléma gyökere?

Ez bizony így van. A protestáns elképzelés egyre inkább befurakodik. És ez nem csak az elváltakkal és újraházasodottakkal kapcsolatban van így. Gyakran hallani, hogy hangot adnak azon érzésnek, miszerint olyan különleges alkalmakkor, mint az elsőáldozás és gyermekeink bérmálkozása, vagy az esküvő, még a nem katolikusokat is áldozáshoz kellene engedni. De ez, még egyszer, ellentétes a hittel és az magának az Oltáriszentségnek az igazságával.

Ahelyett, hogy ezekről vitázik, mit kellene tennie a szinódusnak?

A szinódus nem egy demokratikus gyűlés, ahol a püspökök azért gyűlnek össze, hogy többségi szavazással megváltoztassák a katolikus tanítást. Azt szeretném, ha a szinódus olyan alkalom lenne, ami által a pásztorok kifejezik támogatásukat azon családok felé, akik hitüket és hivatásukat jobban akarják élni. Úgyszintén szeretném, ha a szinódus támogatásáról biztosítaná azokat a férfiakat és nőket, akik bár nehézségekkel teli helyzetben vannak, mégsem akarják elszakítani magukat az evangélium tanításától. Ennek a szinódusnak a családról kellene szólnia, ahelyett, hogy beleveszünk olyan vitákba, amelyek haszontalanok és olyan ügyekről szólnak, amelyek által meg szeretnének változtatni olyan igazságokat, amelyeket nem lehet megváltoztatni. Nézetem szerint jobb lett volna, ha ezeket az ügyeket levettük volna a napirendről, mivel ezek nem bocsáthatóak vitára. Inkább arról kéne beszélnünk, hogyan tudjuk segíteni a híveket a házasság igazságának megélésében. A gyermekek és fiatalok neveléséről kellene beszélnünk, akik anélkül készülnek házasodni, hogy ismernék a hit alapvető elemeit, és ezért aztán letörik őket az első nehézségek a házasságukban, amelyekkel szembetalálják magukat.

Nem gondolnak a reformerek azokra a katolikusokra, akik egyben tartották a családjukat, még nagyon nehéz helyzetekben is, és azokra, akik még ilyen helyzetekben is elutasították, hogy új életet kezdjenek?

Annyi sok ember, aki végigcsinálta eddig ezt a fáradságos életet, kérdez engem, hogy akkor ők most teljesen rosszul döntöttek? Azt kérdezik, hogy akkor hiába áldozták fel az életüket, mert végül mindez hasztalan volt? Ez elfogadhatatlan. Ez árulás. 

Nem gondolja, hogy a morális krízis együtt jár a liturgia válságával?

Bizonyára. A zsinat utáni időszakban bekövetkezett a hitélet és az egyházi fegyelem összeomlása, amit különösen is megfigyelhettünk a liturgikus válságban. A liturgia ugyanis egy emberközpontú tevékenységgé vált. Végezetül oda lyukadtunk ki, hogy a liturgia az emberről alkotott elképzeléseink tükörképeként végezte, ahelyett, hogy Isten dicsőítéshez való jogának elismerése lenne, amint azt Ő maga kéri. Ettől a ponttól kezdve a morális szférában is a figyelem szinte kizárólag az ember szükségleteire irányul,  nem pedig arra, amit a Teremtő teremtményeinek szívébe írt. A lex orandi mindig a lex credendihez van kötve. Ha valaki nem imádkozik megfelelően, nem fog megfelelően hinni, és nem fog megfelelően viselkedni. Amikor például a hagyományos, tridenti misét megyek bemutatni, rengeteg fiatal, hűséges családot látok, sok gyermekkel. Nem hinném, hogy ezeknek a családoknak nincsenek problémái, de magától értetődő, hogy több erejük van szembenézni a problémákkal. Mindez üzen nekünk valamit. A liturgia Krisztusban való életünk legtökéletesebb és legteljesebb kifejeződése, és amikor ezt kisebbítik vagy elárulják, az minden területen árt a hívek életének.

Mit tud mondani egy pásztor egy katolikusnak, aki zavartnak érzi magát a változás ezen szeleitől?

A híveknek bátraknak kell lenniük, mert az Úr sosem fogja elhagyni az ő Egyházát. Arra kell gondolnunk, az Úr miként csendesítette le a viharzó tengert, és hogy mit mondott a tanítványainak: „Mit féltek, kishitűek?” (Mt 8,26) Ha a zavarodottság ezen időszaka veszélyezteti a hitüket, még keményebben kell dolgozniuk azon, hogy igazán katolikus életet éljenek. De tudatában vagyok, hogy ezekben az időkben így élni nagy szenvedések forrása lehet. 

Nehéz nem arra gondolni, hogy ez a büntetés ideje.

Elsőként is saját magamért aggódhatom. Ha szenvedek az Egyház mostani állapota miatt, arra gondolok, hogy az Úr azt mondja nekem: megtisztulásra van szükségem. És emellett arra is gondolok, hogy ha a szenvedés olyannyira elterjedt, akkor az azt jelenti, hogy az egész Egyháznak meg kell tisztulnia. De ez nem azért van, mert Isten pusztán arra várna, hogy megbüntethessen minket. Ez a saját bűneink miatt van. Ha valamiképp elárultuk a tanítást, az erkölcsi parancsokat vagy a liturgiát, ez elkerülhetetlenül azzal jár, hogy szenvedésen megyünk keresztül, ami megtisztít minket, hogy visszatereljen a keskeny útra.
 
(2014. október 13.)
 
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 8 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés