Isteni idővel a megbolondulás ellen

2014. július 17. 15:44

Vértesaljai László SJ
A Szív
Ma nem akarjuk, hogy megmondják nekünk, mikor mit csináljunk, majd úgy elvészünk az időben, hogy azt sem tudjuk, hány óra van, pedig egy csomó ketyegő óra vesz körül minket. Nem tudjuk, merre tartunk, honnan jövünk – bölcső, koporsó! – s hol a helyünk.

Nehéz ezt megtenni a sokat emlegetett »rohanós világban«.

Az élet művészete a kettős idő szőttesének készítése. Van egy vastagabb fonat, ez a kronotikus idő, és egy vékonyabb, a kairotikus. Ha jól szőjük egybe a kettőt, nem égünk ki. Nekem Jálics Ferenc atya, a szemlélődő ima mestere mondta el, mennyire fontos a ketyegő idő. Többször voltam nála tíznapos lelkigyakorlaton. Arra kért bennünket, menjünk egy nappal hamarabb, amikor még nincs közös foglalkozás, csak sétálunk, nézelődünk, pihenünk. Ez segít abban, hogy az otthoni lázas, amolyan Márta-féle tevékenységünk hullámai elüljenek bennünk, és megszülessen a máriás odafigyelés képessége. Jálics atya egyébként bőséges alvásra is buzdít minket: nem jó keresztény az, aki nem alussza meg az időt, ami ahhoz kell, hogy nyugodtan tudja végezni az Istentől rábízott munkáját. Olyan világban élünk, hogy nem alszunk eleget, és feláldozzuk a pihenés rekreatív, Istennek adott jellegét. Ez nehéz kereszt nekem is, mert ebben az esetben a hozzám forduló embereknek kell azt mondanom, hogy nem érek rá. A napi tevékenységem 60 százaléka ugyanis személyes beszélgetésekből áll. Az idő szerintem nem önmagában gyógyít, ahogy mondani szoktuk, hanem valójában az itteni földi időbe beléojtott isteni idő gyógyít. Az élet, a tevékenységeink kikérik a szolgálatunkat. Ha tudunk bánni az idővel, és megállunk egy napi igére, ha időnként, netán rendszeresen együtt vacsorázik a család, az már kairosz, és nem kronosz. Vasárnap nemcsak a templom az Isten terepe, hanem a mise utáni beszélgetések, találkozások, az ebéd is. Nálunk, jezsuitáknál ez a vasárnapi déli mise utáni agapé, mi úgy hívjuk rekreáció. Ilyenkor nem tervezünk, csak együtt vagyunk és beszélgetünk. Az ilyen felszabadulás – úgy tűnik – mintha ma már csak az öreg parasztemberek és a szerzetesközösségek, valamint az idő megállítására képes felelős emberek kiváltsága volna. Ugyanakkor fantasztikus mennyiségű pénzt, energiát fordítunk arra, hogy megnöveljük az életünk hosszát. Mire jó ez? Miért akarunk többet élni? Ez önmagában jó? (...)

A vallás által tagolt idő, a szent idők, mérföldkövek elvesztése milyen hatással van a társadalomra?

Beláthatatlan következményei vannak. Elvették ezt a szent időt, és adtak nekünk szabad szombatot, már szinte szabad péntek is van. Ebből lett a hétvége, a weekend, ami szintén nyüzsi, és a legtöbb ember nem tud vele jól élni. Az apostolok napja a vasárnap, az Úr napja még a hét első napja volt. Mára lemaradt, utolsónak! A középkor világa még abban a metrumban élt, amit az évszakok, a földmíves ember idő-kultúrája, kelése-fekvése meghatározott. S ezt nemde főként a Benedek-rendiek adták Európának, a tempus és az ager, a szántóföld kultúráját!!! Akkor ebbe a térfogatba belefért egy egész élet. Bölcsőtől – koporsóig. Most rengeteg egyéb lehetőségünk van, mégis hihetetlenül elszegényedtünk. Idővel az időben egyre szegényebbek lettünk. A mai lelki-betegségek egyik döntő forrása az idővesztés. A vallási hagyományok – a keresztény, a zsidó, az iszlám, a buddhista, a hindu, stb. – elosztják az időt a tevékenység és az örökkévalóság közt, és így egy szép, »hagyományos« rendet teremtenek, amit közösségileg élnek meg. Ma nem akarjuk, hogy megmondják nekünk, mikor mit csináljunk, majd úgy elvészünk az időben, hogy azt sem tudjuk, hány óra van, pedig egy csomó ketyegő óra vesz körül minket. Nem tudjuk, merre tartunk, honnan jövünk – bölcső, koporsó! – s hol a helyünk.

Hogyan lehet mindezt visszaszerezni?

Ebben sem vagyok pesszimista, csak éppen látom, hogy mi a helyzet. A reményem, bizakodásom az, hogy tapasztalom, közösségek születnek. Civil kezdeményezések, együtt menetelő turisták, közösen kerekező biciklisek. Ez teljesen más idődimenzió, amit nem lehet autóban ülve érezni, csak biciklivel vagy gyalog. S ott van a vallások, felekezetek, lelkiségi közösségek világa, a maguk stabil programjaival. Minél inkább hazaviszi egy keresztény a gyülekezetéből az ottani lelkületet és templomot csinál a házából, annál szebb »időcopf«-ot fon ő maga is. Isten már odaadta magát, nekem is oda kell adnom magam. Akkor tudom befogadni az odaadott Istent, ha megpróbálok rendszeresen megállni. Aki hosszabb távon, stabilan kitart amellett az öt perc mellett, amiben felolvassa az igét például a családjának, az az örökkévalóságot biztosítja, már itt és most.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés