Gyalázat zajlik Magyarországon

2014. július 16. 11:58

Iványi Gábor
Amerikai Népszava

Olyan gyalázat zajlik Magyarországon, hogy példabeszéddé leszünk. Interjú.

Egyáltalán szükségük van az állam támogatására, ha enélkül is fenn tudnak maradni?

Természetesen vannak elmaradásaink, amelyeket, ha érvényt szereznek a strasbourgi döntésnek (hogy tudniillik vissza kell állítani egyházi státuszunkat, és meg kell egyezni velünk az anyagi kártérítésben a következő fél év során), akkor mi is mindent rendezünk. Fejlesztésre már alig futja: a legsürgetőbb hibákat reparáljuk, autóparkunk mélyen elhasználódott, leépült, rengeteg felújítást kellene végeznünk, de e pillanatban még élünk.

Bizonyos alapnormatívát megkapunk az eddigi szerződéseink alapján, bár vannak arra utaló jelek, miszerint ahol lehet, az állam fel akarja ezeket mondani, és próbálja első lépésben azt sugallni, »civil szervezetként« tartsuk el önmagunkat.

Igazságtalannak tartom, hogy a civil szervezetek más elbírálás alá esnek, mint például az egyházak. Tehát a kivételezést nem tartom helyesnek, de azt sem, hogy az egyházak az államtól átvállalt feladataikban alul legyenek támogatva. Fontos megjegyeznem: az egyházaknak nem kellene beférkőzniük olyan ügyekbe, amelyekben az állam volna hivatott általános és alapvető szolgáltatást biztosítani a sokszínű társadalom számára. Ilyen a közoktatás, az egészségügy, a szociális ellátás. Mi nem is ezt tesszük: kizárólag a mélyszegénységben élőknek mozgósítjuk nemcsak az államtól kapott pénzeket vagy az egyház saját bevételeit, hanem kapcsolataink révén a külföldi támogatók adományait is. Úgy vélem, ebben nyugodtan szerepet vállalhatna bármelyik egyház.

Némelyek szerint azért harcol ennyire az elismertetésért, mert anyagi érdeke fűződik hozzá, a megélhetése függ ettől.

Mindenki magából indul ki, én nem ezért küzdök. Akik ilyet gondolnak, azok tájékozatlanok, vagy önmagukból, a maguk önzéséből indulnak ki. Tisztességesen nem tehetek mást. Én már végigcsináltam ezt egyszer a hetvenes években. Nem történt azután sem semmiféle anyagi rehabilitáció, nem ezért küzdök. És nem érdekel azok véleménye, akik minden alapot nélkülöző módon ilyet állítanak, mondom újra.

Ha ez eleve a jogállamisággal szembemenő folyamat, akkor miért megy el bizottsági meghallgatásokra, és csinálja végig a procedúrát, bizonyítva például, hogy megvan a 10 ezer tagjuk?

Ez a kérdés felvethető Szókratésznál is: miért issza ki a méregpoharat, holott ártatlan? Sőt, az államnak ezt mondja a búcsúbeszédében: ki kellene őt tüntetni mindazért, amit a hazáért tett. Ám mint jó polgár engedelmeskedik a törvényes előírásoknak, és elszenvedi azt, amit kora úgynevezett jogszabályai alapján el kell szenvednie.

Zsarolt helyzetbe kerültünk, mert a kormány kijelentette, hogy amennyiben elzárkózunk az eljárásoktól, indok nélkül elveszik az összes vagyonunkat, és törölnek a nyilvántartásból. Világosan látszik: azért kellett ez az álszent, törvénytelen akció, hogy a végén kimondják: nem jár nekünk elismerés, tehát ugyanoda lyukadunk ki, mintha nem is vettünk volna benne részt. Közben eltelt három év. Addig is léteznünk kellett egy szinte háborús helyzetben (amilyet a miniszterelnök szívesen produkál), és valahogy túl kellett élni. Ennek érdekében kénytelenek voltunk figyelembe venni az erősebb ellenfél diktálta szabályokat.

Aztán kiderült, persze, hogy nem veszik komolyan a jogállamot, és a saját alaptörvényüknek is ellentmond, ahogy velünk bánnak. Fütyülnek Strasbourgra, az Alkotmánybíróságuk (AB) által egyértelműen alkotmánysértőnek nyilvánított döntéseiket pedig berakják az Alaptörvénybe. Ilyen a hajléktalanok ügye is: a világon nincs még egy ország, amelyiknek az alkotmányában benne van, hogy a szegénység büntethető.

Olyan gyalázat zajlik Magyarországon, hogy példabeszéddé leszünk. Mi azt bizonyítjuk, hogy készek volnánk a hatalommal a párbeszédre; igen, elmegyek az Országgyűlés igazságügyi bizottsága elé, igen, válaszolok a kérdéseikre. Nyilvánvaló, hogy most azonnal tapsolniuk kellene annak, amit én ott elmondtam, és megszakítva mindent, ki kellene jelenteniük, hogy bocsánatot kérnek, amiért eddig szórakoztak velünk, és követelik a plenáris üléstől, hogy ismerjék el jogainkat. Nem ez történik, hanem annak ellenére, ami ott elhangzott, kijelentik, hogy nem volt meggyőző, amit hallottak.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://kereszteny.mandiner.hu/trackback/13511