Megújul a katolikus egyház

2014. május 21. 11:45

Rezsőházy Rudolf
Mos Maiorum
Ha a történelmi tapasztalatot és a szociológia téziseit vesszük figyelembe, az egyház hajójának el kellett volna süllyednie azon társadalmak letűnésével, melyekkel összefonódott.

Ha a történelmi tapasztalatot és a szociológia téziseit vesszük figyelembe, az egyház hajójának el kellett volna süllyednie azon társadalmak letűnésével, melyekkel összefonódott. Az a tény, hogy túlélte az összes befogadó rezsimet, és 2000 éves múlttal dicsekedhet, kivételes teljesítménynek számít.

A dialektikus hullámzást a fellendülés és a hanyatlás között jól megfigyelhető jelenségek jelzik. Így például a fellendülés fázisában a hit terjed, elmélyül, kezdeményezések burjánzanak, hivatások születnek, a művészetek virágoznak, a vallás erősen befolyásolja a hétköznapi életet, a szokásokat, stb. A hanyatlást ezen jelek ellenkezői jellemzik: a hit meginog, a hitetlenség terjed, a rutin uralkodik, a gondolat kimerül, a művészet nem alkot csak másol, a hétköznapi élet erkölcsi színvonala süllyed…

A hanyatlás krízisbe torkollik. Az egyház többször került már a létét fenyegető válságba, mint például a 11. században Róma és Konstantinápoly elválása alkalmával vagy a reneszánsz pápaság visszaélései, erkölcsi romlása, a hitviták fellángolása, a protestantizmus megalakulása, a vallásháborúk következtében.

Ha korunkat kívánjuk értékelni, idézhetünk negatív és pozitív elemeket egyaránt. Európában panaszkodhatunk a vallásgyakorlat gyors csökkenése valamint a kereszténységnek a közéletből való kiszorulása-kiszorítása miatt. Azonban az egyház mozgósító ereje érintetlen maradt. Olyan nagy események mint egy pápai utazás, egy római szentté avatás, az ifjúsági világnapok vagy a híres zarándokhelyek sokszor milliós tömegeket mozdítanak meg. Az egyház és az állam szétválasztása, noha eleinte károsnak vélték, végül is jó megoldásnak bizonyult. Az 1960-70-es években a papi hivatás válsága jelentősen fogyasztotta az egyház szolgáinak számát. De ugyanakkor a II. Vatikáni Zsinat fontos reformokat vezetett be, hogy az egyház megfeleljen a modern idők követelményeinek. 300 évig tartó gyanakvás és rivalizálás után a különböző keresztény egyházak közeledni kezdtek, s már nem eretnekeknek, hanem testvéreknek tekintik egymást. Napjainkban azonban az ökumenikus mozgalom stagnálni látszik, és új lendületre vár.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 51 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az Egyház mindig akkor volt a legerősebb, akkor tisztult meg és mintegy született újjá Krisztusban amikor üldözve volt. Mert a valódi harc nem földi hatalmak ellen folyik

Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.

Az Egyháznak ezt a csatát kell megnyerni. A vértanúk, mártírok, hitvallók megnyerték, pedig látszólag úgy tűnt, hogy őket győzték le. :)

Számomra azért némiképp ijesztő az a folyamat amely oda vezetett, hogy egy bíboros akár azt is kijelentheti, minden különösebb következmény nélkül, amit anno Lustiger bíboros kijelentett (és ez csupán egy példa a sok furcsa, ellentmondásos nyilatkozatok közül amelyek az Egyház bizonyos képviselőihez köthetőek)

"Lustiger arról is beszél, hogy az egyház nem csupán Izrael helyére akar állni, hanem ebbéli igyekezetében Istent is kiküszöböli, azt hirdetve, hogy Isten országa elérkezett, ez pedig az egyház lenne. Ha Isten országa és királysága szerintük ilyen módon már elérkezett, az egyház uralkodik is Isten helyett."

És ebből az emberből akár pápa is lehetett volna, legalábbis szóba került, mint esélyes!

http://kics.it/JX2JHQ

A Szentírás világosan beszél arról, hogy Jézussal elérkezett az Isten országa,és a benne hívők szívében, az ő hitük és cselekedeteik által épül a Földön.

Nyilván van ilyen összefüggés. A zsinat egyik fő mondanivalója mindenki egyetemes meghívása az életszentségre. Azt viszont nem teszi világossá a zsinat hasonló tekintéllyel, hogy ha mindenkinek a saját életútján szentnek kell lennie, és pl. a házasság útján elérhető a teljes életszentség, akkor egy-egy kiemelt csoporttól, a papságtól és a szerzetesektől milyen teológiai alapon várunk különleges aszketikus gyakorlatokat, mindenekelőtt a megtartott cölibátust.

Másrészt itt a nihilizmus problémája, amit emlegetni szoktam ezeken a posztokon: a "mindenki" és a "senki" között igazából nem olyan nagy a távolság, mint elsőre látszik. Ha mindenki meg van hívva az életszentségre, akkor senki nem érezheti azt, hogy őt Isten különös módon szólítja. Miért különbözzek én akár csak abban "mindenki"-től, hogy én eljárok szentmisére?

Mindez persze nem végiggondolt teológia, mert végiggondolt teológia szintjén érvényes minden, amit az egyház addig állított. Ezek a zsinat utáni új helyzetben, új teológiai nyelven meg nem válaszolt lelki kérdések.

Viszont: amit a zsinat kimondott, az akkor is stimmel. Tényleg meg van mindenki hívva az életszentségre, és ezt a zsinat előtti szemlélet nem ilyen formában hangsúlyozta. A zsinat előtti szemlélet lényege, hogy papság különleges, példamutató életszentségre van meghívva egy uniformizált életformában, a hívek életszentségének a lényege meg az, hogy hallgatnak a papokra.

Ez a zsinat előtti szemlélet egy katolikus gettót hozott létre. Tényleg erős volt az egyház, de csak egy bizonyos körben: azok között, akik a klub szabályait gyermekkoruktól megszokták, elfogadták.

A jelenlegi egyházi felfogás mindenféle emberrel képes kommunikálni, tényleg képes mindenkit megszólítani, az viszont egyéni elkötelezettség, és megélt hit kérdése, hogy van-e számukra érvényes mondanivalónk.

Úgy mondanám, hogy a zsinat utáni egyház krisztocentrikusabb lett. De igazából ez is benne volt már a levegőben. Karl Rahner szerint már az I. Vatikáni zsinatnak is volt egy krisztocentrikus fordulata, amikor dogmaként mondta ki, hogy Isten léte és jósága a józan ész fényében (tehát egyház és papok közreműködése nélkül) megismerhető. Ha ez így van, márpedig ez katolikus dogma, akkor mi is az egyház és a papok dolga? Kifejezetten és csakis Jézus Krisztus hirdetése. Érdemes megnézni, hogy Magyarországon az I. Vatikáni Zsinat után bukkan föl egy Prohászka Ottokár.

Ez egyrészt másodkezű idézet, másrészt meg hogyan is szól a Miatyánk? :-)

Akkor most elérkezett a mennyek országa vagy nem?

Nem azt kérdezem, hogy kiteljesedett-e abban az értelemben, ahogyan a Jelenések könyvében lehet olvasni, hanem elérkezett-e közénk?

Sajnos francia nyelven nem beszélek, tehát 'elsőkézbeli' idézettel nem tudok szolgálni.

Amúgy egyetértesz azzal amit a bíboros az Egyházról mondott (tételezzük föl, hogy igaz) miszerint Izrael helyére állt és uralkodik Isten helyett?

megj. Megpróbálok angol nyelvű forrást találni, persze megtörténhet, hogy azt sem fogod autentikusnak tartani.

Mondott érdekes dolgokat a bíboros, egy másik példa

Cardinal Lustiger remained proud of his Jewish roots and claimed an identity as both a Jew and a Christian, a position that was criticized by a number of Jewish authorities. The Cardinal stated: “For me, the vocation of Israel is bringing light to the nations. That is my hope, and I believe that Christianity is the means for achieving it.''

Izrael küldetése, hogy világosságot hozzon a nemzeteknek. Ebben remélek, és hiszem, hogy a kereszténység ennek eszköze.

http://kics.it/YQphg

Biblikusan azt mondanám, hogy Isten országa rejtetten van jelen itt, a világban. Elérkezett, mert Krisztus föltámadt, de Te úgy látod, hogy minden térd meghajlik előtte, ahogy a Fil 2,8 jelzi? A teológia egyik kedvelt paradoxonja, hogy jelenleg a "már" és a "még nem" feszültségében élünk.

A zsidókat illetően azt gondolom, hogy nagyon másképp alakult volna a történelem, ha Szent Péter pünkösdi prédikációja az egész népet megszólította volna, és megtérnek ahhoz, akit átszúrtak.

Lehet egy olyan virtuális történelmen fantáziálni, ahol ilyen módon maga az eredeti Izrael lett volna a népek világossága. Lustiger olyan zsidó, aki megtért ahhoz, akit átszúrtak, tehát részéről egy ilyen teológiai modell hangoztatása hiteles. Én nem mondanék hasonlókat, mert nem vagyok zsidó.

Eszkatológiai értelemben nem teljes, erre utaltam, viszont elérkezett, az Egyház is ilyen értelemben hirdeti és végképp nem értem, hogy ezzel Lustigernek mi volt a problémája. Miért bírálta az Egyházat? Te érted?

Igaz, hogy Lustiger megtért, de ő nem azonos Izrael egészével, amelyről tudjuk, hogy nem tért meg. Ő Izraelről, mint egészről beszélt és nevezte a világ világosságának, a kereszténységet viszont csak eszköznek. Ez számomra elfogadhatatlan.

Ami érdekes, hogy a rabbik állandóan tiltakoztak az ilyen és ehhez hasonló kijelentései miatt, ahogy olvasom a neten, mert pontosan tudták, hogy nem igaz.

Jut eszembe nem is olyan régen éppen Te voltál az aki azt állítottad, hogy valaki vagy zsidó vagy keresztény, a kettő együtt nem megy. Amikor a Jézusban hívő zsidókról beszéltünk.

Lustiger mindkettőnek vallotta magát. Erre jöhetne az az érv, hogy gondolhatta csupán származási értelemben, nem vallásiban. El is fogadnám mint érvet, ha nem Izraelt tartotta volna a világ világosságának.

Szerintem Lustiger fejében a valóságtól elrugaszkodott teológiai modellek voltak, amik persze a valósággal való találkozáskor elég irritálónak tűnhetnek, de attól még elvben...

Szóval Izrael eredeti küldetése a Megváltót adni a világnak. Ebben a küldetésben bezony alapjában célt tévesztett, hiszen nem ismerte föl a saját Megváltóját. De akár föl is ismerhette volna, legutoljára Szent Péter pünkösdi beszédekor, és Lustiger egy ilyen virtuális történelem iránti nosztalgiát igyekezett fölkelteni. Ennyi. Nyilván idegesítette a rabbikat is, a valódi történelmet komolyan vevő keresztényeket is, de semmi gyakorlati jelentősége nincs.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés