II. János Pál és XXIII. János szentté avatására készülve

2014. április 18. 11:01

Ternyák Csaba
Magyar Kurír
II. János Pál pápával viszont az volt a tapasztalatom, hogy neki mindig a beszélgető partnere volt a legfontosabb.

Mikor találkoztak először személyesen?

Először a czestochowai búcsún láttam 1976-ban, amit ő celebrált még krakkói érsekként. 1983-ban Bécsben a pápalátogatás alkalmával szakadó esőben vettünk részt a szabadtéri szentmisén. Bőrig ázva álltam az út mellett, amikor először találkozott tekintetünk. Később egy zarándoklaton közös fotó is készült. Ez azóta is a legkedvesebb fényképeim közé tartozik. Szívesen emlékszem vissza arra is, amikor a püspököm, Pataky Kornél magánkihallgatáson járt a Szentatyánál, ahová én is elkísérhettem. Amikor bemutatott neki, elmondta rólam, hogy éppen azon a napon lettem harminchárom éves. »A mi Urunk, Jézus Krisztus, amikor harminchárom éves volt, már megváltotta a világot« – fordult felém széles mosollyal a pápa. »És te mit tettél?« – kérdezte. Erre persze nem lehetett semmit válaszolni. Számos alkalommal kerültem később a közelébe a Pápai Magyar Intézet növendékeként, majd az intézet rektoraként reggeli szentmiséin többször részt vehettem. Arra emlékszem, hogy mindig nagyon közvetlen, derűs, érdeklődő volt. A nagy emberek gyakran saját ügyeikkel, gondjaikkal vannak elfoglalva. II. János Pál pápával viszont az volt a tapasztalatom, hogy neki mindig a beszélgető partnere volt a legfontosabb.

Mondana egy meghatározó élményt az 1991-es pápalátogatásról a Szentatyával kapcsolatban?

Amikor a debreceni nagytemplomban református testvéreinkkel találkozott, nagy meglepetést és élményt szerzett minden jelenlévőnek, hogy programon kívül a gályarabok emlékművéhez vonult, ott csendben imádkozott, majd megkoszorúzta azt. Ez a gesztusa mérföldkő a hazai ökumenikus párbeszéd történetében. A pápa cselekedete a református püspököket arra indította 1993 januárjában az ökumenikus imahéten, hogy virágot vigyenek a kassai vértanúknak az esztergomi bazilikában található ereklyéihez. Ezek a kölcsönös gesztusok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egyre inkább a bizalom légköre alakuljon ki a keresztény felekezetek között.

Nem sok főpásztornak adatik meg, hogy maga a pápa szenteli püspökké. Hogyan emlékszik vissza erre a kegyelmi történésre?

Nagy meglepetés volt a kinevezésem önmagában, hiszen 39 évesen lettem püspök, ráadásul azt is közölték velem, hogy a Szentatya kíván felszentelni Rómában. Különleges élmény volt, amikor tizenegyen álltunk, térdeltünk, majd később leborultunk Szent Péter sírja fölött, az apostolok fejének akkori utóda előtt és közben zúgott felettünk a Mindenszentek litániája. A szentekben jelen volt a kétezer éves egyház múltja, a pápában és a jelenlévő nagyszámú püspökben és hívőben ott volt a jelene, bennünk pedig az egyház jövője.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés