Húsvéti üdvözlet

2014. április 18. 10:50

Adorjáni Dezső Zoltán
Magyar Kurír
Gyerekkoromban nagy-nagy lelki, fizikai intenzitással éltem át a húsvéti ünnep varázsát.

„Gyerekkoromban nagy-nagy lelki, fizikai intenzitással éltem át a húsvéti ünnep varázsát. Még most is elevenen élnek bennem a bácsfalusi, türkösi locsolások nagyon szép és felejthetetlen emlékei. A készülődés izgalma, a tojásfestés, a nyuszi ajándékai, az ünnepi istentiszteletek, a családi együttlét, és persze – az ünnep csúcsa – az igazi varázs: az öntözés. Látom magamat 8-9 éves gyerekként, ahogy kistáskával az oldalamon, két-három hasonszőrű tettestársam kíséretében már jókor reggel elkezdtük házról házra járni a falut. Nem volt a kerek világon nálunk lelkesebb, boldogabb ember, szívből hadartuk el, ha kellett százszor is a betanult verseinket, rigmusainkat, s szórtuk bőséges örömmel kétes illatú kölnivizünket fűre-fára, csak hogy senki se hervadjon el. S közben szépen dagadt a tojásgyűjteményünk meg a kis zsebpénz, aminek rendkívül tudtunk örülni, mintha a világ összes kincse a miénk lett volna.

S valóban akkor, abban a pillanatban úgy éreztük: igen, miénk a világ, miénk a kincs – s egy olyan megmagyarázhatatlan, leírhatatlan hangulat, érzés volt a lelkemben, amit sohasem tudok felejteni azóta sem. Akkor úgy éreztem, hogy ez az ünnep egy pillanatra elvarázsolta az egész világot, az én kicsi gyerekvilágomat, a lelkemet, a szívemet. S ez az élmény ilyen hatalmas intenzitással megtörténhetett, mert mint gyermek, tisztán, hittel, őszinte lelkesedéssel átéltem és megéltem az egészet. Én magam testestül-lelkestül voltam része az ünnepnek, egyszerűen magával ragadott az örömnek, a jóságnak, a megmagyarázhatatlan szeretetnek, húsvéti melegségnek ez a különös kiáradása, a csoda.

Később, amikor »felnőttem«, megállapodott, érett és »halálosan komoly« emberré cseperedtem, lassan-lassan eltompult a varázs, megkopott az ünnepnek ez a megmagyarázhatatlan csodája. S bár továbbra is szerettem húsvét ünnepét, hangulatát, valahogy úgy kezdtem érezni magam, mint az a pesti polgár, aki elmegy és a szentendrei falumúzeumban megbámul egy megrendezett, dramatizált húsvéti népszokást, egy régi locsolkodás felelevenített emlékét. Így szereplő helyett inkább nézője, közönsége kezdtem lenni az egésznek. Az volt az érzésem, hogy a körön kívül állóként, egyfajta áhítatos tisztelettel szemlélője lettem egy rendkívüli hagyománynak, de már nem vagyok részese a történetnek, nem sodor magával az esemény.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés