Vita a zsidó identitásról

2014. március 16. 23:47

Köntös László
reposzt
Meggyőződésem, hogy a hazai magyar antiszemitizmus egy jó része abból fakad, hogy a „zsidó” fogalmát egy sejtelmes, misztikus aura lengi körül, amelybe mindent bele lehet látni.

„Na, végre, mondom magamban. Alapvetően fontosnak tartom, sőt a jövőnk egyik kulcskérdésének a zsidó-keresztény kulturális identitás viszonyáról és problematikájáról való diskurzust – elfojtások helyett. S már érzem is, ahogy leírom, hogy »zsidó«, a kifejezés megtelítődik történelmi asszociációkkal, s a gyomrom máris görcsben van. Ez úgy nagyjából mindent elmond a hazai helyzetről. Megterhelt téma ez, nincs is rá szókészletünk. Meggyőződésem, hogy a hazai magyar antiszemitizmus egy jó része abból fakad, hogy a »zsidó« fogalmát egy sejtelmes, misztikus aura lengi körül, amelybe mindent bele lehet látni. Ugyanakkor ennek az oka nem feltétlenül csak az, hogy a »nem zsidóknak« homályos képzeteik vannak a »zsidókról«, hanem az is, hogy a mai magyar, önmagát zsidóként felismerő öntudat sincs teljesen tisztában önmagával: az útkeresés gyötrelmes idejét éli. Számomra ez ennek a vitának a legfontosabb üzenete, az összes többi vonatkozással nem foglalkozom. (...)

A szekularizációnak ez az egyik alapvető sajátossága, amely a kereszténységben is lezajlott. Ez abban mutatkozik meg, hogy miközben a vallás primer funkciója, a vallás maga, leépül, addig a vallás történelmi gyökerekre visszanyúló közösségi eredetképző-kulturális, értelemadó funkciója, vagy Szántó kifejezését használva, etnokulturális szerepe mégis csak megmarad. Ez egészen egyszerűen abból következik, hogy minden kultúra vallási eredetű, s ez a legszélesebb identitáskeret akkor is megmarad, ha amúgy az eredetileg tisztán vallási alapozottságú közösség a szekularizáció folyamatában elveszíti vallási öntudatát. Ezt legjobban az ünnepek fejezik ki.  Mondhatjuk tehát például, hogy a nyugati kultúra nem keresztény többé, hiszen a vallásos keresztények egyre inkább kisebbségbe kerülnek, ám ez még nem fogja megszüntetni azt a tényt, hogy a világ kultúráihoz viszonyítva a világnak ezen a részén mégis csak a nyugati kereszténység ma is az első számú identitásalkotó tényező.  S ezt mi sem mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy a mai domináns nyugati narratíva a kereszténységgel szemben határozza meg önmagát.

Gerőnek igaza van abban, hogy származás és vallási identitás nem egymást feltételező tényezők. Származásból semmiféle vallási identitás nem következik. Ez ma tarthatatlan lenne. Ma tényleg bárki szabadon megválaszthatja identitását. Elvileg.  Ám ugyanakkor szerintem téves az az elképzelése, amely a vallásra úgy tekint, mint valamiféle, a közösségi önértelmezéshez, legyen az etnikai vagy nemzeti alapú, véletlenszerűen »hozzácsapott« járulékos és mellékes díszítőelemre, s amely a közösségi öntudat egyéb vonatkozásaitól izoláltan működik. Évezredes folyamatokról van itt szó, s eléggé felszínes elképzelésnek tűnik az a feltételezés, hogy a történetileg kialakult előzetes közösségi identitáskeretek tisztán a racionalitás síkján, egyik pillanatról a másikra valóságosan felszámolhatók. Ez a filozófiai liberalizmus nagy tévedése, mert nem ismeri a közösségi identitás belső természetét, s az egyént tisztán racionális alapozottságú, a közösségi múltról leválasztott, teljesen független és szabad jelenidejű entitásnak tételezi. Nem az. Az etnokulturális önreflexió ebből a szempontból nem más, mint az öntudatra jutásnak az a folyamata, amelyben az egyén fölismeri önmagában azt, aki amúgy mindig is volt, még ha nem is tudott róla. Ezt hívnám én kulturális megtérésnek, amely meghaladja a posztmodern hamis képzetét a kulturális relativizmusról, a kontextuson-kívüliségről, mint az állítólagos modernitás állítólagos feltételéről. Ha jól sejtem, ez a folyamat egy posztszekuláris korszak felé mutat.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 57 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

" a „zsidó” fogalmát egy sejtelmes, misztikus aura lengi körül, amelybe mindent bele lehet látni. "

A zsidó fogalmat semmi nem lengi körül. Csupán az történik, hogy ha bármilyen galádságot elkövet egy magát zsidónak nevező egyén vagy kisebb-nagyobb közösség, akkor az őket leleplezőre azonnal azt sütik rá, hogy antiszemita. Egyszerűen arról van szó, hogy az antiszemita jelző mögé bújva bármit megengednek maguknak.

Magyarországon az átlagembereket soha nem foglalkoztatta senkinek a vallása. Nem is érdekli.

De a zsidóság mint a gyík, hol vallási, hol etnikai, hol meg kulturális közösségként határozza meg magát. A pillanatnyi haszon reményében. Nem véletlenül nincs bejegyezve zsidó etnikum. Nincsen bejegyezve zsidó kisebbség. Mégis, bármikor azzal találjuk magunkat szembe, hogy olyanként definiálják magukat az érintettek.

Ha ezt követően még azt is figyelembe vesszük, hogy a magyarországi zsidóság minden valószínűség szerint nem sémita, vagyis zsidó, hanem kazár etnikum, akkor teljességgel értelmét veszíti az antisémitázás.

Erre vonatkozóan számos, zsidó szerzőktől eredő bizonyító erejű, de legalábbis nyilvános tisztázást igényló forrásmunkát találunk. Ma már igen könnyű lenne genetikai bizonyítékokat felsorakoztatni akár pro, akár kontra, hiszen a génkészletek elemzésével ez tisztázható lenne. Ha belemennének az érintettek. De tudomásom szerint mereven elhatárolódnak ettől.

Ugyan miért?

Csak sajnálkozó együttérzéssel tudom szemlélni azokat a tisztességes és jószándékú zsidó ismerőseimet, akik akaratlanul keverednek bele ebbe az antiszemitázó történetbe. És nem mernek megszólalni, mert félnek, holott valójában elhatárolódnának a magyarság gyalázására használt örökös vádaskodástól.

" Az etnokulturális önreflexió ebből a szempontból nem más, mint az öntudatra jutásnak az a folyamata, amelyben az egyén fölismeri önmagában azt, aki amúgy mindig is volt, még ha nem is tudott róla. "

Ez így van.
Amikor egyik tanítványom, a zsidó apa gyermeke könnyes szemmel mondta el azokat a megaláztatásokat, amiket az iskolájában átél, leverik a fejéről a számára oly fontos viseletet, a fejfedőt, megtapossák és kigúnyolják, akkor a tanárai csak elnéző mosollyal lépnek tovább.

És mindez egy zsidó középiskolában történik, Budapesten, arra való tekintettel, hogy a fiúnak csak az apja zsidó, az anyja nem. Ezért a fajelmélet tanítása szeriont nem is tekintik maguk közül valónak a társai.

Számomra ez a jelenet nagyon sokat árul el a hazai zsidóság körében uralkodó, rég túlhaladott fajelmélet embertelen mivoltáról, és arról, hogy milyen ez a sajátos közeg.

A legborzasztóbb a történetben az volt, hogy mindezt el sem mondhattam a gyereknek, nem tudtam helyreállítani a megtaposott önérzetét, mert a militáns fellépésű zsidóság (osztálytársai szülei, a tanárai és a szokásos médiatámadásaik) ellenében nem tudtam volna megvédeni a gyermeket.

De önmagamat sem: a szokásos hazug vádjaiktól.

A zsidóság egyre inkább nem vallás és nem faj, hanem egy érdekközösség.

Az mszp-sek Orbánt most is a kamerába röhögve lecigányozzák,
a jobbikosok is zsidesznek mszp-vel karöltve,
és nincs kétségem afelől, hogy az feleség verést is ilyen szanyi és társai terjesztették, mint a lekölykedzett "szófordulatot" is amikor megszületett az ötödik gyermekük - bár - a suttyó szanyi tagadja.
Csak azt nem értem, ha Kádár alatt 20 évig diplomáciai kapcsolatunk sem lehetett Izraellel, miért érzik szükségét, hogy kizárólag a baloldali kormányzásban érezzék jól magukat.
Ezt mondták a múltkori konferencián elhangzott Orbán beszéd után-közben kiadott szégyenteljes közleményükre reagálva, riporteri kérdésre a volt mazsihisz elnök, hogy az a bajuk, hogy a jobb oldal van hatalmon. Pedig a baltól nem kaptak semmit.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés