Nem mondom meg mit csinálj...

2014. február 23. 22:31
Általános tévedésnek tartom azt a képzetet, hogy a lelkigondozó egyfajta „megoldóemberként” jelenik meg a köztudatban, aki egy kis beszélgetés után irányt mutat a hozzá fordulóknak.

„Még mindig tartja magát az évtizedek alatt rögzült szereposztás: a páciens elmegy a lelkigondozóhoz, hogy egy bizonyos problémájáról beszélgessen vele. Kettőjük disputájában az a lelkigondozó dolga, hogy megoldja a páciens nehézségeit, tanácsokat adjon számára, instrukciókat fogalmazzon meg arról, mit és hogyan kell tennie. Ha úgy érzi, gyenge a hite, akkor egyszerűen közölni kell vele, hogy olvasson többet Bibliát. Ha összeveszett a párjával, akkor gondoljon Jézus tanítására, és kérjen bocsánatot. Ha nem szívesen jár el házicsoportba, akkor egyszerűen térjen meg az ilyen viselkedésből és harcoljon önmagával, de mindenképpen ott legyen az összejöveteleken.

Nem csak az a baj az ilyesféle »tanácsadással«, hogy szinte még a problémák felszínét sem érinti, és az azokat kiváltó okokig képtelen lejutni. A nagyobb baj inkább az, hogy egy olyan igényt szolgál ki, melyet nem biztos, hogy mindig ki kell szolgálnia. Általános tévedésnek tartom azt a képzetet, hogy a lelkigondozó egyfajta »megoldóemberként« jelenik meg a köztudatban, aki egy kis beszélgetés után irányt mutat a hozzá fordulóknak. Az ilyen felfogás elképesztő károkat képes okozni a világ legérzékenyebb műszerében, az emberi lélekben. Ahogy látom, a tanácsokat osztogatók az esetek többségében nem igazán vállalják a felelősséget sem: könnyen teszik, hiszen néhány balul sikerül tanácsadásuk hatása nem az ő hátukon csattan, hanem a hozzájuk forduló megroppant életén.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés