Reformáció és kultúra

2014. január 10. 13:02
Reuss András
Evangélikus.hu
Vannak esetek, amikor anyagi okokkal indokolják, hogy kompromisszumot kötnek az igénytelenséggel, pedig a minőség nemcsak anyagi kérdés.

Egyházi épületeinkben is fellelhető a kimunkált alkotás helyett a giccs. Bach zenéje maradandóan hat, míg a pszeudó – reménység szerint – idővel eltűnik. Az egyház mennyire ragaszkodik a hosszabb távú értékekhez?

Ha most az egyházi épületek kultúráját és az azokban fellelhető kulturális produktumok értékét vizsgáljuk, ez egy egészen más és nagyon összetett kérdés. Egyrészt vannak olyan értékek, amelyeket elvileg nem kérdőjelez meg senki. Itt többek között gondolhatunk Bach zenéjére, vagy a Sixtus-kápolnára. A kérdés az, hogy a tömegtársadalom mindezt mennyire értékeli, vagyis a kötelezően elvárt csodálaton túl mennyire érzik akár a nem hívők, akár a hívők, hogy ezek az alkotások meg is érintik és meg is szólítják őket. A művészi kifejezés nyelvét, legyen szó irodalomról, építészetről, zenéről vagy képzőművészetről, valamilyen módon el kell sajátítani, meg kell érteni, tanulni kell. Az egyháznak nem egyszerűen csak kulturális missziója, hogy a kultúra értékeit közvetítse, hanem a kultúra és a művészet az egyház sajátos missziójának egyik nyelve is az ószövetségi zsoltároktól és az ókeresztyén katakombák idejétől kezdve. Az üzenet mindenkori továbbadóinak és befogadóinak szintjétől függően különböző lehet a kulturális színvonal és érték. Az üzenet továbbadásához azonban egyrészt méltó nyelv, méltó kifejező eszköz szükséges – aranyalma ezüsttányéron (Péld 25,11) –, másrészt a címzett is képes legyen felfogni és befogadni. Az egyházi döntéshozók és művészek roppant felelőssége ez, amely ugyanakkor nagy türelmet is kíván, mert minden felnövekvő nemzedéknek el kell sajátítania a művészet nyelvét. Vannak esetek, amikor anyagi okokkal indokolják, hogy kompromisszumot kötnek az igénytelenséggel, pedig a minőség nemcsak anyagi kérdés.

Egy új templom építése vagy az igényes felújítás egyben formálja a közízlést az egyházban is. Olykor hosszú, sok türelmet kívánó beszélgetésekre van szükség, hogy olyan alkotás mellett döntsön egy közösség, ahol mindenki megelégedésére találkozik a művészi igényesség és az elfogadókészség. El kellene kerülni, hogy igényes megoldások helyett olyan közhelyekkel elégedjünk meg, amelyeket lépten-nyomon látunk és ezért már nem is jelentenek számunkra semmit. Ilyen közhely lehet nemcsak a Luther-rózsa vagy egy kereszt, hanem még egy giccses Jézus-szobor is.

Döntéshozókról és művészekről beszéltem az előbb. De nem szeretném, ha ezt valaki úgy értené, hogy némelyek felelősek, mások pedig nem. A lutheri reformáció az ember életével kapcsolatban a hivatásról beszélt. Minden ember hivatása, hogy ne csak a saját érdekét és életét nézze, hanem környezetét is felelősen alakítsa. Nyilván úgy alakítja, amint erre képes. Így mindez nem képzettség vagy pénzkereső foglalkozás kérdése, hanem nyugdíjasként, munkanélküliként ugyanúgy hivatásunk környezetünk alakítása. Találóan fejezi ki ezt Luther Kis kátéjának záró rigmusa: »Mindenki a maga dolgát Jól tanulja, jól végezze, – És az egész háznak dolgát Felviszi az Úr kegyelme.« Feljegyzés van arról, hogy a 2-3. században a szerzeteseket az akkori szokásoknak megfelelő étkezésre is tanították. Nem csak azt tartották fontosnak, hogy mértékletesen éljenek, hanem azt is, hogy kulturáltan egyenek. Ne becsüljük le ma sem a hétköznapok kultúráját, ami életünk minden területére kiterjed, hiszen azzal is kifejezünk valamit, abban is képviselünk valamit...

Az evangélikus dogmatika szerint a kinyilatkoztatás egyik lehetősége a művészet. Hogy kapcsolódik össze a művészet és teológia?

Ez az állítás félreértés. A művészetnek megvan az a sajátossága, hogy a bennünket körülvevő világot egyrészt esztétikusan ábrázolja, másrészt az, hogy túlmutat azon. Ezáltal a műalkotás az ember helyéről is mond valamit. Természetesen ez nagyon sokféle lehet. A művészetnek van olyan ereje, hogy kiemeljen a hétköznapokból és más dimenzióba mutasson. Egy alkotás felhívhatja arra a figyelmet, hogy van valaki, vagy valami, ami nálunk nagyobb és körülvesz bennünket. Egy épület lehet olyan, hogy véd az eső és hideg ellen, és lehet olyan is, amelyben az ember elcsendesedik és azt érzi, hogy a felséges Isten előszobájában jár... A művészet nyelvén meg lehet fogalmazni olyan kérdéseket is, melyek társadalom- vagy egyházkritikát tartalmaznak, mintegy a zsoltáros fogalmazásában: »Uram, meddig késel« (Zsolt 6,4), azaz miért úgy mennek a dolgok ahogy és miért nem másképpen. De ez utóbbit azért nem nevezném kinyilatkoztatásnak. Sokszor inkább az Isten nélküli ember magára maradottságának kétségbeesett kifejezése. Szükség van erre is. Ez segíthet, hogy Istent keresse és utána kiáltson az ember. A határvonalakat meghúzni természetesen nem könnyű, de megvannak a hit és hitetlenség határai, fontosak a határok, hiszen különbség van botránkoztatás, magamutogatás és elgondolkodtatás között. Azt is mondta valaki, hogy a zene a modern ember számára valláspótlék lett, tehát éppen nem isteni kinyilatkoztatás, hanem törekvés annak helyettesítésére.

Mit ért a reformáció kultúrája alatt?

Reformáción én a krisztusi kereszténységet szeretném érteni, mégpedig úgy, hogy Krisztus kegyelméből élünk és azt komolyan vesszük. Minden rendű és rangú ember állandó lehetősége és feladata, hogy embertársaira és Isten teremtett jó világára tekintettel, velük összhangban éljen. A keresztyének nem felmentést kapnak ez alól, hanem ösztönzést és mértéket erre. A reformáció kultúrája számomra elsősorban azt jelenti, hogy a világ alakításába a hivatás fogalmába minden embert bevont és az emberi tevékenység területét az élet minden dimenziójára kiterjesztette.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés