Családi karácsonyok

2013. december 25. 11:59

Vecsei Miklós
168 Óra

Karácsony estéken olyan emberekhez is közel tudok kerülni, utcán, kapualjban, aluljárókban, akik egyébként szóba nem állnának velem.

„Volt valaki, nagy darab, tetovált, kopasz ember, aki a régi tévészékház előtt ücsörgött folyamatosan, maga elé meredve, soha semmit nem fogadott el, még cigit sem, pedig azt minden hajléktalan ember kér. Valahogy nem engedett magához közel, akkor már hónapok óta próbáltam megszólítani. Azt gondolhatta, ez amolyan kincstári kötelességem. De karácsonykor, pont tizenöt éve ennek, úgy éreztem, oda kell mennem hozzá. Vittem neki egy kis csomagot. Melléültem. Nagyon fontos: ha valaki karácsonykor akar ajándékot adni a hajléktalanoknak, ne imakönyvet vigyen vagy hasonló javító szándékú kedvességet, hanem például egy doboz sört, egy doboz cigit. Az ajándékkal nem magamnak kell örömöt szereznem, hanem a másiknak. Ezt nekem is meg kellett tanulnom.

 
És mit vitt tizenöt éve annak a nagydarab embernek?
 
Bonbont, cigarettát, Unicumot. Aztán azt is megtudtam: nem szereti a keserű likőr ízét. Hosszú lenne elmesélni a közeledést, sokáig tartott, legalább másfél óráig ültem mellette. Meggyújtottunk egy mécsest, elénekeltük a Mennyből az angyalt. Azzal a nagy darab, alkoholista, kopasz emberrel ott, a tévészékháznál. Sokan kérdezték már, miért csináljuk ezt, hiszen annyi a sikertelenség benne. Ez nem igaz. Ezeket a pillanatokat nem lehet elvenni tőlünk.

És most mit tud őróla?

Távozott közülünk, önként. Ám annyi szép évet töltött velünk, hogy nem lehet csak szomorúsággal beszélni a történetéről. Hívő ember volt, visszanyerte a hitét is, aztán sajnos visszacsúszott az alkoholizmusba, s ezt már nem akarta elviselni. Ebben a helyzetben én el tudtam engedni őt. Búcsúlevelet írt nekem... De nem is volt búcsúlevél, egy szó sem esett benne arról, hogy föladja: azt írta, ő most hazamegy.”
 
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://kereszteny.mandiner.hu/trackback/11630