Mi lesz a közel-keleti keresztényekkel?

2013. április 30. 10:53

Máthé Áron
Mandiner
Az „arab tavasz” sorsa azt mutatja: az iszlamista ideológiával szemben egyelőre nincs más igazán versenyképes társadalomszervező gondolat az arab világban.

A Szíriában két éve zajló polgárháború nyugodtan folydogált volna tovább a maga medrében, hacsak nem bukkannak fel olyan hírek, melyek szerint a szír kormányerők vegyi fegyvert vetettek volna be. Ezt a hírt bizonyosan idegességet fogadta az Egyesült Államok. Számos ok – köztük Izrael biztonsága, a NATO déli szárnyát alkotó Törökország érdekei, illetve általában az arab világ folyamatainak kézben tartása – miatt az USA különösen is érdekelt a térség eseményeiben. Végül is a beavatkozás Szíriában még messze van. Oroszországnak is – amely épp készülhet az utolsó közel-keleti csatlósának elveszítésére – lenne egy-két szava az ügyben. Arról nem is beszélve, hogy az egész túlságosan is hasonlítana a nyilvánvalóan fabrikált ürüggyel megindított iraki akcióra, ami ugyan egy nevetséges és groteszk rezsim bukását, de azon kívül nem sok jót okozott.

Egyvalamiről azonban alig-alig esik szó. A két éve még az „arab tavasz” lázában égő nyugati közvélemény általában világmegváltást, Facebook-generációt, liberális demokráciát, meg minden ilyesmit vizionált az arab világ helyére, de a Khaddafi ezredes uralmát követő Líbia láttán ki kellett volna ábrándulnia. Egymást mészárolgató törzsek, fegyverek minden bokorban, iszlám államot létrehozni kívánó csoportok, kibontakozás meg sehol – így néz ki egy olyan arab ország, ahol a lovak közé dobták a gyeplőt.

Szíriában is a lovak közé lenne dobva a gyeplő, ha az Asszad-rezsim teljesen elveszíti a talajt. Egyes felkelő erők már most iszlamista állam létrehozásáról beszélnek. Az USA politikájának tragikomikus vonása, hogy mintha nem tanult volna az iráni forradalomból: a világi rendszer helyét törvényszerűen mindig iszlamista formációk veszik át. A palota, a mecset és a bazár hármasságából álló muszlim társadalmi elitben valójában a bazárnak nem osztanak lapot. Ráadásul az USA a szokásos csapdába látszik esni: az afganisztáni szovjet invázió óta rendszeresen visszatérő minta, hogy a szovjet- vagy oroszbarát ba'athista vagy éppen kommunista rezsimek ellen küzdő harcosok az iszlamista ideológiában találják meg a harc értelmét. Tehát az USA olyanokat látszik támogatni már lassan harminc éve, akik számára a fő cél az USA elleni harc lesz.

*

Mindeközben van Irakban, Egyiptomban és Szíriában egy csoport, amely eddig minden rendszerváltással rosszul járt az utóbbi százhúsz évben. Ők pedig a közel-keleti keresztények. Ne legyen tévedés: sok-sok millió emberről van szó. Amíg a múlt században még jelentős részét tették ki ezeknek a társadalmaknak, addig mára 10 százalék köré csúszott vissza az arányuk. Ez részben az eltérő demográfiai mintának – mivel a muszlimok szaporodási rátája jóval meghaladja a keresztényekét –, részben pedig az állandó másodosztályú állampolgári létnek, az elemi biztonság hiányának köszönhető. Libanont különleges helyzete miatt most kár lenne beleérteni a történetbe, a falangisták és a Hezbollah sztorija más lapokra tartozik. Palesztina bennszülött keresztény lakossága az izraeli függetlenségi háborúban, majd azt követően is lényegében üllő és kalapács közé került. Bár sokan közülük a környező palesztin menekülttáborok lakosságát gyarapítják, ennek ellenére számuk növekedett.

Ezek a keresztények is a térség őslakói közé számítanak. A Közel-Kelet majdnem egésze (és ez alól még az Arab-félsziget egyes vidékei sem jelentettek kivételt) keresztény területnek számítottak már bő három évszázaddal azelőtt, hogy Mohamed az őt követő törzsek elé tárta volna a Korán üzenetét. Sőt, ezek voltak szinte a legkeresztényebb területek, mély egyházi, szerzetesi hagyománnyal és virágzó vallási élettel. A muszlim-arab hódítás – tehát nem térítés, hanem fegyveres hódítás – ellenére nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy az erőszakos térítési hullámok, a meg-megújuló üldözések és a keresztes hadjáratok kudarca után fokozatosan kisebbségbe kerüljenek. Végül az oszmán-török hódítás pecsételte meg a helyzetet.

A Török Birodalom végnapjaiban a térségben élő keresztények – akár örmények, akár sémi nyelveket beszélők – váltak a modernizáció hordozóivá. Ez egyúttal tragédiájukat is jelentette: az örmények az ifjútörök mozgalom legfontosabb támogatói voltak, majd utóbb e mozgalom vezetői szervezték meg és vezényelték le kiirtásukat. Az arab-sémi keresztények – mivel a tanult rétegek jelentős részét adták – az arab nacionalizmus első hordozói voltak, a Ba'ath-pártok jelentős részben hozzájuk is köthetők. Ennek ellenére az új arab nacionalista, majd a ba'athista rezsimek ugyanúgy háttérbe szorították őket; sőt, itt-ott az ellenük irányított akciókat is felhasználták népszerűségük növelésére, illetve az oszd-meg-és-uralkodj elve alapján helyzetük biztosítására.

*

Az iraki keresztények ebből a szempontból a lehető legrosszabbul jártak. Az ifjútörök vezetők még az első világháború éveiben a kis-ázsiai görögökkel és az örményekkel együtt az eltakarítandó népcsoportok közé sorolták őket. Az ellenük elkövetett népirtás, a Seyfo százezrek életét követelte. A szadista módon (szétvagdalás, lefejezés, agyonverés, élve elégetés, tömeges nemi erőszak) végrehajtott pogrom-sorozat egyik legfontosabb támogatói a kurdok voltak, akiknek fél évszázaddal később a világi Törökország és a Szaddám-rezsim ugyanazt adta jutalmul, mint amit elődeik az észak-iraki keresztényeknek „büntetésül”. A Szaddám- rezsim is fellépett egyszer-másszor az északi vidéken élő keresztények ellen, helyzetük már akkor is bizonytalan volt. Az amerikai beavatkozás, 2003 után viszont sorsuk tragikus fordulatot vett – ismét. A rendfenntartó erők szétesése után lényegében szabad prédává váltak a muszlim többség számára. Emberrablás, kínzás, erőszak, bombamerényletek, áttérítési hullámok és gyilkosságok. Nem csoda, hogy sokan elmenekültek. Az iraki keresztények száma a háború kezdetekor nagyjából másfél millió volt, ez a szám mára a felére csökkent. Sokan közülük Szíriába menekültek. Az amerikai csapatoknak láthatóan semmilyen terve nem volt az iraki keresztények védelmére, jövőjük a kivonulás után ugyanúgy kétséges, mint előtte volt.

Az egyiptomi 80 milliós lakosság 10-20 százaléka keresztény (kopt), jellemző módon nincs róluk megbízható statisztika. A hatóságok egészen a közelmúltig a lehető legaprólékosabb módon keserítették meg az életüket: a templomokon végzett felújítási munkához is elnöki – igen, elnöki – engedély kellett, és akkor az új templomok építéséről még nem is beszéltünk. Igaz, általában nézve az életük legalább biztonságban volt. Komolyabb támadásokat csak a nyolcvanas évek végétől kellett elszenvedniük. Az arab tavasz helyi eseményei előtt a koptok elleni akciók erősödni látszottak, számos fegyveres merényletet és bombarobbantást követtek el ellenük. Miközben az iszlám hitre áttérést a törvény könnyen lehetővé tette, a keresztény hitre térést akadályozták. Nem csak az állami hozzáállást érdemes figyelembe venni: egy néhány évvel ezelőtti felmérésből úgy tűnik, hogy az egyiptomi muszlimok 84%-a támogatta a halálbüntetést azok számára, akik elhagyják az iszlámot. A helyzeten az „arab tavasz” sem változtatott: a tavalyi választásokon Mohamed Morsi, a Muszlim Testvériség tagja lett az elnök, és Egyiptom irányítását az iszlamista erők vették át. Az „arab tavasz” óta tovább folynak a véres akciók a koptok ellen.

Szíriában némileg más volt a helyzet. Eredetileg a lakosság jóval nagyobb hányadát tette ki a keresztény kisebbség, és meghatározó szerepük volt a társadalomban. Sokan közül jelentős karriert futhattak be a ba'athista rezsimben. Ennek ellenére szerepük és arányuk fokozatosan csökkent. Természetesen az áttérni kívánó egykori iszlám hívőket nem fogadhatták be. A szíriai keresztények jelenleg jellemzően jobban tartanak a felkelőktől, mint a kormányerőktől. A felkelők között nagy súllyal vannak jelen az iszlamista erők, ráadásul – ahogyan azt a korábbi példákból láttuk – a keménykezű rezsimek megdöntése után bizony elszabadul a pokol.

*

Márpedig a polgárháború Szíriában sem folytatódhat örökké. Vajon nem azért tart ilyen sokáig, mivel az atlanti szövetség – tanulva az eddigiekből – óvatosabban nyúl a kérdéshez? Ebben a kissé utópisztikus lehetőségben inkább csak reménykedni lehet. Annyi bizonyos, hogy a közvetlenül érintett, a szíriai események miatt aggódó Izrael és Törökország megkezdte a bizalmas információcserét, az USA pedig légvédelmi rakétarendszert telepített a környékre. Törökországot a kurdok, Izraelt pedig a iszlamista erők nyugtalaníthatják.

Az „arab tavasz” sorsa azt mutatja: az iszlamista ideológiával szemben egyelőre nincs más igazán versenyképes társadalomszervező gondolat az arab világban. Ez elég gyászos jövőt jósol az apostolok ideje óta létező közel-keleti keresztény egyházak számára. Az európai baloldali-liberális establishmentet az állati jogok is jobban érdeklik, mint ennek a valóban fenyegetett kisebbségnek a sorsa. Persze, miért is érdekelné őket? Hiszen az EU rendkívül megértő az iszlámmal szemben, viszont számos képviselője és az európai politikai erők egy jelentős része elutasító a keresztény örökséggel szemben.

De végül is, vajon mi lesz a közel-keleti keresztények további sorsa? Szíriából is menekülni kell majd? Milyen hatással lesz ez a felekezetek törékeny egyensúlyán nyugvó Libanonra? Vajon van-e különbség az iszlám és az iszlamista erők között? A közel-keleti példa alapján vajon vonhatunk-e le következtetéseket Európa jövőjére nézve? Ha az Európában egyre nagyobb súllyal jelen levő iszlám ha még inkább megerősödik, annak milyen politikai következményei lesznek? Ne felejtsük el: az iszlamisták már a spájzban vannak.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 10 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Tán nem kéne beleszólni más kultúrákba."


Nono, azért ne feledd, hogy az arab országokban létező keresztény egyházak (szír, örmény, monofizita stb.) ősebbek, mint maga az iszlám.

Bő 700 évvel.

Arról nem is beszéle, hogy minden kereszténynek kötelessége felemelni a szavát hittestvéreiért, akiket vágóhídra visznek. Ez minimum.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés