Mi lesz a közel-keleti keresztényekkel?

2013. április 30. 10:53

Máthé Áron
Mandiner
Az „arab tavasz” sorsa azt mutatja: az iszlamista ideológiával szemben egyelőre nincs más igazán versenyképes társadalomszervező gondolat az arab világban.

A Szíriában két éve zajló polgárháború nyugodtan folydogált volna tovább a maga medrében, hacsak nem bukkannak fel olyan hírek, melyek szerint a szír kormányerők vegyi fegyvert vetettek volna be. Ezt a hírt bizonyosan idegességet fogadta az Egyesült Államok. Számos ok – köztük Izrael biztonsága, a NATO déli szárnyát alkotó Törökország érdekei, illetve általában az arab világ folyamatainak kézben tartása – miatt az USA különösen is érdekelt a térség eseményeiben. Végül is a beavatkozás Szíriában még messze van. Oroszországnak is – amely épp készülhet az utolsó közel-keleti csatlósának elveszítésére – lenne egy-két szava az ügyben. Arról nem is beszélve, hogy az egész túlságosan is hasonlítana a nyilvánvalóan fabrikált ürüggyel megindított iraki akcióra, ami ugyan egy nevetséges és groteszk rezsim bukását, de azon kívül nem sok jót okozott.

Egyvalamiről azonban alig-alig esik szó. A két éve még az „arab tavasz” lázában égő nyugati közvélemény általában világmegváltást, Facebook-generációt, liberális demokráciát, meg minden ilyesmit vizionált az arab világ helyére, de a Khaddafi ezredes uralmát követő Líbia láttán ki kellett volna ábrándulnia. Egymást mészárolgató törzsek, fegyverek minden bokorban, iszlám államot létrehozni kívánó csoportok, kibontakozás meg sehol – így néz ki egy olyan arab ország, ahol a lovak közé dobták a gyeplőt.

Szíriában is a lovak közé lenne dobva a gyeplő, ha az Asszad-rezsim teljesen elveszíti a talajt. Egyes felkelő erők már most iszlamista állam létrehozásáról beszélnek. Az USA politikájának tragikomikus vonása, hogy mintha nem tanult volna az iráni forradalomból: a világi rendszer helyét törvényszerűen mindig iszlamista formációk veszik át. A palota, a mecset és a bazár hármasságából álló muszlim társadalmi elitben valójában a bazárnak nem osztanak lapot. Ráadásul az USA a szokásos csapdába látszik esni: az afganisztáni szovjet invázió óta rendszeresen visszatérő minta, hogy a szovjet- vagy oroszbarát ba'athista vagy éppen kommunista rezsimek ellen küzdő harcosok az iszlamista ideológiában találják meg a harc értelmét. Tehát az USA olyanokat látszik támogatni már lassan harminc éve, akik számára a fő cél az USA elleni harc lesz.

*

Mindeközben van Irakban, Egyiptomban és Szíriában egy csoport, amely eddig minden rendszerváltással rosszul járt az utóbbi százhúsz évben. Ők pedig a közel-keleti keresztények. Ne legyen tévedés: sok-sok millió emberről van szó. Amíg a múlt században még jelentős részét tették ki ezeknek a társadalmaknak, addig mára 10 százalék köré csúszott vissza az arányuk. Ez részben az eltérő demográfiai mintának – mivel a muszlimok szaporodási rátája jóval meghaladja a keresztényekét –, részben pedig az állandó másodosztályú állampolgári létnek, az elemi biztonság hiányának köszönhető. Libanont különleges helyzete miatt most kár lenne beleérteni a történetbe, a falangisták és a Hezbollah sztorija más lapokra tartozik. Palesztina bennszülött keresztény lakossága az izraeli függetlenségi háborúban, majd azt követően is lényegében üllő és kalapács közé került. Bár sokan közülük a környező palesztin menekülttáborok lakosságát gyarapítják, ennek ellenére számuk növekedett.

Ezek a keresztények is a térség őslakói közé számítanak. A Közel-Kelet majdnem egésze (és ez alól még az Arab-félsziget egyes vidékei sem jelentettek kivételt) keresztény területnek számítottak már bő három évszázaddal azelőtt, hogy Mohamed az őt követő törzsek elé tárta volna a Korán üzenetét. Sőt, ezek voltak szinte a legkeresztényebb területek, mély egyházi, szerzetesi hagyománnyal és virágzó vallási élettel. A muszlim-arab hódítás – tehát nem térítés, hanem fegyveres hódítás – ellenére nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy az erőszakos térítési hullámok, a meg-megújuló üldözések és a keresztes hadjáratok kudarca után fokozatosan kisebbségbe kerüljenek. Végül az oszmán-török hódítás pecsételte meg a helyzetet.

A Török Birodalom végnapjaiban a térségben élő keresztények – akár örmények, akár sémi nyelveket beszélők – váltak a modernizáció hordozóivá. Ez egyúttal tragédiájukat is jelentette: az örmények az ifjútörök mozgalom legfontosabb támogatói voltak, majd utóbb e mozgalom vezetői szervezték meg és vezényelték le kiirtásukat. Az arab-sémi keresztények – mivel a tanult rétegek jelentős részét adták – az arab nacionalizmus első hordozói voltak, a Ba'ath-pártok jelentős részben hozzájuk is köthetők. Ennek ellenére az új arab nacionalista, majd a ba'athista rezsimek ugyanúgy háttérbe szorították őket; sőt, itt-ott az ellenük irányított akciókat is felhasználták népszerűségük növelésére, illetve az oszd-meg-és-uralkodj elve alapján helyzetük biztosítására.

*

Az iraki keresztények ebből a szempontból a lehető legrosszabbul jártak. Az ifjútörök vezetők még az első világháború éveiben a kis-ázsiai görögökkel és az örményekkel együtt az eltakarítandó népcsoportok közé sorolták őket. Az ellenük elkövetett népirtás, a Seyfo százezrek életét követelte. A szadista módon (szétvagdalás, lefejezés, agyonverés, élve elégetés, tömeges nemi erőszak) végrehajtott pogrom-sorozat egyik legfontosabb támogatói a kurdok voltak, akiknek fél évszázaddal később a világi Törökország és a Szaddám-rezsim ugyanazt adta jutalmul, mint amit elődeik az észak-iraki keresztényeknek „büntetésül”. A Szaddám- rezsim is fellépett egyszer-másszor az északi vidéken élő keresztények ellen, helyzetük már akkor is bizonytalan volt. Az amerikai beavatkozás, 2003 után viszont sorsuk tragikus fordulatot vett – ismét. A rendfenntartó erők szétesése után lényegében szabad prédává váltak a muszlim többség számára. Emberrablás, kínzás, erőszak, bombamerényletek, áttérítési hullámok és gyilkosságok. Nem csoda, hogy sokan elmenekültek. Az iraki keresztények száma a háború kezdetekor nagyjából másfél millió volt, ez a szám mára a felére csökkent. Sokan közülük Szíriába menekültek. Az amerikai csapatoknak láthatóan semmilyen terve nem volt az iraki keresztények védelmére, jövőjük a kivonulás után ugyanúgy kétséges, mint előtte volt.

Az egyiptomi 80 milliós lakosság 10-20 százaléka keresztény (kopt), jellemző módon nincs róluk megbízható statisztika. A hatóságok egészen a közelmúltig a lehető legaprólékosabb módon keserítették meg az életüket: a templomokon végzett felújítási munkához is elnöki – igen, elnöki – engedély kellett, és akkor az új templomok építéséről még nem is beszéltünk. Igaz, általában nézve az életük legalább biztonságban volt. Komolyabb támadásokat csak a nyolcvanas évek végétől kellett elszenvedniük. Az arab tavasz helyi eseményei előtt a koptok elleni akciók erősödni látszottak, számos fegyveres merényletet és bombarobbantást követtek el ellenük. Miközben az iszlám hitre áttérést a törvény könnyen lehetővé tette, a keresztény hitre térést akadályozták. Nem csak az állami hozzáállást érdemes figyelembe venni: egy néhány évvel ezelőtti felmérésből úgy tűnik, hogy az egyiptomi muszlimok 84%-a támogatta a halálbüntetést azok számára, akik elhagyják az iszlámot. A helyzeten az „arab tavasz” sem változtatott: a tavalyi választásokon Mohamed Morsi, a Muszlim Testvériség tagja lett az elnök, és Egyiptom irányítását az iszlamista erők vették át. Az „arab tavasz” óta tovább folynak a véres akciók a koptok ellen.

Szíriában némileg más volt a helyzet. Eredetileg a lakosság jóval nagyobb hányadát tette ki a keresztény kisebbség, és meghatározó szerepük volt a társadalomban. Sokan közül jelentős karriert futhattak be a ba'athista rezsimben. Ennek ellenére szerepük és arányuk fokozatosan csökkent. Természetesen az áttérni kívánó egykori iszlám hívőket nem fogadhatták be. A szíriai keresztények jelenleg jellemzően jobban tartanak a felkelőktől, mint a kormányerőktől. A felkelők között nagy súllyal vannak jelen az iszlamista erők, ráadásul – ahogyan azt a korábbi példákból láttuk – a keménykezű rezsimek megdöntése után bizony elszabadul a pokol.

*

Márpedig a polgárháború Szíriában sem folytatódhat örökké. Vajon nem azért tart ilyen sokáig, mivel az atlanti szövetség – tanulva az eddigiekből – óvatosabban nyúl a kérdéshez? Ebben a kissé utópisztikus lehetőségben inkább csak reménykedni lehet. Annyi bizonyos, hogy a közvetlenül érintett, a szíriai események miatt aggódó Izrael és Törökország megkezdte a bizalmas információcserét, az USA pedig légvédelmi rakétarendszert telepített a környékre. Törökországot a kurdok, Izraelt pedig a iszlamista erők nyugtalaníthatják.

Az „arab tavasz” sorsa azt mutatja: az iszlamista ideológiával szemben egyelőre nincs más igazán versenyképes társadalomszervező gondolat az arab világban. Ez elég gyászos jövőt jósol az apostolok ideje óta létező közel-keleti keresztény egyházak számára. Az európai baloldali-liberális establishmentet az állati jogok is jobban érdeklik, mint ennek a valóban fenyegetett kisebbségnek a sorsa. Persze, miért is érdekelné őket? Hiszen az EU rendkívül megértő az iszlámmal szemben, viszont számos képviselője és az európai politikai erők egy jelentős része elutasító a keresztény örökséggel szemben.

De végül is, vajon mi lesz a közel-keleti keresztények további sorsa? Szíriából is menekülni kell majd? Milyen hatással lesz ez a felekezetek törékeny egyensúlyán nyugvó Libanonra? Vajon van-e különbség az iszlám és az iszlamista erők között? A közel-keleti példa alapján vajon vonhatunk-e le következtetéseket Európa jövőjére nézve? Ha az Európában egyre nagyobb súllyal jelen levő iszlám ha még inkább megerősödik, annak milyen politikai következményei lesznek? Ne felejtsük el: az iszlamisták már a spájzban vannak.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 9 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés