Liberális pápa? I. Ferenc vagy VII. Pál?

2013. március 14. 12:28

Zsigmond és Péterfy
Mandiner
Reméljük, hogy Ferenc nem csak püspöknek gondolja magát, hanem pápának is. Szerintünk jó eséllyel szeretni fogja őt a világ.

Meglepő döntést hozott a konklávé: a 2005-ös konklávé ellenjelöltjét, a Buenos Aires-i érseket választották meg pápának. Bergoglio bíboros nézeteit tekintve a választó testület balszélén helyezkedett el. Egyébként nem ő az első európai kontinensen kívüli pápa, hiszen az első századokban már vezette három afrikai születésű római püspök az egyházat. Viszont a szíriai III. Gergely (731-741) óta valóban ő az első nem európai. Nem fiatal, 77 éves, Európán kívüli, mégis europaizált kontinensről érkezik, az első jezsuita és az első Ferenc, s olyan személy, akit bár a papabilék közé soroltak, mégsem igazán számoltak vele, mivel egyszer már vesztett: 2005-ben.

Miután Jorge Bergoglio, azaz I. Ferenc pápa megjelent a Szent Péter-bazilika loggiáján, nagyon fura dolgokat láthattunk: nem volt hajlandó felvenni a pápai hatalom tulajdonképpeni jelképét, a mozettát (avagy vállkendőt), kétszer is Róma püspökének nevezte magát, nem pedig pápának, és így tett elődjével is; valamint megáldatta magát a néppel és meg is hajolt előtte, holott nincs olyan katolikus liturgia, amiben a nép áldaná meg a papot. A népnek kellene előtte meghajolnia és neki kell megáldania a népet. Utóbbi persze az Urbi et orbi során meg is történt. Végül hiába voltak a szeme előtt hatalmas betűvel a latinul mondandó mondatok, nem sikerült pontosan felolvasnia a szöveget. És a három bíboros, aki mögötte állt a loggián: Giovanni Battista Re, Leonardo Sandri és Claudio Hummes, mind Angelo Sodano emberei, aki a XVI. Benedekkel szemben álló kuriálisok vezetője.

Bergoglio 2005-ben Ratzinger ellenfele volt a konklávén. A 115 fős bíborosi testületnek több mint a felét XVI. Benedek nevezte ki, a II. János Pál-féle vonallal együtt meglett volna a kétharmaduk. Vajon miért választottak valakit, aki a kicsi (talán vele együtt 16 bíborost számláló) progresszív csoporthoz tartozik?

Mint ismert, Benedek pápa a Vatileaks kirobbanása utána felállított egy háromtagú bíborosi bizottságot, nyolcvan éven feletti kardinálisokból, akik jogosultak voltak bárkit kikérdezni a Vatikánban, a bíborosokat is beleértve. Ők készítettek egy háromszáz oldalas jelentést, amit átadtak tavaly ősszel a pápának. Senki más nem tudja ezen a négy emberen kívül, hogy mi áll ebben az összefoglalóban, Benedek pedig azt mondta: csak az utódjának adja át. A bíborosok a konklávé előtt petícióztak, hogy hadd nézzék meg a jelentést. Benedek nem engedett. Most kénytelen lesz átadni a jelentést egykori ellenfelének.

A La Repubblica című, progresszív-balos olasz lap érdekes riportot közölt pár hete egy jó, de nem Vatikán-szakértő újságírónő tollából. A cikk szerint meleglobbi működik a Vatikánban, bíborosi szintig. Hivatkozás azonban nincs benne. Pár nappal később kiderült: a cikket a Panorama című, kicsi magazin anyagára alapozták, amelyet egy bizonyos Ignazio Ingrao írt. Ő azt állítja: tudja, mi van a jelentésben: vatikáni meleglobbi. Oké. De honnan tudhatja, ha maga is beismeri, hogy nem látta a jelentést? Ingrao kikérdezett 15 vatikáni dolgozót, akiket a három bíboros is kifaggatott. Azt kérdezte tőlük: mit kérdeztek tőlük, és mit mondtak. Ők beszéltek a meleglobbiról.

Mit fog tudni mindezzel kezdeni I. Ferenc? Persze az egyház nem csak a Vatikánból áll. Végső soron így sem nagyon tudjuk, miről van szó. Az biztos, hogy a konklávé előtti misén Angelo Sodano, a bíborosi testület vezetője (II. János Pál egykori államtitkára) meglepő módon nyitott a balosok felé: társadalmi igazságosságról és hasonló, progresszív dolgokról értekezett Ratzinger 2005-ös beszédénél sokkal laposabb prédikációjában. Pedig ő inkább II. János Pál vonala. Bergoglio viszont VI. Pálé. Ha előbb tudnánk meg, ki lesz a pápa, mint hogy milyen nevet választ, Bergoglioról mindenkinek egy VII. Pál jutna eszébe (bár Sodanóék másik favoritjáról, a sosem mosolygó Odilo Schererről is azt mondták a brazil források, hogy VII. Pál lenne, ha pápa lenne belőle).

Bergoglio egy kis lakásban lakott Buenos Airesben a püspöki palota helyett, maga főzött, tömegközlekedést használt. A pápai bemutatkozás után is elutasította a pápai autót, inkább a bíborosokkal együtt felszállt a buszra. Szimpatikus, emberközeli, puritán vonások. Talán túlságosan is. Végül is egy püspök, egy pápa nem népvezér, és nem a nép választja.

A következő években várhatóan sokat fogunk olvasni a pápai dokumentumokban társadalmi igazságosságról, népek közötti testvériségről, a javak „igazságos” újraelosztásáról: kicsit vissza fog térni a hatvanas évek fogalmi készlete a Vatikánba, a Mater et Magistra és a Populorum progressio, XXIII. János és VI. Pál szociális enciklikáinak szelleme. Bergoglio egyszer még egy protestáns lelkipásztorral is megáldatta magát, ami igencsak érdekes egy katolikus püspöktől. Liturgikus ügyekben pedig Benedek pápa szöges ellentéte, ahogy minimalizmusa is. Míg XVI. Benedek a régi rítusú, tridenti mise szabad bemutatása mellett rendelkezett kötelező jelleggel, addig ezt a rendelkezést egyházmegyéjében Bergoglio nem hajtotta végre. Rendszerint odaadta a katedrálisát más felekezeteknek, ami igen problémás a katolikus teológia szempontjából

Mindenesetre az optimista évtizedekben Bergoglio Németországban tanult, azaz elmerült a progresszív teológiai felfogásban. Habár ismerte a régit is, hiszen abból érkezett. A felszabadítás teológiáját azonban elutasította, közel van az egyházi középnek tekinthető Comunione e Liberazione mozgalomhoz (ez nem biztos, hogy sokat jelent, mivel ez állt Benedek pápa és a Benedek által támogatott Angelo Scola milánói érsek mögött is). És a jezsuita renden belül még mindig kevésbé volt liberális, mint nemrég elhunyt bíborostársa, a XVI. Benedek másik nagy ellenpólusának tartott Carlo Maria Martini. Sőt, Bergoglio számított vele szemben a „konzervatívnak”. A jezsuita rend egyébként már régen nem az egyházi konzervativizmus bástyája, sőt: inkább ellenkezőleg. Az viszont változatlanul igaz, hogy a jezsuiták a legképzettebb szerzetesek.

Érdekes, hogy a mainstream média rögtön konzervatívnak kiáltotta ki I. Ferenc pápát. Csakhogy egyházon belül nem az számít, hogy ki milyen álláspontot foglal el a melegek, az abortusz, a női papság kérdésében – a legprogresszívebb bíborosok is konzervatívok ezen kérdésekben világi, politikai mércével. A média által progresszívnek mondott bíborosokat hétköznapi szempontból inkább liberális konzervatívnak lehetne mondani. Még akkor is, ha az argentin elnök középkori inkvizítornak nevezte, és az argentin elnöknővel is konfliktusba keveredett a melegházasság miatt. Amúgy állítólag szigorú modernizátor.

Két embert tudunk idézni. Metternichet, aki IX. Piusz megválasztása után azon lamentált: liberális pápát választottak Rómában. IX. Piusz azonban elég gyorsan konzervatívvá vált. Másrészt idézhetjük Raymond Leo Burke bíborost, akit egyszer arról kérdeztek, mit gondol az abortuszról, aztán elhűlt a kérdező, hogy Burke kiállt az abortusz ellen. A bíboros azt válaszolta neki: miért, mit várt, mit fog mondani a katolikus egyház püspökeként?

Margaret Thatcher és Ronald Reagan mellé II. János Pál dukált. Obama és Barroso mellé I. Ferencet kaptuk. Egy azonban biztos: I. Ferenc pápa nem fogja megváltoztatni a katolikus egyház tanítását, mivel a pápákat a katolikusok közül választják. Nem értjük, ezt miért nem értik meg sokan, amikor annyira egyszerű. Reméljük azért, hogy nem csak püspöknek gondolja magát, hanem pápának is. Szerintünk I. Ferencet jó eséllyel szeretni fogja a világ.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 55 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ferenc névvel nem lehet liberális.

Már ha a liberális alatt post-komcsi, kozmopolita, internacionalista, cionistát kell érteni.

Személy szerint jobb pápának tartom azokat pl. VII. Piuszt, akik nem támogatták az Ószövetség használatát és a szeretetről szóló Újszövetséget tartották a kereszténység saját irodalmának.

Válaszok:
Nick Holgerzson | 2013. március 14. 13:20

"kétszer is Róma püspökének nevezte magát, nem pedig pápának"

csak szolok hogy per definitionem a papa Roma mindenkori puspoke.

egyebkent jo iras.

Lásd még Dr. Horváth László írását a Kapu című folyóiratban!
Jézus személye politikai vita tárgya (lesz)?... címmel.
http://kapu.biz/media/online/2012_november_december/

Válaszok:
Nick Holgerzson | 2013. március 14. 13:23

http://kapu.biz/media/online/2012_november_december/
28.-31. oldal

Hámondjuk az "újraelosztás" per definitionem nem lehet igazságos.

Hadd kérdezzem meg, mi az egyszerűbb: szexuális aktusonként egy kotongumit juttatni Afrikába, vagy asszonyonként egy lázmérőt és egy kockás füzetet?

Társadalmi méretekben az a bizonyosság, amit a lázmérő és a kockás füzet megad, már pont elég.

Persze csak ha némi felvilágosítással társul az asszonyok számára a szervezetük működését illetően, és ha némi felvilágosítással társul a férfiak számára az asszonyok tiszteletét illetően.

Középkori elgondolás, tényleg.

Azt elismerem, hogy távol áll a realitástól, de az 1 kotongumi/1 szexuális aktus miért is annyival realistább?

Ez attól függ, melyik végén állsz az újraelosztásnak. Ha Te vagy az újraelosztó, akkor nyilván megkérdőjelezhetetlenül igaz elvek szerint végzed a dolgot. Ha a Te vagyonodat osztják újra, akkor szerintem rögtön föltámad benned a vitakedv.

Hát, légy erős, házasságkötés előtt a nagyjából ökumenikus keresztény álláspont szerint nem helyes az aktív szexuális élet. Alapjában azért nem, mert az ember becsapja vele önmagát. Kialakít egy olyan szexuális életformát, amely addig folytatható, amíg fiatalok vagyunk, és azt hazudhatjuk magunknak, hogy urai vagyunk az életünknek.

A világi nőtlenség annyiban természetesen tényleg tök más, hogy előkészületeket szabad tenni a házasságra, tehát szabad ismerkedni,elköteleződni egy kapcsolatban. De ha a kereszténységet komolyan gondolod, akkor addig, amíg aktív szexuális élet nélkül el nem értétek az elköteleződés egészen mély szintjét, nem vágtok bele a dologba. Kereszténységüket teljesen komolyan vevő pároknál a megfelelően mély szint a házasságkötés.

Namost, ha olvtársunk 36 évesen házasodott meg, és komolyan gondolja a kereszténységét (egyik infót sem kívánom sem kigúnyolni, sem kétségbevonni), akkor bizony nem tölthette ezt a 36 évet azzal, hogy félévente új barátnővel kavart. Akkor bizony életvitele évtizedszámra hasonlított a döntésüket komolyan gondoló cölebsz papokéra.

Az persze biztos, hogy nehéz a cölibátust egy olyan társadalmi közegben megélni, ahol szinte senki nem érzi teljesíthetőnek vagy akár csak értelmesnek azt, ami a kereszténységből személyesen az ő szexuális életútján következik. Manapság nemigen erősítjük meg testvéreinket ezen a téren. Ezért tartom jó kezdeményezésnek a különféle tisztaság-mozgalmakat. A döntő azonban az Istenkapcsolat. Ha újra meg újra elköteleződöm abban, hogy amit Isten tőlem akar, az nekem jó, akkor képes leszek évtized-számra az Ő útján járni.

Jó, ebben alapjában igazad van. De próbáltad Te már egy 16 évesnek elmagyarázni, hogy ha csak 18 évesen kezd aktív szexuális életbe (és mondjuk egy házasságban), az nem olyan nagy idő? Két év az egy örökkévalóságnak tűnik. És egyébként hozzáteszek olyan klasszikus katolikus érveket, hogy a házasságban sem mindig van szex. Az egyik fél hosszabb, és olyan betegsége simán kizárhatja jó időre. Akkor? Otthagyható a család?

Nézd, senkiről nem tudok, akit kényszerítettek volna, hogy papnak menjen. Na jó, az egyháztörténet hosszú, akár ez is megtörténhetett, de erre maga az egyházjog mondja, hogy érvénytelen a szentelés.

Ha viszont valaki szabad akaratból erre adja a fejét, az semmiképpen nem úgy vállalja ezt, mint ha egy hit nélkül élő ember úgy döntene, hogy ő lemond a szexről, mert az valami szégyenletes dolog, vagy mit tudom én (angol lord a fiának: "Fiam, az erőfeszítés túl nagy, a pozíció túl nevetséges, az öröm túl felszínes. Nem érdemes.")

Aki papnak megy, azért mond le a nősülésről, mert hiszi, hogy az ő életével Istennek így, ahogy az egyház elé tette, célja van.

Amikor katona voltam, azt hittem, egy idő után megszokom a reggel 6-os kelést. A 311 nap mindegyikén kínlódtam. Azóta hosszú szakaszok voltak az életemben, amikor munkahelyi és egyéb okból - tulajdonképpen szintén külső kényszer hatására - reggel 6-kor keltem, és semmi probléma nem volt. Láttam értelmét.

Az egyetlen eset, amikor az újraelosztás igazságossága fölvethető, ha rám bizonyítható, hogy tisztességtelenül kifosztottam másokat.

De ilyet ne marxista politikusok mondjanak rám általánosságban, hanem a konkrét ügy mérlegelése után a bíróság.

Nézd, ez nem ilyen egyszerű. Papnak, lelki, szellemi vezetőnek lenni nem önjelöltség kérdése.

Tehát nyilván valóban ott kezdődik a dolog, hogy valaki érez erre egy isteni elhívást, de ha erre a szubjektív érzésre valamely legitim vallási testület nem nyomja rá a "nihil obstat"-ot, tehát, hogy nincs ellenvetése, akkor az nem az illető felekezet szolgálata lesz, hanem egyház- ill. felekezetszakadás.

Szükségszerű tehát, hogy az egyén szubjektív érzésének egy testületi jóváhagyással kell találkoznia.

Namost, innentől kezdve a döntéshozó testületnek, ill. katolikuséknál a (mások meghallgatása után) döntést hozó püspöknek kell, hogy legyenek intézményi szempontjai. Római rítusú katolikuséknál ilyen a nősülésről való lemondás, mint a hiteles, áldozatkész elhivatottság egyik jele.

Mit tegyen az, akinek az isteni elhívása nem találkozik a testületi jóváhagyással? Általános választ nem tudok, de katolikuséknál elég sokféle módon Istennek lehet szentelni egy teljes családot is. Ismerni kell a katolikus hitéletet. Kívülálló talán csak papokat lát, de a II. Vatikáni Zsinat arról beszél, hogy az "eladó-fogyasztó" az a katolikus egyház esetében teljesen torz modell. Tehát az egyház hivatalos képviselete messze nem csak a papok dolga: egy tanár, egy orvos, akár egy kétkezi munkás is a maga társadalmi környezetében, családjában a katolikus egyház képviselője. Vagy akár azok is, akik itt tépjük a szánkat. Na jó, ez messze nem teljes értékű, mert itt csak okoskodunk, de tenni a másikért semmit nem tudunk.

Szóval aki nősülni akar, de az intézménnyel is jóban akar lenni, az kb. 1000 féle élethelyzetet találhat, ahol az egyház hivatalos képviselőjeként lehet jelen a maga életével, akár a maga családjával. Kreativitás kérdése. Akit valóban Isten hív, az legyen kreatív!

Nem, én rámutatok arra, hogy a papi hivatásnak csak az egyik oldala a szubjektív meggyőződés, hogy "Isten engem erre hív." A másik oldala pedig, hogy "az egyházam elfogadta, hogy ez a meggyőződés bennem Istentől van".

Ha ez a két oldal nincs meg, az nem papi hivatás. Katolikus papságra vállalkozó embernek hinnie kell, hogy Isten az egyházat választotta arra, hogy általa jelen legyen a világban. Ha az egyház meggyőződése és a szubjektív meggyőződés ütközik, akkor a szubjektív meggyőződésnek kell engednie. De ez az "engedés" korántsem azt jelenti, hogy valaki lemond a vágyról, amit Isten ültetett belé, hanem érvényes módon átfogalmazza.

Kis Szent Teréz imádsága, amelynek világhírű konklúziója, hogy "anyámnak, az egyháznak szívében szeretet leszek", abból indul ki, hogy a XIX. századi apáca leírja, hogy hatalmas vágy van a szívében arra, hogy pap legyen.

Sajnos nem tudok szabadulni a jó öreg római kérdéstől: Quis custodiet ipsos custodes? - Ki őrzi az őrzőket?

Ki biztosítja annak az újraelosztási rendszernek az igazságosságát, amit valakik egy igazságtalan rendszer kijavítására hoztak létre?

Az értelem miféle gőgje az, amivel valaki azt képzeli, hogy át tudja látni, és ki tudja javítani azt a társadalmat, amelyet sok milliárd, az övéhez hasonló elme hozott létre és működtet?

Az embernek tényleg megadatott, hogy megértse az igazságot a legközelebbiekkel való viszonyában, tehát a bibliai felebarátaival, mondjuk a családjában, de össztársadalmi szinten?

Talán ismered azt a közmondást is, hogy az ördög a részletekben, és pl. a technikai kérdésekben van.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy olyan társadalomban élek, amelyet erős újraelosztás jellemez, de igazából azt is érzem, hogy súlyosan hanyatló társadalomban élek, ahol az egyéni felelősségvállalás a béka feneke alá süllyedt, és ahol az adózók pénze következmények nélkül eltüntethető.

Ja, és még egy jellegzetes jelenség a súlyos dekadencia. A dekadencia azt jelenti, hogy hatalmas figyelem irányul jogi részproblémákra, miközben az egész rothad szét. Vö. "a szúnyogot kiszűritek, a tevét lenyelitek".

Nem volt liblingem Schmitt Pál, de nem vicces, hogy egy doktorival kapcsolatos plágiumba köztársasági elnök is belebukik, milliárdos sikkasztások meg következmények nélkül folyhatnak? A doktori körüli stikli átlátható, a milliárdos sikkasztás meg hatalmas ködfüggönyök mögött megy, és nem utolsó sorban, van pénz az "őrzők" lefizetésére is.

Az őrzők őrzésének problémájánál jelezném, hogy a nyilvánosságot és a gondosságot, meg az állandó korrekciót olyan személyektől várod, akik hihetetlen pénzek mellett üldögélnek még Magyarországon is.

Ha egyáltalán van kiút, az az újraelosztás békés leépítésének irányába vezet. Enélkül össze fog omlani az egész, és az sokkal rosszabb lesz. De mondjuk valószínűleg túl vagyunk azon a ponton, amikor még van békés megoldás. A világ adósságválsága leginkább egy durva világcsődöt valószínűsít.

Az állításom annyi, hogy az emberi értelem nem képes társadalmi méretekben fölfogni az igazságot. Minden ellenkező véleményt - amúgy Friedrich August von Hayekkel egyetértve - önhittségnek tartok.

Ebből az következik, hogy akik az újraelosztást most aktuálisan végzik, azok vagy saját zsebre dolgozó csalók, vagy olyan jószándékú, de önmagukat is becsapó ostobák, akik a túl nagy és ezért fölfoghatatlan "igazság"-ot merev ideológiai hüvelykujjszabályokkal helyettesítik.

Nem mintha nem lenne tökmindegy, de igazából el sem dönthető, hogy egy-egy újraelosztó ideológus maga hisz-e a szövegében, vagy csak a gondolatok és tettek elleplezésére használja.
Az egész tevékenység kívülálló számára szükségképpen áttekinthetetlen. Akik az állami pénzcsapokhoz hozzáférnek, azok az "őrzők", akiket nem őriz senki.

Most abszolút nem értelek. Azt mondom, hogy az újraelosztásra képes az ember, az igazság megragadására pedig társadalmi méretekben nem.

Innentől kezdve aki újraelosztásra vállalkozik, és az általa megragadni vélt, de valójában megragadhatatlan "társadalmi igazságosság"-ra hivatkozik, az szükségképpen hazudik, és valamilyen igazságtalanságot követ el.

A nyomor ellen természetesen küzdeni kell. De biztos-e, hogy a nyomor oka az elégtelen újraelosztás? Én úgy látom, hogy a nyomor tipikus oka rengeteg felelőtlen egyéni döntés. Aki fölrúgja a házasságát, az egy család anyagi biztonságát is fölrúgja. Önmagáét is, társáét is, gyermekeiét is. Ép családok nemigen kerülnek utcára. A nyomor ellen tehát nagyon sokat lehet tenni a megbocsátásról és a másik elviseléséről szóló keresztény üzenetek elmondásával és hiteles megélésével.

Igazságtalannak azt minősítettem, ha valaki a másik vagyonát osztja újra. Saját vagyonunkat szociális felelősséggel fölhasználni, tehát munkát adni belőle a munkásoknak, közvetlen segélyt a közvetlen bajbajutottaknak, az elemi keresztény kötelesség.

Nagy közgazdász-bölcsesség, hogy az elosztási problémák legjobb megoldása a növekedés. Nyomor esetén újraelosztásért kiabálni, az szociális demagógia és semmi más.

Fölhívom a figyelmed egy jelzőre, amit mindig kitettem: "társadalmi méretekben".

Saját szintemen föl tudom mérni, hogy a vagyonom igazságosan van-e nálam: ismerem a történetét. Tudom, ha melóztam érte, emlékszem az alkukra, amiket kötöttem miatta, de arra is emlékszem, ha megkárosítottam valakit.

Abból azonban, hogy én a saját vagyonom történetét részletesen ismerve tudok válaszolni az igazság vagy igazságtalanság kérdésére, miért következik, hogy egy ideológus, aki számára én csak néhány szám vagyok, el tudja ugyanezt a kérdést dönteni?

Aki a vagyonomat megkérdezésem nélkül újraosztja, az szükségképpen igazságtalanságot követ el velem szemben.

Az, hogy az én döntésem arról, hogy mekkora bér az igazságos, társadalmi szintű állásfoglalás volna, a Te csőlátásod, amit minden áron rám akarsz kényszeríteni. Mindenből a társadalmi szintre absztrahálsz. De ez nem kötelező lépés. Annak a munkásnak van egy végzettsége, van egy személyisége, amelynek egyik lényegi vonása a "munkakedv", stb. Ezek a személyi adottságok azok, amiket mérlegelek akkor, amikor átgondolom, hogy milyen munkára tartok tőle igényt, vagy egyáltalán, megbízom-e bármivel. Ha sehol nem kap magasabb bért, az azért van, mert más munkaadók is mérlegelik ezeket a szempontokat. Akik ezeket a döntéseimet minimálbérrel, vagy más társadalmi szintű előírásokkal korlátozzák, csak azt érik el, hogy nem alkalmazok senkit, akinek a munkája nem ér nekem annyit, mint a minimálbér havi négy órában.

Pedig volnának ötleteim. Az idei tél ugye elég kemény volt? Ugye az utakat csövik takarították? Ugye szívesen takarították volna a járdákat is a lakóházak körül mindenfelé? Miért nem tették? Mert a lakók nem kockáztattak egy munkaügyi ellenőrzést. Pedig jónéhány órára emberhez méltó módon, munkáért cserébe kaphatott volna pénzt egy csomó szerencsétlen ember. De valami társadalommérnökök kitalálták, hogy ez nem jó, mert TB, és számítógépes munkaügyi bejelentés, és mittudomén.

Szomorúan jelzem, hogy most nem politizálok. Nincs olyan politikai irányzat, amely lemondott volna a társadalommérnökösködésről.

A jelenleginél kevesebb adót azért helyeselném, mert több pénz maradna nálam, és más olyan döntéshozóknál, akik nem társadalmi szinten hoznak szükségképpen igazságtalan döntéseket, hanem saját vagyonukról döntenek tőlük telhetően igazságosan.

Az értelem önhittsége abban áll, hogy megtesz egy tilos lépést. Abból, hogy az ember saját környezetében, számára ismerős emberek viszonyaiban képes tájékozódni, fölismerni az igazság ehhez szükséges szintjét, levonja azt a tilos következtetést, hogy ugyanerre mindenféle absztrakt társadalommérnöki elmélet segítségével társadalmi szinten is képes.

Nyilvánvaló, hogy a személyközi szinten meghozott helyi döntéseimnek vannak társadalmi szintű következményei. De az én belátóképességem, és ezért az én Isten előtti felelősségem annyi, hogy a döntéseim személyközi szinten igazságosak legyenek. Ha ez megvan, a többi Isten dolga. Lenne.

Rendben, én is azt hiszem, hogy kiveséztük a témát. Azt azonban továbbra is állítom, hogy a minimális állam koncepciója nem a társadalmi igazságosságról kialakított álláspont, hanem a társadalmi igazságosság megismerhetetlenségének tényéből levont egyedül logikus következtetés.

Te akarod mindenáron rám bizonyítani, hogy ezzel a társadalmi igazságról alakítok ki egy véleményt, de a valóság az, hogy ez a te gondolkodási sémád jogtalan kivetítése rám. Már megbocsáss, de tipikus társadalommérnöki reflex.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában