„Vidd fel az én bűnömet is áldott keresztfádra, vidd fel...”

2013. február 28. 14:13

Illés Hajnalka
Hosszú évek múlhattak el azóta, de láttam rajta, ő még mindig, minden évben, minden nagyböjtben ugyanazért könyörög.

Valami örökös szomorúság ült mélyen a szemeiben. Minden találkozásnál láttam ezt, de gondoltam, nem bántom, nem kérdezem. Már jócskán benne jártunk a nagyböjtben, amikor az egyik pénteki keresztút után visszafordultam és megláttam őt. Leborulva sírt, egyedül, a már üres templomban. Odaültem mellé. Pár percig csendben hallgattam sírását, aztán megszólalt.

– Annyira fáj nekem minden nagyböjt... Édes Hajnalkám, akkora terhet cipelek… Évek óta… – mondta csendesen, és mesélni kezdett.

***

„A találkozás kikerülhetetlen volt. Valahogy benne volt a levegőben, a szívemben és a gondolataimban. Bűnbeesés előtt mindig annyira védtelen az ember… Én is az voltam, előtte is, számtalanszor. És ez történt akkor is, amikor először beszéltem Vele. Már akkor tudtam, nem kéne ezt csinálnom. „Ne tedd, ne csináld, nem szabad…” – mondogattam, miközben mély kék szemeit néztem, ittam a szavait, csodáltam mozdulatait és tudtam, nem leszek képes megvédenem önmagam, önmagamtól. Belementem, mert bele akartam menni.

Úgy éreztem, most talán kigyógyulok abból sok sebből, amelyet mások okoztak, és azokból is, amelyeket önmagamnak okoztam az évek során. Nem voltam már fiatal, de nem voltam még elég öreg ahhoz sem, hogy kigyulladjon a szívemben ez a láng, amelyről már azt hittem, sosem érzem újra. Játszok egy kicsit, hisz fiatal vagyok még ahhoz, hogy soha senki ne öleljen már meg... Senkit sem bántok meg vele, csak önmagam, persze ezt akkor még nem tudtam, nem akartam tudni. Annyi szenvedésen mentem már keresztül, annyi szerencsétlenség ért már, annyira fáradtnak éreztem magam a fájdalmaktól, annyira kimerült voltam már a pokoli emlékektől és napi harcoktól… Védtelen voltam és gyenge. Vigasztalásra vágytam és ölelő karokra.

Hát megkaptam mindkettőt. A vigasztalást is, az ölelő karokat is, és ennél sokkal többet. Szeretetet kaptam, gyengédséget, figyelmet, becéző szavakat. Annyira új volt ez számomra... Hisz mikor kaptam én ennyi időt egy férfitől? Sosem… Amíg vert az uram, mindig azt mondogattam, én tehetek róla, hogy hozzá mentem, pedig az egész falu csodálkozott, hogy mi lett ezzel a lánnyal? Hova gondolt ilyenre… És később is, amikor visszajöttem, láttam én ám… Az emberek nem felejtenek! Mosolyogtak, meg örültek meg szerették a gyereket is, de én tudtam, rajtam a bélyeg, amíg élek. Aztán jött egyik kaland a másik után, érzések nélkül, üresen. Faluhelyen nehéz egy nőnek egyedül, és titkolni sem lehet éppen mindent. Eddig mindig szégyelltem magam, tükörbe nézve undorodtam mindentől, aztán eldöntöttem, soha senki nem ér már hozzám…

De most minden más volt… Most tényleg szerettem és szerettek…! Tudtam én, hogy bűnben élek, de hisz évek óta erre vágytam, és ha már fiatalon nem kaptam meg, most nem volt erőm visszautasítani… Amikor megláttam, hálás voltam, hogy él, ha levelet írt, megdobbant a szívem, remegve bontottam ki a borítékot, képes voltam napokig egy sétáért élni, csak a találkozást vártam és az ölelést. Mindenben mellettem volt: ha régi fájdalmas emlékeket osztottam meg vele, együtt sírtunk; ha beázott a tető, rohant és nem szégyellt segíteni; nem engedte hogy nélkülözzünk, pedig nehéz éveket éltünk akkoriban. Éreztem, hogy nemcsak szerelem ez már, hanem két érett ember őszinte szeretete… Boldoggá tett egyetlen gyengéd szóval, egyetlen öleléssel és még a ki nem mondott szavait is imádtam.

Ezek voltak az első hónapok. Közben folyamatosan tünt el minden egyéb az életemből… Szinte észre sem vettem már a körülöttem élő embereket, szinte már senkivel se beszélgettem, el se jártam sehova, a munkámat is lélek nélkül végeztem, esténként meg csak olvasgattam, hogy egy kicsit meneküljek ettől az értelmetlen valóságtól. Nem láttam én már senkit és semmit. Nem láttam meg mások örömét, a segélykiálltását, a félelmeit, és a napi apró csodákat sem… Csak Őt láttam, Őt hallottam, Őt figyeltem… Minden időmet, az összes gondolatomat, a lelkemet, a szívemet és a testemet is csak Neki adtam.

Hetente gyóntam, kisírtam magamból a bűneimet, gyötrődéseimet, de a gyónások után sem leltem nyugalomra. Hosszú hónapok teltek így el. A szentmiséken lélek nélkül jelentem meg, és lassan már azt is megkérdőjeleztem, érdemes-e egyáltalán misére mennem…

Közeledett a nagyböjt és már nem voltam boldog. Már nem voltam semmi sem. Egyre kevesebb örömöt éreztem, és lassan már csak azt láttam, hogy Ő is és én is mennyire szenvedünk.”

***

Itt megszakítottam és rákérdeztem:

– De hát miért? Hisz szerették egymást!

– Igen. Szerettük egymást... Nagyon! De nem volt áldás ezen a szerelmen...

Tenyerébe temette arcát és újra csendesen sírni kezdett. Csak ültem én is némán mellette és azon gondokodtam, vajon mi lehet ez a hatalmas fájdalom ebben a törékeny néniben?

Pár perc múlva felemelte fejét és kinyitotta imakönyvét. Előhúzott egy régi megkopott fényképet. Egy férfi és egy nő. „Milyen szépek voltak…” – gondoltam és csak néztem a képet. Amikor megszólalt, úgy éreztem nehéz titkától szeretne megszabadulni.

***

„Igen, nagyon szerettük egymást, de nem volt ehhez jogunk… Tudtam én ezt az első perctől, tudta ő is, mégsem volt erőnk lemondani egymásról. Lemondani arról az érzésről, hogy szeretve vagy…? Hogy szeretsz? Hogy végre szerethetsz…? Hát ki képes erre? Én nem voltam! Nem tudtam őt elegendeni és ő sem volt erre képes… Igen, nagyböjt volt, emlékszem hűvös téli szelek fújtak és olyan szürke volt minden. Nem volt sok hó azon a télen, még a földekből is a bánat sóhajtozott. Itt-ott egy kis fehérség és kutyaugatás. A faluvégi Kálvária felé vettem az irányt. Gondoltam, elviszem oda a bűnömet. Gondoltam leteszem oda a feszület elé. Gondoltam, nincs már erőm egyedül hordozni. Gondoltam, nincs már veszítenivalóm. Gondoltam, csak a fiamat ne büntesse meg a Jósisten az én bűneimért. Gondoltam, talán még van valami remény számomra is. Gondoltam, talán ezért a bűnért is meghalt Krisztusunk a keresztfán… Az én hatalmas bűnömért. Azért, mert egy papot szeretek.”

***

Elhallgatott. Csend lett hirtelen… csak ültünk egymás mellett némán, és néztük a hatalmas feszületet.

***

„Igen… Pap volt Ő… Emlékszem hányszor mesélte, hogy esténként, az Esti dicséret alatt, zokogva borult a Zsolozsmára. Emlékszem, hányszor potyogtak a könnyei Úrfelmutatás alatt és hányszor csuklott el a hangja áldoztatás közben. Emlékszem, hányszor ültünk egymás mellett szótlanul és hányszor sírtunk egymást átölelve. Emlékszem hányszor mesélte, hogy nem képes már paptestvérei szemébe nézni, mert úgy érezte, homlokára íratott ez a titok. Emlékszem hányszor mesélte azt is, hogy amíg betegeit látogatta, csendesen imádkozott mellettük és minduntalan azt kérdezte, Uram, hogy tudok én így vigaszt nyújtani, hogy tudok én támasza lenni bárkinek is? Emlékszem hányszor mesélte, hogy sírva hallgatta híveit gyónás közben és remegő kézzel adott feloldozást. Emlékszem fájdalmára, emlékszem az összes szenvedésére. És emlékszem arra is, hogy tudtam, miattam szenved, tudtam el kell őt engednem... Emlékszem arra az estére. A gyerek már aludt. A kályha mellett ültünk, és hallgattük a tűz pattogását. Ránéztem. Kék szemeiben könny csillogott. Feléfordította arcát és megfogta remegő kezeimet. Halkan csak annyit tudott mondani: »Tőled csak egy valakit szeretek jobban ezen a világon... A Jóistent. De Őt nagyon…«

Másnap késő délután a Kálvária felé vettem az irányt. Térdre hullottam a hatalmas kőkereszt előtt és szavak nélkül, remegve könyörögtem a megváltásért. Vedd el tőlem ezt a kelyhet… Benne vannak bűneim keserűségei… Vidd fel az én bűnömet is áldott keresztfádra, vidd fel…

Szinte önkívületben mentem haza. Aznap este nem találkoztunk. És másnap sem. Sőt harmadnap sem. Nem kerestem többé, nem keresett többé…”

***

Elcsuklott a hangja és zokogott. Hosszú évek múlhattak el azóta, de láttam rajta, ő még mindig, minden évben, minden nagyböjtben ugyanazért könyörög. Ugyanazért a megváltásért, ugyanazért a bocsánatért.

– Mindannyiunk bűnét felvitte már Krisztus a keresztfára… – szólaltam meg mélyen megrendülten. – Ne sírjon, minden bűnünket eltörölte…

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

E-mailben kaptuk a szerzőtől.

Nagyon szép írás.
Orosz pópák, görög papok gyönyörű családi életet élnek, az égiek csak örülhetnek ennek - nem Jézus kívánsága, csak a római egyház előírása, ami kínná változtatja a legszebb emberi érzést.
Az orosz nép, de a görög is, mélyen vallásos,semmi hátránya a házas papoknak.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés