Érző, mozgó kővé válunk Isten épületében

2012. december 27. 12:46

Lackfi János
Magyar Kurír
Nem kell teljesítenünk, nem kell szerethetőnek mutatkoznunk, a jobbik arcot előkapni, csak részt venni a szertartáson, hagyni, hogy Isten szeressen. Interjú.
Hogyan lehet ünnepelni a munka után, a sok nyűg, ünnepi »intézkedés« mellett; sokak számára mintha csak pluszteher lenne a karácsony, amikorra ajándékot kell venni, főzni kell, aztán lefogyni. 

Hajlamosak vagyunk ebbe a hibába esni, túlpörögni az eseményeket, túlkészülni a formai részét, elhagyni a lelkieket. Sőt, egy januári rádiózáskor hallottam, amint az egyik munkatárs kiakadva mondta, jaj, de jó végre újra munkába jönni, neki annyira elege volt a családjából, még egy nap otthon, és megőrül. Ez nagyon szívszorító, hiszen akinek nem jó otthon, annak ilyenkor lehet a legnehezebb. Aki viszont szívesen van szeretteivel, jól teszi, ha kicsit »le tud ereszteni«, rá tud hangolódni a többiekre, saját belső ritmusára. Az idős Horowitzot láttam Mozartot zongorázni, akkor jöttem rá, hogy a peckes, taktusos klasszicizmuson túl van egy rejtettebb metronóm, amit ő már hallott az öregkor saját hallásával, és ahhoz igazította a darabot. Nem csúszott ki sosem az ütemből, de szinte elképesztő módon »gumírozta« azt. Jó lenne, ha ugyanígy »játszanánk« ünnepi időnket.

Van kedvenc karácsonyi témájú irodalmi alkotása?

Nagyon szeretem Laura Ingalls Wildernek a Kicsi ház a nagy erdőben című könyvét, ez az észak-amerikai természetről és benne eltöltött gyerekkoráról szól, kedves humorral, gyerekeknek is. Korábban minden évben újra olvastam Tolsztoj Családi boldogság című könyvét, mely címe sugallatával ellentétben nem pacsuliszagú lányregény, ám szomorúságában nagyon is felemelő. Új kedvencem Orhan Pamuktól a Hó, mely fordulatos, mai történelmi krimi és szerelmes regény, s ugyanakkor a haza fogalmáról és költészetről is rengeteget mond, egyszerűen mestermű.

Hogy tud ön, illetve miként tudnánk mi mindannyian karácsonyi vándorok lenni, hogy egyik tavalyi könyvének címét idézzem?

A legfontosabb elindulni, mint a három királyok tették, és a teljesen bizonytalannak nekivágva hátrahagyni beidegződéseinket, mondhatni minden vagyonunkat. Ez a legnehezebb nekem például, kiemelkedni valahogy a kitüntetett időbe, átrendezni a dolgok szokásos menetét, letenni a mindennapi nyűglődést. De ha sikerül, akkor egészen másként érzi magát az ember, és ebben a liturgia nagy segítség. Pótolhatatlanná tesz mindannyiunkat, érző, mozgó kővé válunk Isten épületében. Nem »muszáj« semmi extrát csinálnunk, nem kell teljesítenünk, nem kell szerethetőnek mutatkoznunk, a jobbik arcot előkapni, csak részt venni a szertartáson, hagyni, hogy Isten szeressen. És ez nem is olyan könnyű, hiszen Isten néha távolinak, mi pedig kevéssé szerethetőnek látszunk. Mégis, ha sikerül, úgy ezek az önazonosság ritka pillanatai.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában