Válásválság

2012. november 27. 20:09

Jakab-Köves Gyopárka
Reposzt.hu
A lelkész és felesége évszázadokon keresztül referenciaszemélynek számítottak a maguk közösségén belül.

A gond ott van, hogy a lelkészi élet ma egy magányos lét. Kivételezett helyzetűektől eltekintve, magányra ítélve kell dolgozni, munkálkodni olyan elvárásrendszerben, ami önmagában véve nem teljesíthető. Pénzhiány, rossz beidegződések, rossz örökségek, és még sok minden más okozza ezt. Emberfeletti teljesítményt várnak, mindenkinek meg kellene felelni, minden tekintetben jónak kellene mutatkozni. Ez persze lehetetlen. Sokan nem képesek ennek a kihívásnak megfelelni, s ezért kiégnek, depressziósak lesznek. Emberi konfliktusaikat pedig nincs kivel megosztani. Vidéken, falusi lelkészek esetében különösen igaz ez. Nincsenek hasonszőrű emberek, nincs társaság, nincs olyan közeg, ahol letehetnék legalább egy kicsit a bajokat, ahol szórakoznának, ahol póztól-máztól mentesen önmaguk lehetnének. Pedig mennyi póz, mennyi máz, mennyi felvett hamis gesztus ráragad éppen a lelkészekre, akik nehezen is tudják meghatározni magukat. Hol anakronisztikus módon hangsúlyozzák szerepüket, és még a strandra is öltönyben mennek ki (hölgyek vastag harisnyában), hol magatartásukban szeretnék levetkőzni valódi énjüket, azért, hogy mindenki számára jók legyenek.

Szereptévesztés és egymásnak ellentmondó elvárások közepette kevesen állnak meg. Főként a fiatalabbja súlyos belső konfliktusok él meg. Ilyen esetben nem lelkigondozás az a bíztatás, hogy »teher alatt nő a pálma«. Empátia és odafordulás szükséges. Igen ám, de a lelkészek lelkigondozása egyelőre papírforma. Bizonyára sok helyütt, sokféleképpen létezik. Én például arról értesültem, hogy kipipálható a csoportos terápiával, a Márió és a varázslót idéző módszerrel, amiben több lenne a kényszerű élveboncolás, mint a gyógyítás. Régen hogyan oldották ezt meg? A régi időkben a lelkészek számára egyértelmű volt, hogy egymásra vannak utalva, s az egymásrautaltságukat közösségként élték meg. Tudtak egymásról, ismerték egymást, voltak közöttük mindig olyanok, akiknek szava balzsamként hatott a megfáradtak számára.

 

Annak idején, falura kikerülve még megélhettük a különböző korú lelkészi családok közötti szoros kapcsolatot. Férjemet úgy szólították, »a fiú«, szeretet és törődés volt a családok között. Ez lendítette át idős szolgatársunkat időről időre azon a mélységen, amiben élt, családi válságon éppúgy, mint a szolgálat hajmeresztő nehézségein. A közösség aztán szétbomlott, és ketten az idős kollégák közül egy-két éven belül meg is haltak. Bedarálta őket a magány és félresiklott életük kudarcai. Súlyos betegségük már válasz volt arra, amit korábban ki tudtak még beszélni, le tudtak még reagálni. A magány elhozta a halálos kórokat.

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 1 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában