Nem azé...

2012. október 31. 15:36

Jakab-Köves Gyopárka
Reposzt.hu
Múlt héten megharcoltam én is a magam hitharcát. Utána nem diadalt, de feszültséget és letörtséget éreztem.

1990-ben kerültem az egyetemre. A szabad ország éppen nagykorúvá vált szabad állampolgáraként választottam, s aztán beleszabadultam egy mámorosan átalakuló világba. Ez volt az az év, amikor a könyvesboltok roskadoztak a Károli-Bibliáktól, s én megvettem életem első saját Bibliáját. Ma is azt olvasom, az elejéről leszakadt a fedlap, s a már rég hiányoznak az első lapok, de ugyanazzal a szeretettel veszem kezembe, mint egykoron. Ez volt az az idő, amikor mindenki keresett. Egyik ismerősöm teljes istentagadásból jutott el egy katolikus ifjúsági mozgalomhoz, persze szerelemből. Egy másikat kis híján beszippantott egy dél-koreai szekta. Református barátnőm az adventistákhoz járt, és nagyrészt vegetáriánus volt ez idő tájt. Én pedig megtagadtam Krisztust.

Rettenetes ez így leírva. Rettenetes maga a gondolat, elvetemültség, aljasság, végtelen tudatlanság… Vagy talán nem is Krisztust tagadtam meg, hanem egész addigi önmagamat, hogy aztán megújult ember lehessen belőlem? Végigjártam egy ősapáknál megkezdett utat, a berésit, a »kezdetben«-nel kezdődő, és a Krisztus keresztjéig tartó utat? Megtagadtam és nem háromszor. A kegyelem ekkor is ott működött életemben. A kegyelem, Isten szeretete, az elnéző mosoly, amivel elzsidósodásom idején terelt tovább egy kijelölt úton. A megismerés, a válasz felé. Az út végén ott volt a konfirmálásom, a teljes szívedből, teljes erődből, teljes elmédből parancsolata szerint. Az ószövetségi parancsolat ereje kihatott a Krisztusban való megújulásra is.

 

Aki egyszer megtagadja Krisztusát, az utána úgy őrzi az Ő végtelen szeretetét, hogy tudja, nem játszhatja el még egyszer a kapott ajándékot. A kegyelemből kapott hitet senki nem kockáztatja. Ez a fafejűség bolondság mások számára. »ennyire nem lehet szemellenzős valaki«, kaptam már meg nemegyszer. Ugyanazt a kenyeret ettük, másnak mégsem jutott ugyanaz az őrültség, s méltán kérdezhetik, honnan vette hát ez a mi családbélink a bolondériáit. Amúgy szemérmes emberek lévén hitről nem szoktunk beszélgetni. Megdöbbentő hát, amikor kiderül, hogy az egyiknek ez a legfontosabb, a másiknak pedig a szokások közül egy, amit jól-rosszul megél.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Hát, az alapsztorira itt reagálva, egyrészt tényleg jó, hogy reformátusként nem vállaltál római katolikus keresztszülőséget.

Másrészt az r.k. szertartásban vannak azért ökumenikus biztosítékok.

Egy reformátustól annyit vár az r.k. egyház, hogy "hivatalos tanú" legyen. Tehát tanúsítsa, hogy az esemény megtörtént. Kb. ezerből egyszer, de erre a tanúskodásra tényleg szükség lehet, ha valahogy elbénázzák az anyakönyvet, vagy mondjuk családi tragédia után örökbe adják a kicsit.

Reformátusként tehát "hivatalos tanúként" és nem keresztszülőként vésnének be az anyakönyvbe.

Az is igaz viszont, hogy a szertartás nem tesz kifejezett különbséget keresztszülők és hivatalos tanúk között, így keletkezhetett volna olyan látszat, hogy Neked ezzel a szertartással minden OK.

Azt hiszem, az ökumenikus párbeszéd egy következő pontja lehet annak a tisztázása, hogy "keresztszülőt" és "hivatalos tanút" indokolt a szertartásszövegekben megkülönböztetni.

Esküvői tanú nyugodtan lehetsz, esküvőnél a katolikus is csak tanú, tehát nem keletkeznek hosszú távú kötelességei a pár felé.

Kedves Szerző szívből ajánlom tanulmányozásra a Taizé lelkiséget és Roger Shutz munkásságát.Kristálytiszta példája annak, hogy sokkal több és fontosabb kapocs van a keresztények között mint azt a látszat mutatja.

Na de most komolyan, miért kellene Gyopárkának mindent megtennie azért, hogy segítse a keresztlánya/fia katolikus nevelését? Nyilván addig a pontig, amíg ökumené van, mindent meg kell tennie. De ha szóba kerül a pápa vagy a "kárhozatos bálványimádás", márpedig sszóba kerül...

Szóval engem pl. a keresztszüleim elrángattak misére, merthogy megígérték anno a papnak. Nem mondom, hogy emiatt katolikultam be, de ez is egy élmény volt.

Gyopárkától ez elvárható? A katolikus egyház maga nem várja el, ezért kapja az anyakönyvben a "hivatalos tanú"-státuszt. De a keresztelési liturgia kétségtelenül nem erre a szempontra köncentrál.

Hát, azért egy Gyerekbibliát ajándékozhat éppen. Azok elég jók protestáns feleinknél is. Meg ennek kapcsán dumcsizhatnak mindenféléről, pl. egy bizonyos Jézus Krisztusról, aki keresztje által megváltotta a világot.

A kritikus kor olyan 8 és 14 év között van: előtte túl kicsi, hogy érdemben megértse a felekezeti különbségeket, utána meg elvárható tőle, hogy maga döntsön.

De ez a 8 és 14 év közötti időszak elég kritikus, és elég hosszú ahhoz, hogy inkább ne legyen katolikus keresztszülő egy református.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés