Magyarország lelkiismerete

2012. szeptember 24. 07:42

Schmidt Mária
Heti Válasz

Mindszenty József a legjobb magyar tradíciókat képviselte: a szabadságot, az emberi jogokat, az emberiességet, a könyörületességet, a méltányosságot és a rendet.

„Mindszenty József, Magyarország utolsó hercegprímása, egyaránt szembeszállt azzal a két elnyomó és embertelen rendszerrel, mely meghatározta a huszadik század második felének magyar történelmét. Szembeszállt velük, mert pontosan látta, mivel jár az, hogy »a magyar föld a világtörténelem két legvérengzőbb diktátorának hadszínterévé vált«. Fellépett az emberi jogokat sértő gyakorlattal és az emberellenes ideológiákkal szemben, függetlenül attól, hogy azok a fajvédő, nemzetiszocialista eszmékből, vagy a kommunista utópiából eredeztették magukat. Nem csak tudta, de meg is tapasztalta, hogy a vallásellenesség inkább előbb, mint utóbb, emberellenessé válik.

Modern gondolkodású, fiatal hittantanárként került először szembe a diktatúrával. 1919 februárjában letartóztatták, és a berendezkedő Tanácsköztársaság idején szülőfalujába internálták. Plébánosként, majd esperesként fáradhatatlan egyház- és közösségépítő tevékenységet folytatott. Neve hosszú időre összeforrt Zalaegerszegével. Hívei tudták, hogy naponta imádkozik értük és városáért. A háború utolsó, legnehezebb hónapjaiban, először mint veszprémi püspök, majd 1945-től, prímásként, egymás után mindkét diktatúra börtönét megismerte. Ahogy a nyilasok, úgy a kommunista hatalombitorlók számára is kínos, legyőzendő ellenséggé vált. Mert a legjobb magyar tradíciókat képviselte: a szabadságot, az emberi jogokat, az emberiességet, a könyörületességet, a méltányosságot és a rendet. Magyarország lelkiismeretévé vált. Arra emlékeztette a magyarokat, hogy nem adhatják fel, nem törődhetnek bele szabadságuk elvesztésébe, mert erősebbek a legerősebb diktátoroknál is, hiszen velük van az Isten, és a Szűzanya. Főpapjuk kiállása és példája erőt adott a nemzetnek, és azt hirdette Európának és a világnak, hogy Magyarország nem adja fel, így ők sem mondhatnak le Magyarországról. Hitt az imádság erejében. »Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erőt és bizalmat meríteni. Én is a milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafűzérében bízom… Ha Isten-Atyánk és Mária-Anyánk segít, akarok lenni népem lelkiismerete...« – biztatott. Példát mutatott abban is, hogy nem költözött be az esztergomi Prímási Palotába, hanem Budapesten maradt, hogy mutassa: eggyé vált az országgal. Mint mondta: »Úgy van rendjén, hogy romország prímása romházban lakjék.«”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://kereszteny.mandiner.hu/trackback/4506