Nehéz-e vagy könnyű a kereszténység?

2012. szeptember 10. 10:34

C. S. Lewis
A keresztény út nehezebb is, és könnyebb is, mint ahogy mi mindnyájan próbáljuk végigjárni. Azt hiszem, észrevették, hogy Krisztus Maga is néha nagyon nehéznek, néha nagyon könnyűnek mondja a keresztény utat.

„Az előző fejezetben a kereszténységnek azt az elképzelését fejtegettük, hogy »utánozzuk Krisztust«, illetőleg előbb színleljük, hogy Isten gyermekei vagyunk, abból a célból, hogy végül valóban gyermekei lehessünk. Mindjárt szeretném egyértelművé tenni, hogy ez nem az egyike annak a sokféle teendőnek, amit egy kereszténynek meg kell tenni; és nem valami különleges gyakorlat a magasabb vallási szinten állók részére. Ez maga az egész kereszténység. A kereszténység semmi mást nem nyújt ezen kívül. Most pedig azt szeretném bemutatni, hogyan és miben különbözik az »erkölcs« és a »jó« szokásos elképzeléseitől.

Mielőtt keresztényekké leszünk, rendszerint az alábbi elképzelés él bennünk. Kiindulási pontnak tekintjük közönséges énünket, annak különböző vágyaival és érdekeivel. Azután később elismerjük, hogy valami más, amit erkölcsnek vagy tisztességes magatartásnak vagy a társadalom javának nevezünk, igényekkel lép fel ezzel az énnel szemben; olyan igényekkel, amelyek összeütköznek az én vágyaimmal. Amit »jó magatartáson« értünk, abban áll, hogy engedünk ezeknek az igényeknek. A közönséges énünk által kívánt dolgok közül néhány pedig olyannak tűnik, amit »rossz«-nak nevezünk; nos, ezeket fel kell adnunk. Más dolgok viszont, amelyeket énünk nem akar megtenni, olyannak tűnnek, amit »helyes«-nek nevezünk; ezeket meg kell tennünk. Ám közben állandóan azt reméljük, hogy ha eleget tettünk minden követelménynek, szegény, természetes énünknek még mindig lesz valami kilátása és ideje arra, hogy megvalósíthassa saját vágyait, élhesse saját életét és azt tehesse, ami neki tetszik. Tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint a tisztességes adófizető polgár. Rendben megfizeti az adót, de azért erősen reméli, hogy még fog maradni elég ahhoz, hogy megélhessen. Ugyanis még mindig természetes énünket vesszük kiindulási pontnak.

Amíg ily módon gondolkodunk, az alábbi két következmény közül az egyik vagy a másik valószínűleg be fog következni. Vagy abbahagyjuk, hogy megpróbáljunk jók lenni, vagy igazán nagyon boldogtalanok leszünk. Ugyanis félreértés ne essék: ha igazán megpróbáljuk kielégíteni a természetes énnel szemben támasztott valamennyi követelményt, akkor nem fog elegendő maradni a megélhetésre. És természetes énünk, amely így minden alkalommal csak senyved, korlátok közt kínlódik és aggodalmaskodik, egyre bosszúsabb lesz. Végül vagy nem próbálkozunk többé azzal, hogy jók legyünk, vagy olyan emberré válunk, aki azt mondja, hogy »másokért él« – de ezt elégedetlenkedve, zsörtölődve teszi –, mindig azon csodálkozik, hogy miért nem veszik ezt mások még jobban észre, és mindig mártírt csinál magából. S ha egyszer ilyenné válunk, akkor sokkal nagyobb nyűgöt fogunk jelenteni mindenki számára, akinek velünk kell élnie, mint akkor, ha őszintén önzők maradtunk volna.

A keresztény út más: nehezebb és könnyebb. Krisztus ezt mondja: »Adjátok nekem egészen magatokat. Nem akarok ennyit és ennyit az időtökből, pénzetekből, munkátokból: én benneteket akarlak. Nem azért jöttem, hogy kínozzam természetes éneteket, hanem azért, hogy megöljem azt. A félmegoldások nem jók. Nem akarok itt vagy ott levágni egy-egy agat, hanem az egész fát akarom kivágni. Nem akarom a fogat fúrni, tömni vagy koronázni, hanem ki akarom húzni. Adjátok át nekem egész természetes éneteket, minden vágyatokat, akár ártatlannak, akár őrültnek gondoljátok őket, teljes egészében. Új ént fogok adni nektek helyette. Valójában Magamat fogom nektek adni; az én akaratom lesz a tiétek.«

A keresztény út nehezebb is, és könnyebb is, mint ahogy mi mindnyájan próbáljuk végigjárni. Azt hiszem, észrevették, hogy Krisztus Maga is néha nagyon nehéznek, néha nagyon könnyűnek mondja a keresztény utat. Azt mondja: »Vegyétek fel kereszteteket«, ami más szóval azt is jelentheti, hogy agyonvernek bennünket egy koncentrációs táborban. Máskor meg ezt mondja: »Az én igám könnyű, az én terhem nem nehéz.« S mindkettőt komolyan gondolja. S mindjárt meg is látjuk, miért igaz mind a kettő.

A tanárok megmondhatják, hogy az osztályban a leglustább gyerek dolgozik a végén a legkeményebben. A következőt értik ezen. Ha két fiúnak adunk, mondjuk, egy geometriai feladatot, az, aki kész a nehézségek vállalására, igyekezni fog, hogy azt megértse. A lusta megpróbálja kívülről megtanulni a feladatot, mert pillanatnyilag ez kevesebb erőfeszítést kíván. De hat hónappal később, amikor vizsgára készülnek, a lusta órákon át fog keservesen küszködni olyan problémákkal, amelyeket a másik pár perc alatt megért, sőt kimondottan élvez. Hosszú távon a lustaság több munkát kíván. Vagy tekintsük a következőképpen. Harcban vagy hegymászásban gyakran előfordul olyan helyzet, ami jó adag bátorságot kíván; de hosszú távon ugyanakkor ez a legbiztonságosabb megoldás. Ha visszarettenünk tőle, néhány óra múlva sokkal nagyobb veszélybe kerülünk. A gyávaság pedig egyúttal a legveszélyesebb. Hát így van ez. A legborzasztóbb, a csaknem lehetetlen abban áll, hogy adjuk át egész énünket Krisztusnak, minden vágyunkkal és elővigyázatosságunkkal. De ez még mindig sokkal könnyebb, mint amit ehelyett próbálunk mindnyájan tenni. Ugyanis azzal próbálkozunk, hogy »saját magunk« maradjunk, hogy a személyes boldogságot tekintsük életünk nagy céljának és ugyanakkor mégis »jók« legyünk. Mindnyájan megpróbáljuk, hogy agyunkat és szívünket saját útjára engedjük – pénzre, élvezetre vagy érvényesülésre koncentrálva –, és ennek ellenére azt reméljük, hogy tisztességesen, szemérmesen és alázatosan tudunk viselkedni. Pedig Krisztus éppen arra figyelmeztetett bennünket, hogy ezt nem tudjuk megtenni. Mint Ő mondotta: a bogáncs nem terem fügét. Ha olyan föld vagyok, amely csak fűmagot tartalmaz, nem teremhetek búzát. Ha lekaszálják a füvet, az alacsony lesz, de még mindig csak füvet fogok teremni és nem búzát. Ha búzát akarok teremni, a változásnak mélyebbre kell hatni a felületnél. Az kell, hogy felszántsanak és újra vessenek.

Ezért a keresztény élet igazi problémája ott merül fel, ahol az emberek rendszerint nem is várják. Abban a pillanatban merül fel, amikor reggelente felébredünk. Aznapi vágyaink és reményeink vadállatokként rohannak ránk. S az első feladat minden reggel abban áll, hogy egyszerűen visszalökjük őket; azzal, hogy hallgatunk arra a másik hangra, elfogadjuk azt a másik szempontot, s engedjük, hogy az a másik tágasabb, erősebb, nyugodtabb élet töltsön el bennünket. És így tovább, egész nap.

Azzal, hogy távol tartunk magunktól minden természetes kicsinyeskedést és emésztődést; hogy bejövünk a szél elől.

Először csak néhány pillanatra tudjuk ezt megtenni. De ettől kezdve újfajta élet kezd szétáradni szervezetünkben: hiszen most már Krisztust engedjük munkálkodni énünk jobbik részén. Olyan ez, mint az a különbség, ami a felületre felvitt lakk és a mélyreható, átitató festék vagy színezőanyag között van. Az Ő szavai sohasem tartalmaztak bizonytalan, idealisztikus nagyzolást. Amikor azt mondotta: »Legyetek tökéletesek«, akkor ezt így is értette. Azt értette ezen, hogy a folyamaton teljes egészében végig kell mennünk. Ez nehéz feladat; de az a fajta megalkuvás, ami után vágyakozunk, még nehezebb, sőt lehetetlen. Bizonyára nehéz folyamat, amikor a tojásból madár lesz, de az sokkal nehezebb lenne, ha akkor próbálna a madár repülni tanulni, amikor még a tojásban van, illetőleg ha tojás maradna. Jelenlegi állapotunkban olyanok vagyunk, mint a tojások. Nem maradhatunk bizonytalan ideig közönséges, ép tojások. Vagy kikelünk a tojásból, vagy megzápulunk.

Hadd térjek most vissza arra, amit korábban említettem, nevezetesen a kereszténység egészére. Minden más lényegtelen. És oly könnyű összezavarodni ezzel kapcsolatban. Könnyű azt képzelni, hogy az egyház csak különböző tényezők, fogalmak, tárgyak, cselekedetek összessége: oktatás, képzés, missziók, istentiszteletek. Éppígy azt is könnyű elképzelni, hogy az állam katonai, politikai, gazdasági és mindenféle egyéb ilyen tényezőből áll. De a dolgok bizonyos módon sokkal egyszerűbbek ennél. Az állam egyszerűen azért létezik, hogy előmozdítsa és védelmezze a hétköznapi állampolgár boldogulását ebben az életben. A tűz mellett beszélgető férj és feleség, néhány barát, aki egy vendéglőben játszik célbadobást, a könyvét szobájában olvasó ember vagy a kertjében ásó gazda – ezek azok a dolgok, amiért az állam létezik. S hacsak nem segíti gyarapítani, meghosszabbítani és védelmezni az ilyen pillanatokat, tiszta időpocsékolás minden törvény, parlamenti ülés, hadsereg, udvar, rendőrség, közgazdaság, miegyéb. Ugyanígy az egyház sem létezik semmi másért, mint hogy az embereket Krisztushoz vonzza, kis Krisztussá alakítsa őket. Ha nem ezt teszi, akkor minden székesegyház, az egész klérus, a missziók, a beszédek, de még a Biblia maga is, csak puszta időrablás. Isten nem más célból lett emberré. Sőt még az is kétséges, hogy az egész midenséget valami más célból teremtette volna. A Biblia azt mondja, hogy az egész mindenség Krisztusért jött létre és hogy minden Őbenne kell hogy összegyűljön. Nem hiszem, hogy közülünk bárki is értené, hogyan fog ez megtörténni az egész mindenségre vonatkozóan. Nem tudjuk, milyen formában létezik élet (ha ugyan létezik egyáltalán) a mindenség azon részeiben, amelyek sok milliárd mérföldre vannak a földtől. Még azt sem tudjuk, hogy ezen a földön hogyan vonatkozik ez az emberen kívüli dolgokra. De hát végül is nem várhatunk mást; a tervet csak annyiban ismerjük, amennyiben bennünket érint.

Néha mégis úgy képzelem, hogy megértem, hogyan vonatkozik az egyéb dolgokra. Úgy hiszem, értem, hogyan vonzza az ember bizonyos értelemben a magasabb rendű állatokat, amikor szereti őket és amikor sokkal inkább emberivé alakítja őket (mert ezt teszi), mint különben lennének. Még azt is fel tudom fogni, hogy az ember magába szívja a növényeket és a holt dolgokat, amikor tanulmányozza, felhasználja és értékeli őket. És ha vannak értelmes lények más világokban, ők is megtehetik ugyanezt a saját világukkal. Az is lehet, hogy amikor ezek az értelmes lények Krisztusba olvadnak, akkor valamiképpen magukkal viszik az összes többi dolgot is. Ezt azonban nem tudom, ez csak feltételezés.

Azt azonban tudjuk, hogyan vonz bennünket, embereket Krisztus Magához, hogyan lehetünk részei annak a csodálatos ajándéknak, amelyet a mindenség ifjú Fejedelme akar Atyjának felajánlani – az ajándékot, amely Ő Maga és ezért mi is Őbenne. Ez az egyetlen, amiért a világra jöttünk. És különös, lelkesítő célzások vannak a Bibliában arról, hogy ha Isten Magához vonz bennünket, akkor sok minden más elkezd majd helyrejönni a természetben. A rossz álom elmúlik majd: és felvirrad a hajnal.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában