El Camino forever

2012. augusztus 21. 10:41

Pálfi Zsuzsanna
reposzt
Bár mindenkiben ott volt a fáradság, de örömmel álltunk sorba a Compostelánkért vagy éppen Jakab apostol sírjánál.

„Természetesen, mint mindenhol, magyarok vannak a Caminon is. Az egyik legviccesebb találkozásom Astorga előtt történt. Kicsit előrementem 2 útitársamtól, míg ők a kávézás vagy éppen a mellékhelyiségi megkönnyebbülés szenvedélyének hódoltak. Astorga előtt egy vasúti sín húzódik, egy gyaloghíd vitt át fölötte. De nem akármilyen. Nem lépcsős és rövid, hanem olyan, mintha mindkét oldalon legalább 3 Z betűt egymásra tettünk volna. Így a megteendő távolság is legalább a hatszorosára nőtt. Mire felküzdöttem magam az egyik oldalon magamban már melegebb éghajlatra kívántam a felüljáró tervezőjét egész rokonságával egyetemben. Fentről visszanéztem egy pillanatra, hogy jönnek-e a többiek, és egy ismerős kalapot pillantottam meg nem messze az átjárótól. Rögtön kellő hangerőt is adtam méltatlankodásomnak a kalap irányába. Erre a kalap hirtelen megállt, viselője felnézett és visszakiáltott: »Azt meg honnan tudtad, hogy én is magyar vagyok?« Kiderült, hogy nem útitársamé volt a kalap, hanem egy mosonmagyaróvári nőé, aki már nagyon ki volt éhezve a hazai szóra. Jót nevettünk, aztán beszélgettünk a városba befelé.

Sok minden van még, ami örökre bennem marad. A közös éneklések, amire meneteltünk, és ami olyan dalokat hozott elő, amiket már a történelem pora is befedett. De előkúsztak az emlékezetből, mert lehetett rájuk menetelni! Akinek még mond valamit: pl. »Eljött a hajnal, elébe mentem, ó Bella, csaó Bella, csaó Bella, csaó csaó, csaó…« (El lehet képzelni a tudatállapotot, mikor már ilyeneket énekel az ember! ) Éppen énekelünk, mikor mellettünk elvonult egy –azt hiszem- spanyol zarándokcsapat, és ők is bekapcsolódtak a Csaó Bellába. Zengtük és zúgtuk együtt. Vagy az első közös albergue-i vacsorára, mikor a nemzetközi brigádban jó beszélgetés alakult ki, és az akkori asztaltársaságból aztán szinte mindenkivel újra és újra találkoztunk utunk további állomásain.

Mire Monte Gozoba ért az ember az addig is jó nemzetközi helyzet és hangulat abszolút fokozódott. Ez a hegy már csak 5 km-re van Santiagotól, és a hegyről ráláthatunk a városra. Monte Gozo annyit jelent: az öröm, a gyönyörűség hegye. Addig is kedvesen köszöntötték egymást a találkozó zarándokok, és a Hola (Szia) mellé oda került a Buen Camino! (Jó utat!), de látszott, hogy mindenki küzd, még sok van hátra, mindenki igyekszik tartalékolni vagy éppen összeszedni az erejét. Itt azonban már mindenkin a teljes felszabadultság lett úrrá. Már alig van valami hátra. Elértünk idáig! Pengett a gitár, folyt a tánc az örvendezés, kisimultak a napcserzette tekintetek. És valahol ez a hangulat lengte be Santiagot is. Bár mindenkiben ott volt a fáradság, de örömmel álltunk sorba a Compostelánkért (a zarándoklatot tanúsító irat) vagy éppen Jakab apostol sírjánál, és lelkesen vetettük bele magunkat – 2 hét megvonás után – az ajándékboltok forgatagába a nagyszerű épületek tövében.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 5 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Vajon hányan járnának oda, ha nem lehetne vele decensen eldicsekedni? :)Eszükbe se jut a magyar kegyhelyeket bejárni előbb, az nem menő!
KISZ-táborok nótáit danoló zarándokok... fuldoklok a röhögéstől.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában