A hiány, a hiány és a hiány

Nyitóképen: Olaszliszka zsinagógájának romjai 1983-ban. Fotó: Fortepan / Gazdag Anikó

„Szerettük őket. Az utcában is több család lakott, édesanyám barátnői között is voltak zsidó asszonyok. Én nem értettem, mások miért nem szeretik őket. Mind úriemberek voltak, orvosok, ügyvédek, kereskedők. Talán ez volt a baj, sokan, a szegényebbek azt beszélték, ők könnyebben élnek, mint mások… Minden egy nap alatt történt. Reggel a kisbíró kidobolta, hogy a zsidóknak otthon kell maradniuk. Úgy százméterenként elismételte a mondandóját. Délután jöttek értük… Voltak önkéntes, civil magyar rendőrök, azok rohantak házról házra… Kiparancsolták a zsidókat, néhány kiló személyes csomagot vihettek magukkal. Mindenkit elvittek. A gyerekektől kezdve a várandós nőkön át… az olyan öregeket is elvitték, mint amilyen öreg most én vagyok… Emlékszem, ott álltunk aztán a kapuban és sírtunk. Tudtuk, hogy valami rossz fog velük történni. Előbb a községházára, onnan meg autóval az országútra vitték őket, talán Auschwitz felé. Kiürült az utca. Anyám egy hétig sírt a barátnői után.”

Így emlékezett vissza néhai nagyanyám, amikor húsz éve kérdeztem őt világháborús emlékeiről szülővárosából, Abaújszántóról. Nagyanyám akkoriban még nem sejtette, hogy alig pár hónap múltán egy másik idegen hatalom parancsára őt is elhurcolják otthonából a messzeségbe, csak éppen a másik irányba – két és fél évnyi szovjet munkatábor lett belőle. Mert akkor ő lett valamilyen szempontból a megbüntetendő, megsemmisítendő társadalmi réteg képviselője, háborús nemzeti és nemzetközi érdekek, ideológiai parancsolatok ártatlan áldozata. Ő aztán hazajött, mások nem. Sem keletről, sem nyugatról.