Csurka reneszánsza

„Reneszánsza van Csurka Istvánnak. Ha írói, főleg drámaírói lenne, megérteném. A Ki lesz a bálanyával már 1962-ben beírta magát a magyar színháztörténetbe, még akkor is, ha joggal reklamálta, hogy alkotása »sokáig feküdt«, mert a művet csak 1969 októberében mutatta be a Thália Színház Léner Péter ragyogó rendezésében, és a már a premier idején »kulcsdarabnak” nevezett műhöz méltó szereposztásban Harsányi Gáborral, Inke Lászlóval, Keres Emillel, Szilágyi Tiborral, valamint két sokat ígérő főiskolással, Hámori Ildikóval és Maros Gáborral.

Két évvel később következett az igazi trouvaille, a Döglött aknák a Katonában, Kállai Ferenc és Major Tamás feledhetetlen főszereplésével. (Rendezte: Iglódi István.) Az Esti Hírlap rátapintott a lényegre: »Igazi színházi élmény! Kitűnő mai magyar darab! És két szenzációs színészi alakítás!« Az Élet és Irodalom sem vélte másként: »Csurka István komédiája a legnemesebb és legnemtelenebb moliére-i hagyományok folytatója. Remekbe sikerült előadás.«

Tényleg az volt, miként a Pesti Színházban 1979 novemberében Bánsági Ildikóval, Béres Ilonával, megint Szilágyival színre vitt Deficit is, amelyről annak idején azt lehetett olvasni: »Csurka István máig legjobb darabja.«

Nehéz a döntés, egyik jobb volt, mint a másik.

Csurka irodalmi munkássága tehát megkérdőjelezhetetlen. Ám létezik egy »irodalmi« is, amely a politikai karrierjével van összefüggésben. Ez viszont vállalhatatlan. Furcsa módon, újabban e politikai pályafutást kezdik emlegetni valóságos etalonként, egyenesen arra jutva, hogy Csurka szinte vátesz volt, meglátta a jövőt.”

Nyitókép: MTI Fotó: Kallos Bea