Tantervet tanítunk, vagy gyereket?

2014. április 30. 13:25

Nem mindegy, hogy irodalomról tanul a gyermek, vagy irodalmat olvas. Interjú.

2014. április 30. 13:25
Pethőné Nagy Csilla

Az államtitkárság pont azzal indokolja az egyentanterv, egyentankönyv bevezetését, hogy így a tanyasi és a rózsadombi iskolába járó gyerek is megkapja ugyanazt a nemzeti műveltséget. Ön ezzel nem ért egyet?


Egy mélyszegénységből jövő kisgyerek, aki odahaza nem tapasztalja meg az írásbeli kultúra semmiféle vonatkozását, eleve óriási lemaradással kerül a közoktatásba ahhoz a gyermekhez képest, akinek már a gőgicsélés időszakában műanyag képeskönyvet tesz az édesanyja a kiságyába, és kétéves korában már rajzol, mondókákat mond. Ez nem ugyanaz a helyzet, mint a 400 méteres gátfutás, ahol mindenki ugyanarról a startvonalról indul, itt már a startvonal is mobil. A sajátos, sokféle helyzethez, feladathoz igazodnia kell az oktatásnak, nevelésnek, taneszközválasztásnak is.

A másik érv az egységesítés mellett, hogy így olcsóbbak lesznek a tankönyvek, hiszen nagy tételben a nyomdai költségek jóval alacsonyabbak.

A példányszám csökkenti az árat, ez tény. De biztos, hogy az olcsóság a legfontosabb tényező, amikor a gyerekeinkről, a jövő nemzedékéről van szó? Nekem már a tartós tankönyvvel kapcsolatban is vannak problémáim. Azt mondjuk a diáknak, hogy »itt van egy tankönyv, de nehogy beleírj!«. Funkcióját veszti, ha nem lehet aláhúzni, beleírni, kifesteni a tankönyvet, az ugyanis erre való: használati eszköz. És mi lesz azzal az érettségire készülő 12.-essel, aki minden tanév végén visszavitte a könyveit az iskolai könyvtárba, miből fog készülni a vizsgára?

A Nemzeti alaptanterv (NAT) és az ez alapján megírt kerettantervek elvileg azt a műveltségminimumot írják le, amit minden magyar diáknak el kell sajátítani. Ha ez így van, akkor logikus, hogy az ezekre épülő taneszközökben is ugyanaz a tartalom van, tehát elég egy-két ilyen.

Illúzió, hogy a NAT-ban leírt nemzeti műveltséget minden gyerek el tudja sajátítani. Sőt, alig van, aki el tudja. Elképesztő mennyiségi szemlélet uralkodik a tanterven, ahelyett, hogy minőségi, fejlesztő szemlélet uralkodna. A magyar iskola régóta képtelen teljesíteni azokat a követelményeket, amiket az oktatáspolitika számára előír.

Az irodalomtanításban mindez hogyan jelenik meg?

Az 1970-es évektől egy sor tudomány mutatott rá, hogy minden tudás konstrukciós és személyes természetű. Pistike és Marika folyamatosan le- és felépíti tudását, a tanárnak pedig segítenie kell őket ebben. Az irodalomban ez azt is jelenti, hogy nincsenek tekintélyelvű értelmezések. Az irodalomkönyvekben szinte azonos tananyag mellett többféle érvényes koncepció lehetséges, akár a tananyagszervezésében, akár az értelmezésben, akár a szövegek összekapcsolásában, akár a kortárs-klasszikus-populáris irodalom kombinálásában. Képzeljük el, hogy a gyerek kap egy doboz építőkockát karácsonyra, de minden építőelem egymáshoz van ragasztva! Kap egy várat, és azon már nem tud változtatni, saját várát nem tudja felépíteni. Nagyjából ez a probléma: ezt jelenti az egytankönyvűség. Mondom, ezt a ’70-es évektől tudja Európa, és itthon is próbáltunk ehhez alkalmazkodni kisebb-nagyobb sikerrel. 2010-től azonban a magyar oktatáspolitika épp az ellenkező irányba fordult. Már a ’80-as években nagyobb szabadsága volt az iskolának, az igazgatónak, a pedagógusnak, mint most.”

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!