Élő zsinat

96 éves jezsuita: A II. vatikáni zsinat feloldotta az Egyház merevségét

2017. július 5. 14:07
Írta: Pudleiner Kristóf

Van egy jezsuita, aki nem csak a múlt homályába vesző, az Egyház történetének egy fontos mérföldkövét jelentő eseményként látja a XXIII. János pápa által fél évszázada összehívott egyetemes gyűlést. Őrsy László SJ, washingtoni egyetemi tanár szemtanúja lehetett az Egyház átalakulásának a II. vatikáni zsinaton. A Párbeszéd Házának eseményén jártunk.

A Horánszky utca 20. szám alatt megtalálható Párbeszéd Háza köztudottan a magyar jezsuiták „főhadiszállása”. A ház – amely vallási és világi kérdések témájában is gyakran szervez nyílt előadásokat, kerekasztal-beszélgetéseket – jelenlegi programsorozatában a rend külföldi, illetve külföldön szolgált jezsuita atyáival találkozhatunk. A rendezvénysorozat igazi világ körüli élménycsokor: az öt előadásban többek között bolíviai, nepáli, srí lankai, római és egyiptomi egyházközösségekben szolgáló szerzetesek szólalnak meg az egyházak közötti párbeszéd, vagy éppen a zsinat kérdésében.

A sorozat egyik vendégelőadója, Őrsy László SJ, a washingtoni Georgetown Egyetem jogi karának professzora éppen ez utóbbi kérdést boncolgatta minapi előadásában, melyre az Emberi méltóság, lelkiismereti szabadság és egyházi küldetés a II. vatikáni zsinaton cím alatt került sor. A ma 96 éves, kitűnő egészségnek örvendő szerzetes legújabb könyvének, az Életerős zsinat című műnek a bemutatása okán érkezett a Párbeszéd Házába, ahol az atya a könyvbemutató mellett Dyekiss Virág néprajzkutató, valamint Bartók Tibor és Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetesek társaságában elmélkedett a II. vatikáni zsinatról és annak hatásairól az Egyházban. A beszélgetést Sajgó Szabolcs, a Párbeszéd Házának igazgatója moderálta.  

Az idősen is szellemi frissességének teljében lévő atya helyzete azért is különleges, mert ő maga személyesen is tanúja volt a huszadik század legnagyobb egyházi eseményének, a II. vatikáni zsinatnak. Őrsy SJ a zsinat alatti években a római Gergely Egyetemen tanított, a püspököket szakértőként segítette a zsinat során. Előadásában így személyes történeteken keresztül igyekezett átadni, hogy miként különbözött a vatikáni a korábbi zsinatoktól.  

Az újvonalas pápa és a második évezred kudarca

Őrsy László első körben hangsúlyozta, hogy ezt az egyházi gyűlést a püspökök formálták, ők teremtették meg a zsinat által megfogalmazott reformokat, ez pedig XXIII. Jánosnak köszönhető. A korábbi gyakorlattal ellentétben ugyanis nem ő és a római bizottságok hoztak határozatokat, amire a többi vezető méltóság csak rábólintott. A pápa megadta a teret, hogy a 2200 püspök közösen döntsön. A zsinat egyik fő karakterisztikuma ezért ez: hogy „a püspökök egy szívvel  kollegiálisan  tudtak döntéseket hozni”.

Az atya szerint János pápa azzal, hogy „teljes szabadságot adott a püspököknek a zsinat rendjének és szándékának meghatározásában”, a Szentlélek kezébe adta a zsinat jövőjét.

„A Szentlélek pedig úgy segíti az értelemet és erősíti az emberi akaratot, hogy Krisztus országa megmaradjon.”

Ezzel a cselekedetével a pápa visszahozta az első évezred egyházának közösségi felfogását és eltávolodott az utóbbi ezer évben dívó „monarchikus”, a hierarchiát középpontba állító rendtől. A professzor többször hangsúlyozta az előadás során, hogy szerinte az Egyházban és életünkben is a közösségben való működést kéne erősíteni, mert ma eltávolodtunk ettől a felfogástól, ezért a kudarcért pedig a második évezred látásmódja a felelős.

Ez a zsinat csak a jövőről szólt

Kétségkívül különbözik a vatikáni a többi zsinattól abban is, hogy a korábbiakkal ellentétben nem a tévedések elítélésére, a kirekesztés megfogalmazására irányult, hanem a jövőre és még mindig aktuális – adta meg a következő sarokpontot az atya. „A magokat már ötven éve elvetették. Ezek már itt-ott gyökeret vertek, de néhányuk még küszködik a sziklákkal.”

Tehát a következő generációknak is ápolniuk kell a „kicsírázó magokat”, hogy azok előbb virágot, majd gyümölcsöt hozhassanak. Így fog lassan a zsinat életereje egyfajta „evangéliumban” kibontakozni. A keresztény embernek pedig kötelessége, hogy továbbadják az evangéliumok.

László atya csodálatosnak nevezte, hogy a zsinat ma is mennyire „élő”. Ez pedig pont a fent leírt „magvető” jellegének köszönhető.

A közösség "teremtő ereje

A következő szakasz hangulata azonban már nem volt mentes a melankóliától. Az atya kifejezte ugyan, hogy a „keresztény közösség képes arra, hogy a maga vallását kifejezze”, ám mára elvesztettük a kollektív közösség eszményét. Hiába vetették el Vatikánban az „új felvetések magját”, az emberekből mára szinte kiveszett a közösségi szellem, amit a legjobban az istentiszteletek családban való gyakorlata sínylette meg. A család pedig a „teremtőerő” melegágya, a szétszóródott zsidók is csak a családi hit ereje miatt voltak képesek fennmaradni. Ha a család nem funkcionál, a nagyobb közösség sem lesz képes a „közösségi teremtésre”, ami a zsinat alapelve volt.

Ezen súlyos kérdések felvetődésekor szólalt fel Dyekiss Virág néprajzkutató, akit saját magát sokgyermekes anyukaként definiálva megmutatta, hogy kutatóként is mennyire fontos számára a család. A kutató legkisebb gyermekével a karján beszélt arról, hogy a néphagyomány vizsgálata hogyan segít nekünk megtalálni azokat a funkciókat, amelyeket beemelve az életünkbe „belesimulhatunk az Isten akaratába” a család keretei közt.

„Legyen ismét az egyházi év és a hit az élet kerete. Hagyjunk teret az életünkben, hogy Isten irányítsa napjainkat”

– hangsúlyozta Dyekiss, hozzátéve, hogy mindez a családi életben lehetséges. Így éltek a régi idők emberei, a néphagyományt követve pedig  megvolt a viszonyítási pontjuk az életben. Tészta- és húsevőnapok, Kisböjt, Nagyböjt, Advent – ezek mind kapaszkodók, melynek szokásait a családban megélve ismét a hit kerülhet az élet középpontjába és a közösség is erősebbé válik.

Bizakodás a jövőben

Bartók Tibor atya ezután a zsinat örökségére terelte a szót. A szerzetes a  hallgatóságban elhangzott véleményekre reagálva hangsúlyozta, több dolog miatt sem szabad lefutottnak és kudarcnak nevezni a második vatikáni zsinatot és az Egyház közösségi felfogását. Az atya gyakorlatiasan rámutatott, hogy a korábbi zsinatok – mint a 325-ös niceai, vagy a 16. századi tridenti zsinat – sem rögtön fejtették ki hatásukat. Évtizedek, ha nem évszázadok kellettek azok üzenetének széles körű befogadásához. Őrsy Lászlóval egyetértésben fejezte ki, hogy a vatikáni a nagy hatású zsinatok közé tartozott, és az ilyen kaliberű események még hoszabb megemésztési időt igényelnek.

Bartók atya véleménye szerint a vatikáni zsinat után megalakult Püspöki Szinódus intézménye lehet garancia arra, hogy az Egyházat közösségek formálhassák. A Szinódus a püspökök egyfajta tanácsaként fogható fel, ahol közösen beszélik meg az Egyház fontos és aktuális témáit – Ferenc pápa ilyen tanácsot hívott össze 2014-ben és 2015-ben is, legutóbb a család témájában.

Erre reagálva az idős atya cáfolta, hogy a szinódus működő megoldás. Szerinte e tanácsokban nincs mérvadó vita és túl ritkán hívják őket össze. Sajgó Szabolcs felvetésére, miszerint akkor az állandó párbeszédhez „folyamatos zsinatok” kellenének-e, az atya nemmel válaszolt.

Ő a jövőt az „Apostolok Kollégiumához” való visszatérésben látja, amelyet az első századi Egyház működéséhez viszonyított és amit szerinte a vatikáni zsinat megvalósított. Végezetül kiemelte: ahogyan Jézus rábízta Szent Ferencet, hogy építse fel templomát, úgy kell a laikusoknak és a klerikusoknak együttműködve, közös megbízatásuk tudatában felépíteni a jövő Egyházát.

A jezsuita atya Életerős zsinat című műve megtalálható a Libri weboldalán.

A bejegyzés trackback címe: http://kereszteny.mandiner.hu/trackback/30585