Élen kell járnunk a félelmek oszlatásában

2017. január 30. 16:33

Vízi Elemér SJ
Magyar Kurír

Az Egyház nem tökéletes, és nem is akarja gőgösen „a bűnös világ” fölé helyezni magát. Egyszerre szent és bűnös.Interjú.

Az Egyházra mégis jellemző valamiféle elkülönülés, amely ruhák, épületek, szertartások révén egészen határozott formát ölt.

Igen, mert az azonosság és a különbség egyaránt fontos. A hétköznapjainktól való időnkénti eltávolodásra, ünnepi terek megteremtésére szükségünk van. Ezek is segítik az önmagunkra találást. Archetipikus igényünk, hogy a szentet kivetíthessük másokba – leginkább a vallás képviselőibe –, és ennek révén találhassuk meg magunkban. A pap, a templom, a liturgia azt a szerepet tölti be, hogy kapcsolatba kerüljünk a Szenttel – és ezáltal a szenttel saját magunkban. Az Egyházban mindennek arra kell irányulnia, hogy Isten és az ember kapcsolata elmélyüljön, és hogy a közösség őrizze ezt a kapcsolatot. Ez lenne az egyháziasság értelme, amiről Ferenc pápa oly sokat beszél; ellentétben a klerikalizmussal, mely úgy különül el, hogy elszakad az emberek valóságától. Az Egyház Jézus szolgálatát folytatja, aki emberként belépett a mi valóságunkba, nem különült el – és mégis, mert az istenit is hordozta, hogy kihívja az embert a maga korlátaiból, és szabaddá tegye Isten világára. Vallási szertartásaink elkülönülése vissza akar vezetni bennünket abba az egységbe, ahol képesek vagyunk meglátni Istent a legkisebb és legjelentéktelenebb dolgok mélyén is.

Sok ember azért fél az Egyháztól, mert úgy éli meg, hogy ott mindig a bűnösségére figyelmeztetik, de közben nem érzik át eléggé, mit jelent számára helytállni a „bűnös”, kemény mindennapokban: a munkában vagy munka nélkül maradva, családi bonyodalmak és anyagi nehézségek közepette.

Az Egyház nem tökéletes, és nem is akarja gőgösen „a bűnös világ” fölé helyezni magát. Egyszerre szent és bűnös. Ferenc pápa sokszor beszél bűnös voltáról, bizonyára azért is, hogy megértesse: mindenkinek helye van az Egyházban, és az Egyház képviselői csupán státusukból fakadóan senkinél sem különbek. A nagy lelki emberek, a szentek tapasztalatából egyébként is ismert, hogy minél közelebb van valaki Istenhez, annál bűnösebbnek érzi magát.

Az egyháziaknak elengedhetetlen feladatuk a meghallgatás; annak megértése, honnét, milyen gondok közül beszélnek azok, akik megkeresik, megkérdezik őket, és a segítségüket kérik. Képessé kell válnunk arra, hogy meghalljuk az embereket, mögé lássunk annak, amit mondanak. Fontos az is, hogy ne csupán nyájként tekintsünk Isten népére, hanem az egyes emberhez is személyes gondoskodással forduljunk, amennyire a lehetőségeink engedik. Számunkra különösen fontos ez a pasztorális magatartás, hiszen Szent Ignác ilyen módon kezdte tevékenységét, amikor „a lelkek segítését” tűzte ki feladatául. Ezt tette, amikor személyesen adta a lelkigyakorlatokat; még jóval azelőtt, hogy pappá szentelték volna. A személyes pasztoráció feltétele a másik személy megértése, akiben épp azáltal nyílik tér az örömhír befogadására és megélésére, hogy meghallgatva és elfogadva érzi magát.

Bajnak látom, hogy sokszor még hivatalos imaszövegeinkben is félelmet keltők vagyunk, Istent olyannak mutatjuk, akitől félni érdemes. Habár valószínűleg saját szavainkkal nem így fogalmaznánk, a liturgikus szövegeink gyakran sugallják ezt a gondolatot. És noha a félelem üdvös is lehet, nekünk legfőképpen Isten mindenkit átölelő szeretetét kellene hangsúlyoznunk és megjelenítenünk.”

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://kereszteny.mandiner.hu/trackback/28146