The Young Pope: egy felkavaró sorozat hitről és kétségről

2017. január 7. 10:30

Paolo Sorrentino filmsorozatában az ifjú pápa felveszi a beszédes XIII. Pius nevet és meghirdeti az Egyház konzervatív forradalmát. Aminek persze mindenféle következményei lesznek.

A filmsorozatok a korábbi megtűrt, futottak még kategóriából a 21. században egyértelműen átléptek a filmipar legfelsőbb klubjába. Pazar kiállítású, remek színészi játékú, izgalmas és összetett történetvezetésű sorozatok veszik át az egyre ötlettelenebb hollywoodi filmek helyét és veszik el hálás nézők százmillióinak idejét. Ugyan a mai filmsorozatok nagy részét is Hollywood szállítja nekünk, és azt is egyre kiszámíthatóbban; de ha sikerül egy valódi, eltérő egyéni és nemzeti karaktert belecsempészni egy sorozatötletbe, tényleg különleges alkotások születhetnek.

Ilyen a 2016 őszén bemutatott The Young Pope (Az ifjú pápa) is. A most már ünnepelt olasz filmrendező, Paolo Sorrentino által megalkotott és rendezett, nemzetközi koprodukcióban készülő filmsorozat teljesen egyéni megközelítéssel indít el és bont ki egy történetet a katolikus egyházról.

A sztori, ahogy kell, in medias res indul: a Vatikánban ott ül egy frissiben megválasztott pápa, aki történetesen egy fiatal és amerikai bíboros, Lenny Bernardo. Az új pápa, mint később kiderül, a konzervatívabb és liberálisabb katolikus körök kompromisszumaként kerül a trónusra. Neki azonban valójában más tervei vannak: felveszi a beszédes XIII. Pius nevet és meghirdeti az Egyház konzervatív forradalmát.

Aminek persze mindenféle következményei lesznek.

Az ifjú pápa karakterét Jude Law brit sztárszínész alakítja, nagyszerűen. Összetett jellem: dicsőségvágy és szégyenlősség, önzetlenség és nárcizmus, keménység és gyengeség, eltökéltség és bizonytalanság, hit és kétség egyaránt keveredik a karakterében.

Kevés olyan erős jelenetet láttam mostanában filmben, mint amikor az ifjú egyházfő előveszi a pápák által rég nem viselt tiarát, hogy aztán ezt felvéve, teljes old school egyházfői pompában döbbentse meg az összegyűlt bíborosokat a Sixtus-kápolnában. Vagy amikor fölényes magabiztossággal helyre teszi az egyház befolyásával leszámolni akaró nagyképű, balos olasz miniszterelnököt. Vagy amikor pápai tekintélyének teljes erőbedobásával megsemmisíti az ellene lázongó ferencesek érveit.

Law alakítása az év legnagyobb színészi teljesítményei közé tartozik, remélhetőleg díjakkal is jutalmazzák majd.

A pápához hasonlóan a többi karakter is igen összetett, a Vatikánt vezető bíborostól a pápa ifjúkori mentorának számító apácán (Diane Keaton alakítása) és a pápa körül sürgő-forgó egyéb személyeken át az epizódszereplőkig. Nincsenek itt jók vagy rosszak, nincs itt együgyü, kiszámítható propaganda sem az Egyház mellett, sem az Egyház ellen. A filmsorozat mindvégig elkerüli a csapdákat ezen a veszélyes terepen.

A sorozat megalkotója, Paolo Sorrentino valósággal lubickol a történetmesélésben, a meglepő fordulatokban, a karakterek megcsavarásában − és persze a gyönyörű felvételekben, helyszínábrázolásokban, amik az amúgy is erős sorozat biztos támaszai. Sorrentino munkája Fellini világát is megidézi, ha kapaszkodókat akarunk találni a sorozat megértéséhez.

A The Young Pope első évadának tíz része megannyi önálló történet, eltérő hangulatokkal, képi világokkal, de a kis részletekből mégis csak elkezd kibontakozni egy nagy háttértörténet.

A sorozat hatását nem csak az érdekes alapsztori, hanem a mindvégig ott lappangó bizarr, éjfekete humor, a meglepő pillanatokban felbukkanó, senkit sem kímélő szatíra, és a szintén váratlanul kibontakozó minidrámák is tovább erősítik. Hol elidegenítő effektusok, kikacsintások, álom- vagy rémálomképek, oda nem illő képsorok vagy zenék kúsznak be, hol visszarántanak minket a konvencionálisabb jelenetekbe. Néhány pillanat igazi katarzist jelent, és nem a filmipartól megszokott giccses megvalósításban.

Paolo Sorrentino nem csak a sorozatával és annak karaktereivel, hanem velünk, nézőkkel is játszik. És faggat minket. És az egyházat. És az egyház kritikusait is. Amikor azt hisszük, hogy megfejtettük a sztorit meg a karaktereket, az egészet a feje tetejére állítja. Amikor azt véljük, hogy besétált valamilyen közhely csapdájába, az utolsó pillanatban kilép belőle, és néha akár ki is kacsint. Sorrentino meglep, megdöbbent, felkavar, néha akár megbotránkoztat minket. De nem öncélúan, hanem azért, hogy magunknak is kényelmetlen kérdéseket tegyünk fel hitünkről avagy hitetlenségünkről, bizonyosságainkról és kétségeinkről.

A bejegyzés trackback címe: http://kereszteny.mandiner.hu/trackback/27620

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés