A nő szabadságáról

2016. június 14. 11:01

Jakab-Köves Gyopárka
reposzt

A nőnek úgy feje a férfi, mint ahogy a férfinak feje Krisztus, és Krisztusnak feje az Atya. Egy normális férfi-nő kapcsolatban nem azt éli hát meg az ember, hogy a férfi beszorít, korlátoz, megvet, és letaszít.

„Nem szeretnék osztályozni, mi számít valójában ma legalább némiképp megfelelésre alkalmasnak a korai keresztyén gyülekezetekben való megnyilvánulások és a lelkészi hivatás között. Ugyanakkor érdemes megvizsgálni azt, hogy a páli értelmezés szerint mi nők hol vagyunk. Mert erre vonatkozóan valóban örökérvényű a páli jelentés, amely mélyen gyökerezik az Ószövetségben, s amely kizárólag abban a teljes kontextusban értelmezhető, amely a Teremtéstörténettel, Krisztus megváltásán át a Jelenések könyvéig egy, és egységben értelmezendő.

Szintén sokat idézzük: „minden férfiúnak feje a Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, a Krisztusnak feje pedig az Isten.” (1Kor 11,3). Mindez pedig magából a teremtési rendből adódik. Mit jelent ez nekünk, nőknek? Második rangban vagyunk, többé nem társai férjünknek, csupán afféle csicskásai? Akiknek se szavuk, se akaratuk nem érdekes? Az a férfi, aki ezt kommunikálja egy nő felé, az nem érti a kijelentés első felét. Mert minden férfiúnak feje a Krisztus. Van egyfajta függés, ahol a férfinak az ő Krisztusára kell figyelnie. Beszorítja őt Krisztus? Zsarnokoskodik felette? Diktálni akarja minden szavát? Megfojtja cselekvésében és megnyilvánulásaiban? – Aki ezt éli meg, az már nem Krisztus gyermeke, tanítványa, híve és követője. Aki azt éli meg, hogy Krisztus nem ad számára lehetőséget és szabadságot az életben, annak beteg a hite, és valószínűleg nem az igaz Krisztust ismeri, hanem egy emberi bálványt. A párhuzam pedig nyilvánvaló: A nőnek úgy feje a férfi, mint ahogy a férfinak feje Krisztus, és Krisztusnak feje az Atya. Egy normális férfi-nő kapcsolatban nem azt éli hát meg az ember, hogy a férfi beszorít, korlátoz, megvet, és letaszít. Ahogy Krisztus életem minden ajándékával elhalmoz, úgy halmoz el szeretetével a férjem. Úgy enged szabadon élni, gondolkodni, kiteljesíteni a kegyelmi ajándékokat.

A kérdés azért is súlyos, mert a nő emberként éppúgy talentumokkal, kegyelmi ajándékokkal megáldott ember, mint a férfi. A nőnek is el kell egyszer számolnia, nemcsak kötelességei teljesítésével, hanem azzal a sáfársággal, amely egy többletet, egy gyümölcsöző életet kell, jelentsen. Azt pedig szintén Páltól tudjuk jól, hogy különbözőek ezek a kegyelmi ajándékok. Kinek ez jut, kinek az. Hogy milyen utat talál ezek kiteljesítésére, áldásos gyümölcsöztetésére, az nyilván lehet vita és tépelődés tárgya. Hitem szerint Isten éppen a korai keresztyén nők példáján keresztül mutatja, hogy kell szolgálni és kell misszionálni a nőknek is.

Ám a kérdés túlmutat az egyházi szolgálaton. Egész létünk alapkérdése az, tudunk-e úgy odafigyelni egymásra, mint ahogy azt Krisztus teszi? Ő szeret minket. Szereti-e a férfi az ő ifjúságának feleségét? És a nő? Képes-e felnézni és keresni férjének akaratát? Mindezeken túl: a férfi méltó-e ahhoz a párhuzamhoz, amelyet mondhatnánk »imitatio Christi«-nek is? Olyan fő-e, mint amilyen fő Krisztus? Az ige üzenetét tehát megfordíthatjuk, és azt mondhatjuk, vizsgálja meg ki-ki magát, hogy olyan életet, olyan biztonságot és megbecsülést tud-e adni társának, mint amilyennel Krisztus mihozzánk a maga kegyelme szerint fordul. A kijelentés elveti tehát a férfi, mint übermensch őselméletét, ugyanis méltónak kell mutatkozni ahhoz a családfői szerephez, amelyet Isten kijelölt számára. Nekünk nőknek mi ez, ha nem szabadság? Mi ez, ha nem biztonság? Mert így az ige szól a megbecsülésről, a tiszteletről, a bizalomról, és köze sincs az oktalan korlátozáshoz és kontrolláláshoz.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://kereszteny.mandiner.hu/trackback/23083