Régi rítus

Juventutem: Nem „szent maradék” a katolikus tradicionalizmus

2015. augusztus 27. 13:16

Magyarországon sokkal harmonikusabban tud illeszkedni egymáshoz a tridenti és az új rítusú mise, mint nyugaton – mondja a Mandinernek Kiss Bertalan. A régi rítust ápoló híveket tömörítő Juventutem Magyarország mozgalom világi vezetője szerint az új rítusú mise sem érthető könnyebben, mint a régi rítusú, utóbbi XVI. Benedek általi liberalizálása pedig egyáltalán nem csak a lefevbre-isták Egyházba való visszacsalogatását szolgálta. Interjúnkban, amely azután készült, hogy a nyáron létrejött a pesti régi rítusú katolikus közösség alapítványa, az Introibo, a régi rítust érő kritikákat is sorra vesszük.

Ön hogyan fedezte fel a régi rítust?
 
Én az Egyházba felnőtt fejjel visszatérő hívő vagyok. A gimnáziumi évek alatt és utána zavaros körülmények között nagyon elsodródtam az Egyháztól; aztán a főiskolán, amikor elkezdtem vallástudományt hallgatni, vallástörténetet és filozófiát tanulni, akkor világos lett számomra, hogy ha az ember nem vallásos, akkor valami nem stimmel. Miután eredetileg római katolikus voltam, elkezdett foglalkoztatni a katolicizmus, s egy barátommal, valamint az akkor még leendő feleségemmel közösen elkezdtünk hittanra, később szentmisére járni. Teljesen naivan álltunk hozzá, azzal az elhatározással, hogy félretesszük a gyermekkori negatív élményeinket, s tiszta lapot nyitunk az Egyháznak. Elbizonytalanított minket viszont, hogy akárhova mentünk, mindenhol máshogy volt a mise, így nehéz volt követni meg beilleszkedni. Emellett a vallástudomány szakon sokat foglalkozunk rítusokkal, s az volt az érzésünk, hogy jó-jó, de valami mégsem kerek itt a gyakorlatban. Akkor utánanéztünk, s kiderült számunkra, hogy volt egy liturgikus reform. Megtaláltuk a régi rítusú miséket Pesten, ahol aztán rádöbbenésszerű élményünk volt: áhá, ez az, ezt kerestük! Teljesen letaglózott minket, aha-élményünk volt! Az évek során aztán beilleszkedtem a plébánia életébe, ministrálok új rítusban is, és ott is megvan az aha-élmény. 
 
Kik és mennyien járnak a régi rítusú misére a pesti belvárosba?
 
Változó, nyáron kicsit kevesebben vannak, de átlagosan 110-120-an, de ünnepi időszakban eléri a 170-et is. Mindenféle korosztály jelen van, de többségében a húsz-negyven közötti férfiak, és fiatal családosok. Ha valaki késik, annak át kell bunyóznia magát a kisgyermekes anyukákon, a szaladgáló gyermekek között. Szép számmal vannak egyetemisták, de hál’ Istennek vannak idősek is, akik vissza tudják fogni a fiatalok lelkesedését, amikor az túlcsordulna. Állandó szkóla van, tíz állandó taggal, s egy komoly asszisztenciacsapat, 16 fővel, akik a belvárosi főplébánia-templomba és a plébánia más templomaiba is járnak ministrálni, a szentmise mindkét, rendes és rendkívüli formájában is.
 
Mi vonzza ebben a fiatalokat, akiknek a „hagyományos mise” az az új rítus, és a régi rítus az új?
 
Nekem az volt eleinte a vonzó, hogy békén vagyok hagyva. Nem totális izolációban vagyunk, de el tudok mélyedni; nem néz valaki folyamatosan, mint a szembemiséző pap; ha végig akartam térdelni a szentmisét, akkor végigtérdelhettem, és nincs olyan kontroll.
 
Pedig épp azt gondolnánk, hogy a régi rítus nagyobb kontrollt jelent.
 
Igen, de én épp az ellenkezőjét éltem meg. Jobban szabadon tudom engedni a lelkemet. Nem kell ugyanis mással foglalkozni, szabadabban tudok imádkozni.
 
 
 
Mi az a Juventutem? 
 
Ez egy nemzetközi szövetség, amely a Szent Péter Papi Testvérület, az FSSP bábáskodása alatt jött létre 2004-ben, és olyan ifjúsági csoportokat tömörít, amelyek a Római Egyház hagyományai szerint szeretnék élni a lelki életüket. Arról van szó, hogy ténylegesen a római katolikus hagyományok szerint szeretnék élni a lelki életüket, és ennek szerves része a régi rítus, főleg 2007 óta, mióta egyenlő jogállású a két liturgikus forma, a novus ordo és a vetus ordo. A Foederatio Internationalis Iuventutemnél, bár a tagság hivatalosan 18 és 35 év közötti, az „ifjúságot” mégsem kizárólag korcsoportként értelmezzük, hanem az istengyermekség szempontjából, így idősebb tagjaink is lehetnek. Egyébként a hagyományos formák iránt ténylegesen túlnyomórészt fiatalok érdeklődnek. A régi rítus iránti érdeklődés pedig annyira megnőtt, hogy már itthon, Budapesten sem kisközösségi, hanem egyre inkább plébániaszerű jelleggel működik. Évente rendez régi rítusú zarándoklatot a szervezet Rómába, és feladatának tartja, hogy az ifjúsági világtalálkozókon is jelen legyen. Ez volt az első ifjúsági szervezet, amelynek a tagjaival találkozott az akkor frissen megválasztott XVI. Benedek pápa Rómán kívül, a kölni Ifjúsági Világtalálkozón, 2005-ben, s ezt gyakran emlegette a Szentatya, aki máig nagy támogatója a Juventutemnek. Tavaly szeptemberben jártak nála az alapítók audiencián, nagy szeretettel fogadta őket, emellett jóformán az összes vatikáni dikasztériumtól van támogató levelünk.
 
Magyarországon él az a vélekedés, hogy ha nyugaton van is éles szembenállás a katolicizmus progresszív és konzervatív vonala közt, itthon ez nem jelent meg, és ez nem is lenne kívánatos, minthogy itthon egy talán „II. János Pál-osnak” nevezhető katolicizmus az általános. 
 
Nem is csak azért rendkívüli a helyzet itthon, mert itt nem voltak olyan komoly, radikális liturgikus elhajlások, mint nyugaton (pl. bohócmise); hanem mert a liturgikus mozgalom is komoly gyökeret vert, és az abból kinövő kezdeményezések óriási szolgálatot tettek annak érdekében is, hogy az új rítus megőrizze a liturgia hagyományos karakterét. XVI. Benedek a Summorum pontificum motu proprióban leírja, hogy ő azt várja a régi rítus „liberalizálásától”, a két liturgikus forma együttélésétől, hogy egymásra megtermékenyítő hatással lesznek. Nyugaton vannak erre komoly kezdeményezések, de kicsit izzadságszaga van, valami hiányzik. Azaz nehezen találják meg a közös nevezőt, ami pedig nálunk létezik, ez pedig a magyar gregorián: a novus ordo teljes egyházi évére megvannak nálunk a propriumszövegek a szentmiséhez, magyarul, hiteles, de egyszerűbb gregorián dallamokon, s ez unikális, ha tetszik: hungarikum. Ha tehát valaki bemegy például a pesti Ferenciek terén egy ferences misére, aztán nálunk egy régi rítusúra, nem fog nagy különbségeket észlelni, csak azt, hogy nem a szembemiséző oltáron folyik a mise, és több a latin. De ugyanazokat a tételeket fogja hallani magyarul, népnyelven a gregorián tételeket, s ugyanazokat a népénekeket, így könnyedén becsatlakozhat. Nyugaton az új rítus szinte kizárólag a gitáros mise szellemiségét jelenti, a régi rítus meg csendes, néha talán van orgona, esetleges egyszer-egyszer jön egy kórus is. Így sokkal élesebb a kontraszt, ami nálunk nincs. Senki nem akar idehaza kontrasztot behozni, de ha már létezik ez a közös nevező és vannak gyümölcsei, akkor éljünk vele. 
 
De ha bemegy a nyolcas misére a jezsuitákhoz, a ciszterekhez vagy a legendás félnyolcasra a Margit körúti ferences templomba, akkor már egyértelműbb a kontraszt, és azok a misék is tele vannak fiatalokkal, mozdulni nem lehet a templomban, aki későn érkezik, az nyújtogathatja a nyakát. 
 
Valóban, ott talán már egyértelműbb a kontraszt. De a liturgiatörténet azt mutatja, hogy régen sem volt extra dolog, hogy például az egyházmegyéknek vagy a rendeknek vannak saját liturgikus szokásai. A liturgiának komoly identitásalakító szerepe van: hogy mit csinálunk, hogyan szoktunk imádkozni, az komolyan befolyásolja, hogy miként hisz az ember – ez a „lex orandi, lex credendi” sokat emlegetett tétele. Ezekben a különbségekben szerintem csak annyit kell látni, hogy az a közösség úgy imádkozik; hogy azok a változatok liturgiatörténetileg mennyire hitelesek, legyen a kutatók, szakemberek dolga. Nem gondolom, hogy nekünk, híveknek liturgikus rendőrségként kellene fellépni bármelyik plébánossal vagy valamelyik közösséggel szemben. Persze a liturgia végső soron nem lehet egy közösség önkifejezési formája, hanem az egyetemes Egyház istentisztelete; abba kell bevonnia.
 
Érdekes amit mond, mert míg a régi rítus pártolói a liturgikus reform kidolgozóit szokták a kialakult hagyományokba belerondító liturgikus szakértőknek titulálni, addig ma a régi rítus pártolóit tekintik mások feleslegesen szőrszálakat hasogató liturgikus szakértőknek. Téves ez a kép?
 
Egy barátom gondolatát idézve: ez azért van, mert amíg annak idején azok a szakértők voltak a progresszívek, akik a liturgikus reformot készítették elő a hatvanas években, addig ma a régi rítus ügyét előremozdítók a progresszívek. Az ebben a nehéz, hogy komoly tudományos vita húzódik a háttérben, ami régóta tart. A fontos az, hogy azok a hívek, akik a hagyományos formák segítségével tértek meg és élik a hitéletüket, ne azt lássák, hogy ezen vitákba kapcsolódtak be, tértek meg; hanem hogy a Katolikus Egyház egészének lettek a részei – hogy ezt tapasztalják meg, az a lelkipásztorok feladata. Ehhez szükséges, hogy a főpásztorok részéről is meglegyen az a nyitottság, főleg hogy ha a Szentatya amúgy is nyomatékosan felhívja a püspökök figyelmét a motu proprioban és annak kísérőlevelében, hogy támogatni és garantálni kell ezen igények teljesülését. Fontos tehát, hogy a pásztor is akarja, hogy a juhok az akolba kerüljenek. 

Elterjedt vélemény, hogy XVI. Benedek szándéka is pusztán annyi volt, hogy visszaterelje az Egyházba a lefevbre-istákat. Nem így van?
 
Ennek oka az, hogy a motu proprio kísérőlevele nagyban az Egyház kebelén kívánatos békességre helyezi a hangsúlyt. Ugyanakkor a Szentatya annak idején azzal zárta a levelet, hogy egy három éves próbaidő után várja a püspökök visszajelzését azzal kapcsolatban, miként „sült el” az intézkedés. Az ezután kiadott Universae ecclesiae instrukció viszont már arról ír, hogy a Summorum pontificumnak hármas küldetése van: annak garantálása, hogy az Egyház ezen kincséhez, tehát a régi rítushoz mindenki hozzáférjen; hogy garantálva legyen, hogy az Egyház ezen kincse fennmaradjon; s pusztán a harmadik az, hogy az Egyházban előrehaladjon a béke és az egység. Azok a bíborosok és érsekek is hangsúlyozzák, akik végzik a régi rítust, hogy a katolikus identitást kell úgy fejleszteni, hogy az ne csak ebben a korban legyen közös, hanem legyen közös mindenkivel, visszamenőleg Krisztusig; azaz szót értsünk a szentekkel, akik előttünk jártak. Ezért fontos, hogy ha nem is vonzódik valaki ezen hagyományos formák iránt, legalább ismerje, hogy mi is formálta Pio atyát, miben élt, mi alakította Assisi Szent Ferenc világszemléletét.
 
 
Ferenc pápa egyszer megjegyezte, hogy a régi rítus iránti, megnövekedett érdeklődés csak átmeneti divathullám. Az?
 
Ferenc pápával kapcsolatban sokféle megállapítás kering, hogy kinek mikor mit mondott, és veszélyes belemenni ilyen spekulációkba. Ami a kérdés érdemi részét illeti: a nyolcvanas-kilencvenes években a marketing hívószava az újdonság volt, az elmúlt tíz évben viszont minden tradicionális, minden hagyományos, nagymamám lekvárjától a fogkefén át a kézműves sörig. Innen nézve érthető az érzés, ami arra gyanakszik, hogy a régi rítus iránti érdeklődés is ebbe a trendbe illeszkedik. De inkább azt emelném ki a Szentatya megjegyzéséből, hogy szerinte nem kell nagyon foglalkozni ezzel a jelenséggel. Ez jó, mert akkor ő nem lát benne problémát.
 
Emellett időnként tapasztalni bizonyos katolikus körökben egy áthatolhatatlan félelmet a régi rítussal kapcsolatban, mintha a tradicionalisták legalábbis csuklyás nazgulok volnának. Érzi ezt?
 
Ezt én magam nem igazán érzem. Az fontos, hogy aki régi rítusra jár, az ne váljon porszívóárussá: ne akarja mindenáron másokra tukmálni, mindenkivel azonnal megosztani. Érthető persze, hogy akkora élmény ért valakit, olyan mély lelki tapasztalata volt, amit másoknak is szeretne átadni, de óvatosan kell ezzel bánni. A régi rítusnak az egyetemes Egyházba kell bekötnie a híveket. Sok kisközösségben előkerülnek olyan emberek, akik azt hiszik, náluk az igazság – ez általános jelenség. Ha az ember a hierarchiával megfelelő kapcsolatot ápol, és igyekszik, hogy a közösségi életében is az Egyházzal együtt dobogjon a szíve, akkor rend van. Tény és való, hogy van némi távolságtartás a régi rítushoz vonzódó hívek irányába, de mint minden jó házasságban, ezen is csak együtt tudunk változtatni, mindkét félen múlik. 
 
További vád, hogy a tradicionalisták egyfajta szent maradékként tekintenek magukra, akik világfájdalommal viszik tovább a fényt; van is egy ilyen lap, aminek az a címe, hogy The Remnant. Szent maradékról van szó?
 
A magam nevében annyit tudok mondani, hogy tőlem távol áll ez a hozzáállás. De érdemes ezt a másik irányból vizsgálni: sajnos vannak olyan helyek az Egyházon belül is, ahol olyan állapotok vannak, hogy érezheti így magát az ember. El tudok képzelni ilyen szituációt, amiben valaki teljesen magára marad, nem találja a hangot a plébánossal, a közösséggel. Arra kell figyelni, hogy egy hajóban evezünk, s mindenki a maga feladatát kell ellássa a maga adományai szerint; a Summorum Pontificum pedig senkinek nem adott olyan mandátumot, hogy szent maradékként járjon körbe és olvassa a többiek fejére a liturgikus abúzusait. A motu proprio nem liturgikus inkvizítorokat hozott létre, hanem történelmi lehetőséget adott arra, hogy az Egyházon belül a liturgia újra organikusan tudjon fejlődni. 
 
Szokták vádolni a régi rítust és pártolóit szőrszálhasogatással, dogmatizmussal, merevséggel, színpadiassággal, a részletekben való elveszéssel, s mindenféle hasonlóval. Miért fontos ennyire a forma?
 
Azért, mert a második isteni személy megtestesült. A ministránsoknak szoktam mondani, hogy egy mélyen eucharisztikus lelkiségre van szükség, és ebben segítséget nyújtanak a hagyományos formák, amelyek évszázadokon keresztül formálódtak és nagyon beszédesek, és egyre közelebb visznek minket az isteni titkokhoz, amelyek előtt végső soron csak leborulni tudunk. A II. Vatikáni Zsinat nagy hangsúlyt fektet a liturgikus nevelésre és képzésre, ezzel szemben sajnos magas szintű tájékozatlanság jellemzi az Egyház tagjait e téren. Az a benyomásom, hogy a legtöbb konfliktust ez szüli. Ez egy olyan víziója a zsinatnak, amit sajnos intézményes szinten még nem sikerült megvalósítani. Ennek érdekében hoztuk létre az alapítványunkat is, amelynek egyik célja a liturgikus képzés, nevelés támogatása. Szeretnénk bevezető kurzusokat tartani a gregoriánba és a latin nyelvbe is, a nyári táborunkban is van ilyen. 
 
A novus ordo, azaz a ma általánosan celebrált és közismert szentmise-rítus állítólag közérthetőbb és úgymond „könnyebben emészthető” a régi rítushoz képest; a „lelkipásztori szempontok” pedig ezt kívánják. Nem hamis miszticizmus és elitizmus a latin és a régi rítus?
 
A rendes forma, azaz az új rítus rendkívül komoly biblikus anyagot mozgat: van benne A, B, C év, vasárnap olvasmány és szentlecke az evangélium előtt. Rendkívüli módon át van itatva a Szentírással. A szentmise isteni titkok ünneplése, amiben le kell tudni borulni; van az értelemnek egy pontja, amikor már hinnie kell és leborulnia. A rendes formában is megvan annak lehetősége, hogy átadja ezt az áhítatot, és sok helyen sok pap így is celebrálja. A Szentírás magyarázatánál viszont édeskevés, hogy népnyelven van a mise. Ha nem tudjuk, az Egyház miért azt a három részletet olvassa fel egymás után, akkor az pusztán magától nem fog kiderülni, ehhez ismerni kell a szentmise szövegeinek hátterét, a változó és változatlan részeket egyben kell tudni értelmezni, stb. Három évnyi szöveggel ez hatalmas kihívás. Szerintem még nem tartunk ott, hogy a népnyelv ténylegesen „konzervnyitóként” szolgáljon a szentmisében. 
 
Azt akarja mondani, hogy nem értik a hívek az új rítust sem?
 
A liturgikus reform nagy része pont arra fektette a hangsúlyt, hogy a szentmise didaktikus, tanító jelleget kapjon, bár elsősorban nem a tanítás helye, hanem a misztériumok ünnepléséé. Nem vagyok biztos benne, hogy a népnyelv ehhez elegendő: itt még egy óriási potenciál nincs realizálva, a rítus egésze mélyebben tanít. 
 
 
Akkor miért nem ezen dolgoznak, miért inkább a régi rítust ápolják?
 
Ezen dolgozunk. A hagyományos liturgia szertartási elemei valóban úgy működnek, mint egy „konzervnyitó”. Amikor azt látjuk a régi rítusban, hogy nagy precizitással körbe van füstölve az oltár és nem mindegy, hogy mit miután és hogyan csinálunk; akkor látjuk, hogy a tömjénezés nemcsak arra való, hogy akik nem bírják, azok köhögjenek egy kicsit évente kétszer, hanem ténylegesen magyarázó eszköz, minthogy megmutatja, hogy amikor az ószövetségi pap belépett a templomba és tömjént tett az oltárra, az misztikus cselekedet volt. A kelet felé fordulás is ilyen összekötő kapocs.
 
Pedig sokan idegenkednek attól, hogy „háttal áll a pap”.
 
Mert emberközpontúan közelítik meg a kérdést, és azt nézik, hozzájuk képest hol áll a pap, és nem azt, hogy mi mindannyian hol állunk Istenhez képest. A kelet felé fordulás talán a leghasznosabb szimbólum, minthogy ebben valósul meg a pásztor és a nyáj képe, minthogy a pásztor nem hátrafelé sétál, amikor tereli a nyájat, és nem vele szemben halad, hanem elől megy, a nyáj élén, mutatja az utat, s a juhok követik. Emellett ténylegesen megadja azt a békét, hogy ez nem rólam szól, nem én vagyok a középpontban. 
 
A papnak?
 
A papnak elsősorban, de igazából mindenkinek. De egyébként a novus ordo, az új rítus misekönyve is úgy van megírva, hogy feltételezi, hogy a pap kelet felé mutatja be a szentmiseáldozatot, különben nem írna olyasmit, hogy „a pap itt a nép felé fordul”. 
 
De ezt, miután engedélyezték a szembemisézést, felülírta a sensus fidei, azaz a nép hitérzéke és a lelkipásztori kívánalmak, nem?
 
Nem, és ezzel együtt teljesen legitim kelet felé misézni, nem egy kegyhely van, ahol a kegyoltárt a hagyományra való tekintettel nem építették át, és kénytelen-kelletlen mindenki kelet felé misézik, ahogy a Szent Péter bazilika mellékoltárain is minden reggel rengeteg pap mutatja be a szentmisét az oltárkereszt és rajta Krisztus felé fordulva. Szerintem a kelet felé misézés adhat egy pluszt, ami nem verbális dolog, nem kell külön megtanulni, de olyan üzenetet kommunikál, amitől érthetőbbé válik, mi is az az egész, amiben részt veszünk. Komoly példát adott XVI. Benedek, aki évente legalább egyszer, Krisztus megkeresztelésének ünnepén a Sixtus-kápolnában ad orientem celebrált szentmisét, és az általa megálmodott oltárberendezés – három-három gyertyatartó és a celebráns felé fordított feszület  középen – megadja a celebránsnak a lehetőséget, hogy emlékeztesse magát, hogy ez az Istenről szól.
 
„Kukucskálós” mise. 
 
Na, ezt még nem hallottam… vannak itthon is sokan, akik így miséznek, például a pesti ferencesek illetve, ha már ferencesek, Barsi Balázs atya is, aki a Juventutem támogatója, és végzi mindkét formát, a rendes formát kelet felé fordulva is. Szerintem liturgikus forma nem állíthat elő szakadást, maximum az az ember, aki alapból ezért nyúl egy liturgikus formához, de szakadást nem gerjeszt a régi rítus. Szerintem azért is lehet, hogy régi rítus hívei úgymond „mocorgósként” tűnnek fel a papok szemében, mert komoly erőfeszítést igényel, hogy valaki ezzel foglalkozni tudjon és tényleg tudja gyakorolni. Ha nagyobb elfogadottsága lenne, és ténylegesen a Summorum Pontificum betűje szerint fordulnánk a hagyományos formákhoz, akkor ez a feszültség alábbhagyna, és nem is válna vonzóvá azon elemek számára, akik úgymond keresik a perifériát. Mesterségesen gerjesztett távolságtartás miatt fantomizáljuk egymást.
 
Egy fiatal laikussal beszélgetek, aki a régi rítust ápoló közösség egyfajta szóvivője és egyik vezető személyisége. Ugyanakkor a régi rítus elleni vádak sorában előkelő helyen található a klerikalizmus. Holott a mai kívánalmak – szól az állásfoglalás – a szentmisében való aktív részvételt irányozzák elő, hogy ne mindent a pap csináljon, és a rítus így kerüljön közelebb a hívekhez. Klerikális a régi rítus?
 
Zuhlsdorf atyát, „Father Z”-t, az ismert amerikai bloggert tudom idézni: létezik rossz klerikalizmus és jó klerikalizmus. Ha az ember vezető, akkor kénytelen két-három lépés távolságot tartani azoktól az emberektől, akiket vezet. Nem azt jelenti ez, hogy ne lehetnének jóban, ne lehetnének barátok, de nem lépjük át az alá-fölé rendeltség küszöbét. A jó klerikalizmus az, amikor a pap identitása kerek és tiszta: tudja, melyek az ő feladatai mint vezetőnek és pásztornak. Édesapám mesélte, hogy amikor katona volt, két kiképzőjük volt, az egyik következetesen végig magázódott, a másik azonnal összetegeződött. Találd ki, ki volt az agresszívebb, kire emlékeztek vissza úgy, hogy mekkora egy hülye volt, és kire úgy, hogy milyen korrekt ember volt. Hát persze, hogy a haverkodós volt a rosszabb. Ha föléd vagyok rendelve, de lebratyizok veled, aztán te visszabratyizol, akkor az az én pozíciómat sérteni fogja, s ezt nem fogjuk tudni jól megoldani. Talán azért jellemzőbb ez a „jó klerikalizmus” a régi rítusra, mert ott a liturgia a pappal szemben is kemény követelményeket állít. Például óriási szövegmennyiséget kell latinul mozgatnia, oda kell figyelnie, hogy a rubrikákat precízen betartsa… ez adhat egy olyan támaszt a papnak, amely tisztázza mindenki számára, hogy kinek mi a pontos feladata, identitása, legyen az a pap vagy a hívek. Az ebből fakadó távolságtartás persze tűnhet ridegnek, pedig csak arról van szó, hogy a viszonyok a helyükön vannak, ellentétben a világra ma jellemző általános bratyizós haverkodással. Ez a távolság egyfajta védelem, ami rengeteg feszültségtől tud megóvni egy közösséget.
 
Említette, hogy itthon hagyományosabban végzik az új rítust is. Azonban egyes hangok szerint még mindig nem elég nyitott az Egyház és a liturgia, és újabb reformokra lenne szükség. 
 
Nemrég lett kinevezve az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció élére az afrikai Robert Sarah bíboros. Ő azt nyilatkozta, hogy amikor Ferenc pápa felkérte erre a feladatra, akkor azt kérte tőle, hogy folytassa a zsinat munkáját, de Benedek pápa liturgikus vonalát követve. Ennek pedig szerinte az alapdokumentumai a Summorum Pontificum és a Sacramentum caritatis, XVI. Benedek Eucharisztiáról szóló apostoli buzdítása. Ha Ferenc pápa azt gondolja, hogy ez jó irány, és ebbe az irányba kell mennie az Istentiszteleti Kongregációnak, akkor akinek vannak egyéb elképzelései, az azokat a megfelelő csatornákon juttassa el az illetékes elöljáróhoz, aki többnyire a megyéspüspök, mint a liturgia őre. Hibás volna azt gondolni, hogy ez demokratikus úton eldőlhet, és ha minél többen gondoljuk úgy, hogy változtatni kell, akkor változtatás lesz. Ez nem biztos, hogy így működik. Pont az a lényeg, hogy most arra van lehetőség, hogy megint organikusan fejlődjön a liturgia, s ne íróasztal mellett, ideologikusan tervezgessék; de nem is demokratikusan. 
 
Sokak szerint a régi rítussal nem lehet evangelizálni a harmadik világot, nem értik a nyugaton kívül.
 
Pedig ez már sikerült a missziók idejében, valahogy csak összejött a dolog, ha ma a katolikusok túlnyomó része Európán kívül él. Szemléletmód kérdése ez: azt tekintjük-e sikeres evangelizációnak, hogy ezrek vannak egy csarnokban, a szentmise alatt, vagy azt, ha vannak mély hitű családok, ahol – mondjuk Afrikában – küzdelmek és megvetés árán monogám kapcsolatban élnek a szülők, s szentségi életet él mindenki. Pusztán az-e a cél, hogy behozzuk a templomba a népet, és akkor ujjongunk, hogy nyertünk, majd hazamennek, és folyik tovább – maradva az afrikai példánál – a poligám élet, mintha mi sem történt volna? Vagy inkább az, hogy behozzuk a templomba, sikerült, jó, de akkor most ahelyett, hogy mi akarjuk bent tartani, adjunk lehetőséget, hogy itt akarjon maradni. Az Ecclesia Dei Pápai Bizottság alá tartozó Krisztus Király Intézetnek egyébként van afrikai missziója, amiben nagyon is „működik” a régi rítus.
 
 
Nincs misztikus köd? A régi rítus nem az éretlen hitűek érzelmeire hat, szemben az új rítussal, ami felnőtt hitűek eszét mozgatja meg?
 
A régi rítusban inkább a stabilitás a vonzó: mindig, minden szentmisében pontosan ugyanaz történik, minden évben pont ugyanolyan egy-egy ünnep szentmiséje, olvasmányrendje. Úgy látszik, a „civil életben” is a fiatalság színe java stabilitást és folyamatosságot keres. Nincs az a bizonytalanságérzet, hogy nem tudom, mi és hogyan lesz. Katolikus hívek folyamatos kérdése, hogy ha új helyen mennek misére, ott vajon miként miséznek, s ezen stresszelnek. A régi rítus az alapokat tekintve mindenhol ugyanolyan. Kisgyermekes apukaként a gyerekneveléssel tudnék párhuzamot vonni: a következetességen túl fontos, hogy meglegyen a gyermeknek a biztonságérzete. A nevelésnek erre kell építenie. A bizonytalanság mindig veszélyes, mivel folyamatos stresszben tartja az embert. A hagyományos liturgia „máriás karaktere” éppen ez, hogy megvan az anyai, gondoskodó, biztonságot adó jellege.
 
***

Fotók: Földházi Árpád

A bejegyzés trackback címe: http://kereszteny.mandiner.hu/trackback/16679