„Wir sind Papst!” – szubjektív lélekrajz a pápaválasztásról

2013. március 25. 08:13

Egy jezsuitát a noviciátus óta arra nevelnek, hogy ne törekedjen magasabb egyházi méltóságra.

Aztán van itt még egy dolog, ami miatt kissé leforrázva éreztem magam. Egy jezsuitát a noviciátus óta arra nevelnek, hogy ne törekedjen magasabb egyházi méltóságra. Ez – úgymond – Szent Ignác óta összeegyeztethetetlen a spirituális hagyományainkkal. Most meg itt van egy pápa… Egyszerre úgy éreztem magam, mint akit felpofoztak. Talán valami régóta dédelgetett elittudat is sebet kapott bennem hirtelen: mi lesz ezek után a kicsit gőgös hozzáállásomból: »mi különbek vagyunk!«?

Persze az is szinte egyből tudatosodott, hogy milyen nagyszerű dolog – és a bíboros atyák bölcsességét dicséri –, hogy egy dél-amerikai kardinálisra esett a választás! Lám, ezennel valóban ünnepélyesen átléptünk a globális egyház korszakába! Meg persze az is szíven talált, amilyen nevet választott… Napokkal ezelőtt magam is viccelődtem, hogy ennek már éppen ideje volna… :) De ott és akkor (talán így már értitek miért) hirtelen főleg csak zavart, sőt csalódottságot éreztem.

De hát a Szentlélek döntött; nincs apelláta: Ferenc személyében ez a »jezsuita-ferences« pápa, Szent Péter 266. utóda került Róma püspöki székébe. »Mi vagyunk a pápa!« – vidulhattam volna fel; de ehelyett csak álltam, kicsit fejbe kólintva… Mindenki másként reagál egy ilyen lélekállapotra. Én mindenesetre magányra vágyom ilyenkor: először a szobámba mentem hát imádkozni; aztán pedig le, az üres ebédlőbe. Komótosan, egyedül megvacsoráztam (konklávék idején böjtölni szoktam ugyanis… :) A kollégiumból mindenki a téren ünnepelt még.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://kereszteny.mandiner.hu/trackback/7870