Regisztráció | Elfelejtett jelszó | Felhasználó törlése

2012. augusztus 7. 10:16

Nem csoda, ha a látogató először zavarban van. Én legalábbis igen. Mi ez? Erre a látványra nem lehet felkészülni. Az ötlet zseniális.

Attól az, hogy miután a ház üres, a mai technikai eszközök önmagukban válnak egy 18.század végi épület berendezéseivé, túlnőnek a kellék-szerepen, s nem maradnak pusztán a szemléltetés eszközei. Ezáltal létrejön egy másik, lényegi valóság, pontosabban a valóságértelmezés lényegibb szemlélete, ami a látogatót kiemeli a beszűkített jelen (számomra fojtogató) fogságából, és szembeállítja korunk időtudatának felszínes közhelyeivel. Megszületik a múltjelen. Történelmi időmetszetek egymásra és egymásba csúszása, amely által létrejön a látogatóban valamiféle komplex tudat az idő folytonosságának és egységének a valóságáról. Valami olyasmi, hogy ami volt, az van is, s ami elmúlt, az lesz is.

Nem egyházi múltsiratás ez. Ezt jól ismerjük. A gyászt a fölött, ami elmúlt. Rogyadozó épületek, pap nélküli parókiák, kiürült templomok: megroggyant hitek. Amikor a múlt elvesztése feletti rémület egyenesen a jövő elvesztése feletti rémületté válik. Amikor a múlt romjai nem üzennek immár mást, mint egyenesen az idő végét. Ez a jól ismert egyházi önsajnálat pedig éppen a mai valóságértelmezések reflektálatlan elfogadásából fakad.

Füle Tamás videó installációjának a varázsa az időszemléletében van. Meghaladja a ma szokásos kliséket, a múlt és jelen, hagyomány és modernitás dualizmusát, s egy szokatlan mozdulattal új szemléletet ad, s a múltat azzá teszi, ami egyébként mindig is: a jelen részévé. És mindezt úgy, hogy múltat nem számolja fel. A ház érintetlenül az, ami volt, de még így, romosan is képessé lett a jelen aktív szereplőjévé válni.

A bejegyzés trackback címe: http://kereszteny.mandiner.hu/trackback/3566


Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:


Regisztráció | Elfelejtett jelszó